"Ne részegeskedjetek, mert a borral léhaság jár együtt, hanem teljetek meg Lélekkel, mondjatok egymásnak zsoltárokat, dicséreteket és lelki énekeket; énekeljetek és mondjatok dicséretet szívetekben az Úrnak."

(Ef 5,18-19)

A megszokásnak, beidegződött magatartásformáknak nagy hatalmuk van. Még inkább érvényes ez akkor, ha már kialakul valakinél a függőség az alkohollal, kábítószerrel, munkával, szerencsejátékkal vagy egyébbel szemben. Pál apostol gyülekezeti tagoknak, hitre jutott embereknek írta ezt a határozott tiltást. Viszont ugyanolyan határozottan ajánl egy másik beteljesedést, a mámor és a függőség valójában kiüresítő, látszat-beteljesedésével szemben: "...teljetek meg Lélekkel."
Nem csupán a már megrögzött függőség ellen szól e tiltás, hanem az alkalmi "kilengések" ellen is, amelyeket aztán egyre gyakrabban enged meg magának az ember, akár örömét, akár feszültségeinek oldódását keresve.

A részegségben kicsapongás van: kiszámíthatatlan, vissza nem fordítható következményekkel járhat, amelyek felett azután csak bánkódhat az ember. A Szent Lélekkel való beteljesedés szintén valamiféle kiszámíthatatlanságot eredményez - "a szél fú, ahová akar" (Jn 3,8), ami viszont nem jelent megbízhatatlanságot.
Akik Szent Lélekkel teljesednek be, tudnak beszélgetni egymással. A részegeskedés, majd a függőség csak látszólag és rövid ideig teszi közlékennyé az embert. Az ivócimborák társaságában mindenki beszél, de senki sem hallgatja meg a másikat, még akkor sem, ha hálásabb hallgatóságnak mutatkozik, mint a feleség, férj vagy gyermek, aki átlát a szitán. A borban nincs igazság, csak az igazság és őszinteség látszata! Hány ember szégyelli józanul elmondani, amit mámorosan "előszintéskedett"! És lehet borgőzösen is fújni a zsoltárt vagy idézni ájtatosan - esetleg önigazolási szándékkal - az Igét.
Nem garantált szövegek betanulására képesít Isten Lelke, hanem arra, hogy a zsoltár, az ének, a kötött szöveg is sajátomként hangozzék el. Milyen jó hallani, amikor szabadulása történetébe egy asszony beleszövi a Heidelbergi Káté első feleletét: "…a Jézus Krisztusnak tulajdona vagyok, aki minden bűnömért tökéletesen eleget tett…" Ismerek egy férfit, aki sohasem mulasztja el egy ének sorait idézni, amikor hitéről bizonyságot tesz: "Mikor hevertem, bűnben megkötözve, felém kinyújtád irgalmas kezed…" Emellett Isten Lelke zsoltárrá teszi a leghétköznapibb szavakba foglalt gondolatokat, bizonyságtételt is, mely nem csupán embereknek, hanem magának az Úrnak szól.

"A nyelv is tűz, a gonoszság egész világa..."

(Jak 3,6)

Talán a nyelvnek van a legtöbb köze a Kísértőhöz. Jakab apostol lesújtó szavai mélységes szomorúságból fakadnak: úgy tűnik számára, tehetetlenek vagyunk azzal a bűnnel szemben, hogy áldás és átok egyaránt elhangozhat a szánkból. A gonoszság nem akar eltűnni belőlünk, sőt felhasználva a technika legújabb vívmányait, újabb és újabb formákat ölt.
A Gonosz - mely megfoghatatlan, arctalanságba rejtőzik, de időnként szószólót talál, hamis magvakat hint el, tömegeket gyújtogat - a felgyorsult világ megváltozott kommunikációs eszközeit is gyorsan birtokba veszi. Utat talál az internetes fórumokhoz, a csevegőszobákba, a változó virtuális közösségekhez is. Mivel kedvenc közege a fékevesztett nyelv bábeli zűrzavara, az elektronikus világhálón is jól érzi magát.

Gyakran éppen a "szabadság birodalmában" tör uralomra, ott, ahol mindenki megtalálhatja, amit keres: a kedvére való életfilozófiát, a legjobb, legkényelmesebb utat az érvényesüléshez, baráti társaságot, érdekes és változatos véleményeket, feszültséglevezető csatornákat. Ahol minden könnyen elérhető, még az Ige is, nem kell templomba, közösségbe menni érte, megkapjuk mint szolgáltatást, igényeink szerint.
S bár az elektronikus világhálónak rengeteg előnye van: megkönnyíti az üzleti, szakmai sőt személyes kapcsolattartást, felgyorsítja a kommunikációt, a tagadás, a hitetés, az önmegvalósítás, a hiábavaló bölcselkedés szellemének is készségesen ad zöld utat. Elkábíthat a vélemények egyenjogúságának szabad levegője, és ebben a mámorban nem vesszük észre, hogy már nincs szükségünk Isten szabadságára, minduntalan csak a magunkét választjuk.
A szabadság próbára tesz, és végül kiderül, hogy képtelenek vagyunk megőrizni magunkat a gonosztól. Nem véletlenül kell kérnünk naponta, hogy "ne vígy minket kísértésbe" és "szabadíts meg a gonosztól", hogy naponta őrizzen meg Isten a szabadság útvesztőjében.
De Ő, bár megígérte, hogy megőriz, nem vesz ki bennünket a világból. Megengedi, hogy mindent birtokba vegyünk az Ő dicsőségére. A média, az Internet, a fórumok, a csevegőszobák és elsősorban mi magunk akár a misszió területei is lehetünk. Miért legyenek ezek a helyek a gonoszéi, amikor a hit, a remény, a szeretet, Isten szabadításának történetei is megszólalhatnak általuk, ha megváltottként, megszentelt nyelvvel és szívvel használjuk őket?
A nyelv is tűz: bárcsak a Szentlélek tüze lenne.

"Én azonban nem kívánok mással dicsekedni, mint a mi Urunk Jézus Krisztus keresztjével, aki által keresztre feszíttetett számomra a világ és én is a világ számára."
                                                                                                   (Galata 6,14)

Miért mondja ezt Pál? Azért, mert senki nem látja addig a kereszt dicsőségét - csak a gyalázatát -, amíg jobban ki nem nyitja a szemét. Csak az Isten Szentlelke nyithatja ki jobban a szemünket. A hal azért is a kereszténység jelképe, mert tipikusan olyan élőlény, amelyik nem tudja lehunyni a szemét. Hogyha Isten megnyitja a szemedet, akkor többé nem tudod lehunyni, nem tudsz többé szemet hunyni, megalkudni! Vagy ha megteszed, olyan rossz lesz a lelkiismereted, hogy nem bírod ki. Erre van szükségünk: a szemek felnyitására.
Pál nem árul zsákbamacskát. Nem azt mondja, hogy meghalt a világ. A világ, a bűn világa nagyon is valóság. Más helyen azt mondja, hogy Krisztus legyőzte a halált, a bűnt. De ez nem jelenti azt, hogy nincs bűn. Nagyon is van. A bűn nem hal meg, kísért az eleget. Csak néha olyan naivak vagyunk, hogy azt gondoljuk: "Na, én megtértem, a régi énem el van temetve, minden új, csak rám kell nézni."
Össze ne kavarjuk a dolgokat! Krisztus nem ilyen értelemben szabadít meg a bűntől. Nem leszünk tökéletesek attól, hogy megtértünk Istenhez. Sőt, akkor kezdődik a harc, akkor kell szembenézni magunkkal.

A XIX. század elején egy amerikai rabszolgatartó együtt utazott a rabszolgájával a hajón. Egyszer csak borzalmas vihar tört ki, és a rabszolgatartó felment a fedélzetre, hogy lássa, mi történik. Egy szerencsétlen pillanatban egy hatalmas hullám lesodorta a fedélzetről, bele a háborgó vízbe. Amikor néger rabszolgája ezt észrevette, elkiáltotta magát: - Vagy megmentem, vagy vele együtt én is meghalok! - És belevetette magát a tengerbe. Iszonyú küzdelem kezdődött, míg végre a rabszolgának sikerült kimentenie eszméletét vesztett gazdáját. Amikor a rabszolgatartó magához tért ez volt az első kérdése: - Ki mentett meg? - Utastársai a kis néger rabszolgájára mutattak. Mire a rabszolgatartó: - Most már én lettem a te rabszolgád, Samy.
A kereszt elcsendesít, nagyon nagy alázatra juttat. Mert az Isten Fia a rabszolgák sorsára jutott. A kereszthalál rabszolgáknak járó "kiváltság" volt. Olyan mélyre alázta magát az Isten, hogy rabszolga lett érted! Vagy megmentem, vagy belehalok - ez volt a Jézus programja. - Én lettem a te rabszolgád - vallott a megmentett.
Pál nem azt mondja, hogy megfeszítette a világot, mert akkor magával is dicsekedhetett volna. A világ, a bűn erősebb annál, hogy én elbánjak vele. Pál azt mondja, hogy Krisztus keresztje által ez már megtörtént. A bűn valóban legyőzött bűn, még akkor is, ha borzalmas hatalom az ember életében. Ez a hit vezet győzelemre. Nagy hatalom a bűn, mégsem kell erőlködni. Nem kell verítékezni, fölengedhetsz, lehet hinni és megbékélni. A világ meghalt számomra a kereszt által, megszűnt az igézete. A bűn hozzám tartozik, az enyém, de Krisztus megbocsátott, keresztje megszabadított.

"Amikor elküldtelek titeket erszény, tarisznya és saru nélkül, volt-e hiányotok valamiben? Semmiben - válaszolták."

(Lk 22,35)

Rabja voltam; körülötte forogtak zavaros álmaim, éjjel-nappal a bűvkörében éltem, éreztem perzselését, mint lepke az ezer wattos égőt. Egy örökkévalóság múlva - hét perc, hét nap és/vagy hét év araszolt el közben? - csoda történt: megkaptam. Rajongtam érte. Aztán örültem neki. Később rá-rá néztem. Egyre ritkábban. Majd tökéletesen elfelejtettem. Egyszer az anyu szólt, hogy a port azért töröljem már le róla. Nincs nekem elég bajom? Teljesen felidegesített. Legszívesebben kidobtam volna, arra meg azt mondták: nem illik. Valósággal az agyamra ment, egyszer még bele is rúgtam.
Bizony, jó lenne már úgy élni, hogy ne legyünk kiszolgáltatva a tárgyaknak! Mert akkor folyton csak velük foglalkozunk; pumpáljuk a biciklit, ragasztgatjuk a posztereket, szaggatjuk a farmernadrág térdét, jó ég, ez a cipő rajtam már legalább hat hetes!, vibrál a szemünk, zsibbad már az ujjbegyünk a távirányító gombjától, de azért csak hősiesen nyomkodjuk, tovább, tovább, még egy kis hangerőt...

Mikor is élünk, hogyan is? Mi az, hogy harkály, százszorszép, alázat, áldozat, borostyán, barokk? Azt mondod, más emberi lények is élnek rajtam kívül e földön? - Szöveg, barátom, szöveg. Seperj ki csak egyszer mindent a szobádból, a házadból: bankkártya-erszényt, tarisznya-válltáskát, puma-sarut, és nézd csak meg, milyen pompásan és következetesen felkopik majd az állad.
- Hacsak...
- Mi hacsak?
- Hacsak csoda nem történik. Jézus, szinte felelőtlenül, a legszükségesebb útravalók nélkül küldi el a tanítványait.
- Hát ez az! De elküldi, érted, elküldi, megbízást, munkát, feladatot, célt, értelmet, társakat: látomást ad nekik! Nem igaz, hogy útközben nem használtak ők alkalmanként erszényt is, táskát is, meg sarut is. Dehogynem. Ezek, mint valami szolgálatkész manók, mindig is előálltak, ha valóban szükség volt reájuk. De ők használták ezeket; hogy nem az erszény, táska, saru használta őket, hanem fordítva, az tuti.
- Ezért mondhatták, semmiben nem szenvedtünk hiányt?
- Ezért. Pontosan ezért. Meg a látomásért. Ami ugyanaz. Mert ha az Isten országának dolgaiban nem szenvedtek hiányt, ugyan miféle szükség szorongathatta volna őket? Mije hiányozhat még annak, akivel együtt jár a Herceg, mesés kincsek ura, aki szegénnyé lett érettünk, hogy mi az Ő szegénysége által meggazdagodjunk?

 "És (az Isten) letöröl minden könnyet a szemükről."

                                                                  (Jelenések 21,4)

Mit siratunk? Vakságunkat, engedetlenségünket; azt, hogy nem akartunk Isten sátorában, népeként élni. De Ő a sírásban is megelőzött: "sírni fog az én lelkem a rejtekhelyeken a ti kevélységetek miatt és zokogva zokog" - hangzik Jeremiás próféciája. (Jer 13,17) Nem magát siratja Jézus, hanem bennünket. A sírás a legférfiasabb dolog a világon.
Ám a vigasztalásban is munkája részeseivé tesz bennünket az Úr - ez alól sem húzhatjuk ki magunkat. Vegyük fel a szegény, a nyomorult, az utcagyerek, az árva gondját, hogy eltöröltessék a szemükről a könny.

Egy fiúcska készült az óvodába, és azt mondta az édesanyjának: - Anyuka, adjál nekem az óvodába két zsebkendőt! - Adok, drága gyermek; de miért kell kettő? - Az egyik nekem kell. - És a másik? - Olyan sokan szomorúak a társaim közül. A másik azért kell, hogy letörüljem az ő könnyeiket.
Nekünk hány zsebkendőnk van? Egy sincs? Vagy van egy egész csomaggal, de mind papírból? A papír zsebkendő hamar elázik. Annyi letörölni való könny van! És Ő azt mondja, hogy nem lesz több könny, ha hirdetjük azt, Aki egyedül el tudja venni az árvaságot.