30. hét


"...mindent elviselünk, hogy semmi akadályt ne gördítsünk a Krisztus evangéliuma elé..."

(1Kor 9,12b)


Miután Pálnak a damaszkuszi úton megjelent a mennyország Ura - bár attól kezdve a missziónak szentelte életét -, továbbra is gondoskodott saját maga eltartásáról. Tanult mestersége, a sátorkészítés, nem vált fölöslegessé, hanem beépült új életébe is. A kisiparos munkájának alapfeltételei közé tartozik, hogy legyen egy megfelelő he-lyiség, ahol dolgozhat, legyenek megbízható beszállítói; jó minőségű nyersanyag, fel-szerelés és biztos felvásárlói kör álljon rendelkezésére. Emiatt aztán már abban az időben is nagyon körülményes lehetett vándor-vállalkozónak lenni. De Pál nem a nehézségeit látta ennek az életmódnak, hanem a kihívásait és az áldásait. Hiszen nem az evilági elismerésért és meggazdagodásért lett "kisvállalkozó", hanem hogy semmi ne akadályozza az evangélium terjedését, az anyagiak hiánya sem. Látta a láthatatlant, és feljebb becsülte azt minden társadalmi vagy egyházi pozíciónál.

Pál apostol életmódja mintaértékű. Az Apostolok Cselekedeteiről írt könyv a Bibliában elismerőleg szól Lídiáról, aki üzletasszony volt, és támogatta a közösséget. Manapság Oroszországban, ahol nagyon alacsony az életszínvonal, evangélikus teológusok vállalják, hogy a teológiai képzés mellett elsajátítanak egy mesterséget is, mert a szegény gyülekezetek képtelenek lennének eltartani őket.
A Megváltónak az sem esett nehezére, hogy megmossa a tanítványok lábát. Van-e annyira drága számomra Krisztus, hogy a "piszkos munkát" is vállalom érte, azt, amit méltóságomon alulinak érzek, és legszívesebben másokkal végeztetném el. Sablonos, unott vagy éppen kényelmes a hívő életem?
Pál prédikált és kisiparos is volt egyidőben. Belemerült hivatásába, mégsem merült ki. Manapság sok hívő fiatal kiég a lótás-futásban, mert nem szán elég időt az elcsendesedésre. Aki pihenést nem ismerve agyondolgozza magát, korán kel és későn fekszik, annak munkájára a 127. zsoltár a hiába bélyeget ragasztja. Egy finn ismerősöm mesélte, hogy hívő barátja megkérdezte tőle:
- Te Leif, nem volna egyszerűbb, ha hinnél Isten létében?
- Milyen kérdés ez? - csodálkozott Leif. - Hát te tudod, hogy szeretem az Urat.
- Csak azért kérdem, mert ha tényleg úgy lenne, akkor rá is hagynál valamit - mondta a másik.
Uram, áldott légy a Tőled kapott tanulási és szolgálati lehetőségért! Segíts minde-nemet kamatoztatnom a Te dicsőségedre. Ámen.

31. hét


"Mid van, amit nem kaptál? Ha pedig úgy kaptad, mit dicsekszel, mintha nem kaptad volna?"

(1Kor 4,7)

Saját dicsvágyunk foglyai vagyunk, de szeretünk úgy tenni, mintha urai lennénk a világnak, vagy legalábbis nyomorult helyzetünknek. Képzelt méltóságunk börtöne mulatságos, de nem merünk nevetni magunkon, mégha néha meg is sejtjük, milyen kisszerűen élünk. Nem akarjuk tudomásul venni, hogy rabok - hiúságunk rabjai - vagyunk. Mint Oscar Wilde, aki így élcelődött valakivel, amikor az meglátogatta őt a börtönben: "Kérem, ne vegye rossz néven, hogy nem kísérem ki."
Az is ősi bűn bennünk, hogy a világ közepének véljük magunkat.

A koldus minden kedden beállít a jótevőjéhez. Egy alkalommal azonban a szokásos összegnek csak a felét kapja. A gazda így magyarázkodik:
- Tudod, múlt hét végén volt az esküvőm. Elég szegény leányt vettem feleségül. Most spórolnom kell.
A koldus erre kifakad:
- Na nézd, az én költségemre házasodni. Hát ez mégiscsak nagy szemtelenség!
Valahogy így vagyunk Istennel is, mint ez a koldus. Semmink sincs, amit nem neki köszönhetnénk, mégis mindent magunknak tulajdonítunk, vagy azt gondoljuk, egy csomó minden csak úgy kijár nekünk Istentől. Ha elmarad valami, amit a mi megítélésünk szerint Ő kellett volna hogy megadjon, akkor Isten a hibás.
Nem riadunk vissza attól, hogy Istent hibáztassuk, ha már nincs kire kenni a saját bűnünket. A lényeg az, hogy mi sohase legyünk hibásak. Legfőképpen a dicsőséget irigyeljük el tőle, ami Őneki bizonnyal és jogosan kijár.
Ha elkezded csak
Őt dicsőíteni, végre békére lelsz.

32. hét


"Íme, leteszek Sionban egy kiválasztott drága sarokkövet, és aki hisz benne, nem szégyenül meg."

(1Péter 2,6)


Az USA Indiana nevű államában valaki repülőgépen utazott, és panaszkodott a mellette ülőnek: "Jaj, ezek a mai fiatalok, szörnyűek!" Amikor megérkezett, megvásárolta az aznapi újságot, és belelapozott. Az újság címlapján bőrfejű fiatalok fényképe díszelgett. - Hát igen, ezek a mai fiatalok - gondolta, aztán elolvasta a cikket. A cikk arról szólt, hogy az egyik iskolában, abban a bizonyos kisvárosban, ahol utálták a bőrfejűeket, egy tizenöt éves fiú agydaganatot kapott, és a kemoterápia következtében elhullt a haja. Teljesen kopasz lett. Rettenetes érzés lehet ez egy tizenöt évesnek.

A fiú osztálytársai azonban összefogtak, és engedélyt kérték a szüleiktől, hogy levághassák a hajukat kopaszra. Mindezt szolidaritásból, Brian, a beteg fiú iránti szolidaritásból tették. Tervüket meg is valósították. Az újságban lévő fényképen éppen nyírták őket. Jaj, ezek a mai fiatalok!
Aki hisz, meg nem szégyenül. Bárhány évesek legyünk, nem attól félünk-e, hogy megszégyenülünk? Hogy oldotta meg Isten a szégyenkezéstől való félelmet? Úgy, hogy egy követ helyezett le, amelyik becses. De kinek becses? Ugyan, a kutyának sem kell! Csak egyedül Istennek volt becses!
Ez a kő az emberektől megvetett volt. Krisztus kigúnyolható, megvethető. Le lehet köpni. Aki hisz benne, olyanban hisz, aki megszégyenül.
Tudod, mi áll a hited útjába? A hiúságod, az, hogy többnek képzeled magad, mint aki vagy. Elhitted-e már, hogy ő tökéletes szabadító, hogy az ő vére minden bűnödre elég? Ne erőlködj, bízd reá magad Krisztusra.
Ugyanennek a fejezetnek a 12. versében ez áll: "a ti jó cselekedeteiteket látva, dicsőítsék Istent a meglátogatás napján." Mit mutat a gyakorlat? Azt, hogy nem nagyon jut eszébe a környezetünknek az Istent dicsérni, amikor Krisztust követjük. De Péter azt mondja, hogy majd a "meglátogatás napján". Amíg az Isten meg nem látogat, nem tudjuk őt dicsőíteni. Amíg kézbe nem vesz, meg nem szorongat egy kicsit, addig nem nyílik föl a szemünk. Miért csak akkor? Azért, hogy megtanuljuk a türelmet, a várakozást, hogy lemondjunk a hiúságunkról. Lehet, hogy gúnyolni fognak. De az Isten népe nem tehet annyit, mint a Brian osztálytársai, akik szolidarizáltak a barátjukkal, és nem törődtek azzal, hogy hogyan ítéli meg őket a világ? Nem vállalhatjuk a Krisztus gyalázatát így?
Kik nem szégyenülnek meg? Azok, akik nem szégyellik a miérettünk megszégyenítettet, a keresztfán kigúnyoltat.

33. hét

"A szeretet és hűség ne hagyjon el téged: kösd azokat a nyakadba, írd fel a szíved táblájára!"

(Péld 3,3)

(Kis, kegyes dráma. Helyszín: Szívisztra körzet. Szereplők: Tóbiás és Lilla - szerelmespár; Narrátor - szenvedő, plátói szerelmes Lillába; Horáció - hűséges barát. Az elbeszélés a legapróbb részletekig valóságos/an/ kitalált történeten alapul. A szereplők önkényes nem/azonosítása bármely valóságos személlyel ififegyelmi felelősséget von maga után.)

Szeretni nem csak szép szó, ó-ó a szeretet... énekeltük már negyvenhetedszer ugyanazt a múlt nyári diáktábor búcsúéjszakáján, miközben üdvözült arcunkra visszapilinkézett a földi-égi pernye, fekete hó, fekete hó, suttogtuk szemlehunyva, tüzes pelyhek, szikrázó pelyhek, révüldözött valaki más, persze, Tóbiás és Lili már megint sehol sem voltak, hűlt helyük, mint József Attila anyukájának, mikor a költő a vonattetőn keresztben hasalva blattolt, és utoljára Szabadszállásra ment, sehol sem voltak, legalábbis nem a mi látókörünkben voltak, igaz, a máglyától öt méterre már töksötét honolt, ez igaz, de azért a szívével valahogy mégiscsak messze ellát az ember, én legalábbis így érzem, javítsatok ki, ha tévednék, szóval, tudom én, amit tudok, te iás-Tóbiás, te hétpróbás gazfickó, hogy neked csak ezen a nyáron már éppen a harmadik, ha jól számolom, márpedig az efféléket igenis jól szoktam számolni, de nemcsak én, általában az ember, az ember, aki itt valahogy kevés a szeretetre, az ilyeneket halálos pontossággal szokta számolni, eggyem-kettem, hetem-hétem, állj!, itt van a csel elhantolva, de egy sebzett méltóságot nem lehet ám ily olcsószerrel átverni, iás-Tóbiás, húsdarálóba váglak, ó-ó a szeretet élőő való-ságos, mérgesgalóca levesbe főzöm bele a májad, az ártatlanság és hűség templomának ezüstkilincsét ha megérinted, te!, mert szívével messze ellát ám az ember, ó, bár ne látnám, amit látok, azért csalatkozhat a szív szeme is, nem igaz?, ugye csalatkozhat, szólj Horáció, te hűséges barátom, mondd már, hogy igen, mi ez a hideglelés, nicsak, rendesen havazik, hogyan érthetném különben ennyire lehűlt fejjel, a kétszer kettő józanságával, hogy szerelem nélkül a hűség taplós unalom, rutin, megszokás, bejáratott gesztusok áporodott rendje, semmi játék, semmi meglepetés, pedig hát játszani is engedd szép, komoly fiadat, merthogy milyen az, ha valaki minden reggel pontban hét harmincötkor, meg minden este tíz huszonkettőkor használja, negyvenkét esztendő minden egyes napján, pfuj, ugyanazt a fogkefét, pfuj, ám érteni vélem azt is, hogy hűség nélkül a szerelem megemésztő tűz, medréből kicsapó halálos áradat, pusztító szélvész, lidérces őrület, ezért ne fáradj bele, ó Horáció, derék, nemes barátom, hogy bizony oktasd is jó szóval a játszadozó fiút meg hát a leányt, aki, nem is kérdés, persze, hogy a játszótársa akarna lenni, kinek is, Istenem, kinek is?!, csakhogy nem játszadozni, játszani akar, nagy ám a különbség, és nem is egyetlen rubinteás estére, örökre akarja, érted, ö-rök-re, tanítsd hát, mit tanítsd?, kössed, hétfonatú indával, hársfahánccsal, ércbilinccsel, kösd a nyakukba a szeretetet és hűséget, gyémánttollal vésd már a szívükbe, mert mi Jézustól tudjuk, mi az igaz szeretet!

34. hét

"Semmiért se aggódjatok, hanem imádságban és könyörgésben mindenkor hálaadással tárjátok fel kéréseiteket Isten előtt."

(Fil 4,6-7)

Egy űrhajós, miután ötszázszor megkerülte a Földet, visszatért az űrből. Amikor megkérdezték tőle, hogy érzi magát, így vála-szolt: "Nagyon fáradt vagyok. Képzelhetik, hányszor kellett elmondanom a reggeli, déli és esti imákat, melyeket a vallásom előír!"
Bármennyire is buzgó lennél, biztosítalak, hogy minden imádságod hemzseg a bűntől, sőt bűn az, mégha a legistenfélőbb tisztelettel mondod is el. Éppen emiatt kell mindent a Jézus nevében kérnünk az Atyától, és nem a magunk nevében, vagy a magunk szentségére támaszkodva. Efelől is, mint ahogy bármi más felől is, aggódhatnék, de mert Jézusért fogadja el a könyörgésem, semmi felől nem szükséges aggódnom. Ha szívem és gondolataim Krisztusban vannak elrejtve, hit által, akkor tudom, hogy egyetlen imádságom sem hull a földre meghallgatás nélkül. Előre hálás lehetek, hogy minden kérésem meghallgatja, ha Jézus nevére támaszkodva kérem. (A Mk 11,24-ben az eredeti szöveg szerint ez áll: "Akármit kértek, higgyétek, hogy már megkaptátok, és meglészen néktek!") Nincs meg nem hallgatott, de van (egyelőre) megválaszolatlanul hagyott kérés.

Isten békessége meg fogja ha-ladni értelmedet akkor is, amikor úgy okoskodsz, hogy az Ő akaratából maradnak megválaszolatlanul imádságaid. Gondolatainknak és szívünknek nem a mindenbe beletörődő fatalizmusban kell megmaradnia, hanem a Krisztusban. Nehogy helytelenül Isten "becsületéért" és dicsőségéért aggódjunk. Nagyobb tisztesség éri Istent, ha kiderítjük, miért hagyta kérésünket megválaszolatlanul. Egy könyvelő akkor becsületes, ha kideríti, hol csúszott be a hiba a zárszámadáskor, és nem nyugszik bele, amíg ki nem kutatja, mi volt az oka. Másképp őt fogják elszámoltatni, neki kell megfizetnie a kárt. Ha becsületesen szembenézünk magunkkal, kiderül, hogy sok kérésünk nem hitből fakadt, hanem csak reménykedésből, vagy éppen kétségbeesett aggodalmaskodásból. Semmi felől ne aggódjatok, ne is csupán reménykedjetek, hanem higgyetek! Az tehát az imádkozó egyik legsúlyosabb bűne, hogy nem hiszi Istent elég nagynak, és nem dicsőíti. Nem hiszem nagyobbnak, mint az a "lehetetlen" dolog, amiért éppen imádkozom. (Az ilyen istenkép nem az igaz Istent tükrözi, hanem az én kishitűségem mértékével alkotott istent, tehát bálványt!) Isten arra bátorít minket, hogy ugyanolyan szabadon kérjük a lehetetlent, mint a lehetségest, mert Előtte mind a lehetséges, mind a lehetetlen ugyanolyan nagyságrendű: azaz még mindig kisebb, mint Ő maga!