"Nem volt neki ékessége, és néztünk reá, de nem volt ábrázata kívánatos! Utált és az emberektől elhagyott volt, fájdalmak férfia és betegség ismerője! Mint aki elől orcánkat elrejtjük, utált volt; és nem gondoltunk vele."

(Ézsaiás 53,2-3)

Ezt írja a Szentírás egyik legpoétikusabb könyve a legtisztább költészet nyelvén a megígért és eljövendő Megváltóról. A Szenttel való találkozás mindenek előtt az utálatot váltja ki. Emberi érzés, bizony a legőszintébb a Szenttel való találkozás pillanatában. Az Írás addig szép, és nem szent, amíg a szöveg szól, és nem a személyesen hozzánk beszélő Legszentebb hangját halljuk a szentek szentjéből. Az utálat, tisztesség ne essék szólván, kegyelemteljes érzés a Legszentebbel való szembesülésünkkor. Amíg az Írás szép, és nem szent, olvasói vagyunk a könyvek könyvének, de semmi esetre sem kerültünk beszélő viszonyba a magasságban lakozóval. Az általunk kivételesen szentnek tartott emberei Istennek halálra válnak, megsemmisülnek, leesnek, amikor eléri őket a személyesen nekik szóló Szó. Átjárja őket a veszedelme az isteni beszéd kétélű éles kardjának, amely elhatol a vesék és velők megoszlásáig. Nem bírják elviselni, mert Istent valóságosan benne látják lenni minden egyes szóban, mert valóságosan benne is van, korlátozás és fogyatkozás nélkül. A szent nem szép, sokkal inkább rettenetes. Ha pedig a gyöngeség képében mutatkozik meg, mint a Názáreti, akkor fokozhatatlanul nevetséges, sőt olyannyira megsemmisíthető, hogy meg is semmisítjük, ő pedig a szemünk láttára dicstelenül meg is semmisül.

A szent nem szép, amiképpen az sem szép, akibe szerelmesek vagyunk: ő a máshoz nem hasonlítható. Nem a legszebb, hanem a szebbnél szebb, tehát olyan valaki, akinek a szépsége az idő múlásával egyre gazdagabb, mélyebb, bonyolultabb, kimeríthetetlenebb. A szerelmeseket valóban mulatságos vakság sújtja, nem is szerelmes az, akit nem. A költészet nyelvét szívesen segítségül hívó Dávid az Énekek énekével szól a Messiáshoz: "Szebb, szebb vagy az ember fiainál, kedvesség ömledez ajakidon, azért áldott meg az Isten örökké." Nem szép a szent, hanem "szebb, szebb". Előbb azonban az utálat van: a szembesülés és szembesítés iszonyata. Ott vagyok, ahol vagyok; és az vagyok, aki vagyok. Emelj magadhoz. Te vagyok, és én vagy. A többi kegyelem.

"Menj, kelj ismét útra a pusztán át..."

(1Kir 19,15)

Elolvasandó:
1Kir 19,9-18

"Nagy búsulásom van az Úrért, a Seregek Istenéért" - mondja Illés, és kinek másnak, mint magának Istennek panaszkodik. Nincs is más, akihez szólhatna, hiszen, mint mondja: "Izrael fiai elhagyták szövetségedet, lerombolták oltáraidat, prófétáidat pedig fegyverrel ölték meg, egyedül én maradtam meg, de az én életemet is el akarják venni."

Nem kell prófétának lenni ahhoz, hogy átéljük a helyzetet, amiről Illés beszél. Gyakran esik meg velünk, hogy egyedül maradunk, csak azért, mert ragaszkodunk az Istenhez. Ilyenkor persze a kis dolgok is nagyokká nőhetnek. Illéstől sem kívánta a király, hogy tagadja meg az Istent, hogy ne áldozzon neki, ne higgyen benne, csak azt, hogy ismerje el a Baált is, áldozzon annak is. Nem tűnik ez olyan nagy dolognak, Illés mégis tudja, hogy nem teheti meg. Ilyen Baálokból, amik helyet követelnek maguknak az Isten mellett, ma is van bőven, és az sem ritka, hogy a környezetünk-ben mindenki térdet hajt előttük.
Illés nem bírja már a megbélyegzettséget, a kitaszítottságot, a magárahagyatottságot, elfut és az Istennél keres menedéket. Szavai, a kétségbeesés szavai hatalmas súlyúak. "Egyedül maradtam" - mondja az Istennek. Vége a Szövetségnek, nincs többé Izrael, nincs többé választott nép, hiszen "elhagyták a te szövetségedet". És ha nincsen választott nép, akkor nincsen Messiás sem, nincsen megváltás sem, akkor csak ítélet van, kegyelem nélkül.
Az Isten azonban nem vigasztalja a kétségbeesett Illést, nem búsul vele együtt, nem siratja vele együtt a szövetséget. Ehelyett feladatot ad neki, munkára küldi, hiszen van még hétezer ember, aki nem hajtott térdet a Baálok előtt. Hiszen nem veszhet el az a nép, melyből a Messiás jön majd el. Illés sem lehet hát egyedül. Ha a halálra keresett, az életéért menekülő Illés nem lehetett egyedül, mi mégannyira sem, hiszen a mi Krisztusunk megmondta: "veletek vagyok minden napon" (Mt 28,20).

"Tegyetek tanítvánnyá minden népet..."

(Mt 28,19)

Nagyon sokan hangsúlyozzák, hogy az igazi, a tökéletes szeretet nem akarja birtokolni a másikat, szabadon engedi szeretete tárgyát. Ez mind szép és igaz, de sajnos csak idealizmus. A gyakorlatban hiú álomnak bizonyul. Sohasem vagyunk képesek rá, legfeljebb bebeszéljük magunknak, és kevélyen azt gondoljuk, hogy tudunk így szeretni.
Isten jól látja, hogy folyton arra törekszünk, hogy a másikat lekötelezzük, vagy ha éppen lehet, uraljuk is. Igénybe vesszük a szeretet jogán, bekebelezzük, elvárunk tőle sok mindent, korlátozzuk szabadságát, zsaroljuk érzelmileg ("Ha igazán szeretnél, megtennéd ezt vagy azt, akkor nem így bánnál velem." "Hát ezt érdemeltem tőled? Pedig, lásd, én mennyire szeretlek." stb.) Isten jobban ismer minket, mint mi magunkat. Ugyanakkor Ő valóban úgy tudott szeretni, hogy feláldozta magát értünk. Átélte azt a titkot, hogy csak akkor lehet a másikat szabadon, érdek nélkül szeretni és elengedni, ha megtagadjuk magunkat az érdekében, és nem csupán teszünk valamit érte. Azt is megengedte, hogy nemet mondjunk neki. Nem kényszer Őt viszontszeretni.

Azzal, hogy nem kötelezem el magam senki és semmi iránt, még nem tisztelem mások egyéni szabadságát. Ez csupán egy kényelmes és hazug magatartás, semmiképpen nem érdemli meg, hogy szeretetnek nevezzük. Olcsó tisztelet, bár ez is több, mint állandóan beleszólni mások dolgába.
Arra, hogy igazán szeressük és tiszteljük a másikat, csak egy esélyünk van, éspedig azáltal, hogy Isten is szeret és tisztel minket. Jézusban elkötelezte magát melletted. Nem szemlélte kívülállóként talajvesztettségünket, bűnös állapotunkat, a hitre való képtelenségünket, hanem felszabadított arra, hogy mindenkit úgy szeressünk, ahogy Ő szeretett minket. Ilyen módon az egész világot birtokba vehetjük, minden népet és minden embert, még Őt magát is! (1Kor 3,21-22) "Tegyetek tanít-vánnyá minden népet, mert minden népet nektek adtam. Annyi nép, annyi ember a tiéd, ahányért kész vagy elveszíteni magad, odaáldozni az életed."
Ez a világmisszió titka. De hogy még ezáltal se tudjon elterebélyesedni a birtoklásvágyunk, azt is mondja az Ige: "Minden a tiétek... ti viszont a Krisztuséi vagytok." (1Kor 3,23) Azaz én magam is birtokolt vagyok, végső soron senki nem az enyém. Mégis mindenkinek tartozom a tisztelettel, és Jézus önfeláldozó, bűnösökért elkötelezett szeretetének örömhírével. Azzal, hogy mindenkit e golgotai szabad szeretet tanítványává tegyek.

"...tanácsolom neked, végy tőlem tűzben izzított aranyat, hogy meggazdagodj..."

(Jel 3,18)

Előszeretettel szoktuk hasonlítgatni magunkat, saját anyagi helyzetünket a nyugati világ polgáraiéhoz, azokhoz, akiknek sokkal több a pénzük és egyéb javaik, mint nekünk. Kevésbé lennénk elégedetlenek azonban, ha a földgolyó legszegényebb, éhínséggel sújtott térségeit vennénk viszonyítási alapul.
Mindig felfelé törekszünk a társadalmi ranglétrán, még akkor is, ha lelki életünk és kapcsolataink látják ennek kárát. De miért akarunk egyre többeknek látszani? És egyáltalán hol kezdődik a gazdagság, és mi a mértékegysége? Hol van az "elég", amit ha elérnénk, megnyugodnánk?
Ha nem rendeljük alá magunkat a "mennyeieknek", soha nem lesz egészséges az anyagiakhoz való viszonyunk.
A laodiceabeliek, akikhez a fenti ige tanácsa szól, felzárkóztak a jómódú világhoz. Befutottak anyagilag, és nem vették észre, hogy még nem futották végig a hit pályáját. A lelkiekben lazítani kezdtek. Bár ők még nem érzékelték a bajt, a külső szemlélő úgy látja, hogy feladták a küzdelmet. És az Úr mint egy edző, aki a pálya széléről kétségbeesetten bekiált a játékosoknak: jelezni próbálja a valós helyzetképet. Ugyanakkor bátorítja is a csapatot:
"...végy tőlem tűzben megtisztított aranyat...!"

A tiszta arany lágy, ezért nem elég tartós. Hogy emeljék a tartósságát, rézzel szokták ötvözni. A megmunkálás folyamatában, izzításkor, nem tetszetős a szemnek, mert feketévé lesz: mégcsak nem is emlékeztet az aranyra. Mégis az elkészült ékszer csillogása messze felülhaladja az azelőtti állapotot. így válik időtállóvá. A nyersanyagból csak a mester keze nyomán lesz valóságos ékszer. Alkalmam volt meglátogatni a világ legnagyobb ékszerkészítő vállalatát és ékszeráruházát. Naivan megkérdeztem az üzlet egyik alkalmazottját: "Mennyibe kerül grammja az aranynak?"
Meglepetten válaszolt: "Thaiföldön nem az arany súlya határozza meg az árat, hanem a drágakő, amelyet körülvesz."
Aki ezen a földi pályán akar csillogni, nem tart igényt javainak isteni megmunkálására. De aki az örökkévalóság irányába halad, annak Isten nemcsak a pénzét szenteli meg, hanem őt magát is. A szívnek is meg kell tisztulnia Isten szeretetének tüzében, hogy ne kötődjön túlzottan az anyagiakhoz. Mert "ahol a kincsed van, ott lesz a szíved is" (Mt 6,21).
Gazdagságom és értékem nem a zsebemtől függ, hanem a
mennyei kincs mértékétől,
melyet ajándékba kaptam.

"Az igaznak halála idején is reménysége van."

(Példabeszédek 14,32)

A Krisztus vére által megigazított igazakról van itt szó, akiknek még haláluk idején is reménységük van, reménységük lehet. Hogyan lehetséges, hogy van ez a reménységük? Úgy, hogy a remény nekünk, Krisztusban hívő embereknek egy Személy - nem csupán eszmei vigasztalás. Pál így vall erről: "Krisztus a mi reménységünk!" Ez azt jelenti, hogy Pál nemcsak reménységet kapott Krisztusban, hanem Krisztus maga lett az ő Reménysége.
Nekünk nem a reménység az Istenünk, hanem Isten a mi reménységünk! Sokkal többről van itt szó, mint hogy Jézus vigaszt és reményt adna a gyász órájában - itt arról van szó, hogy Ő önmagát adja Reménységként ebben az órában is!

Az igét így is érthetjük: az igaznak halála idején is reménysége, tehát: Krisztusa van.
A keresztyénség nem abból áll, amit Krisztus nekünk ad, hanem sokkal inkább maga Krisztus az, aki önmagát adja nekünk.
Van egy kínai közmondás: "Egyet minden helyett." Ez az Egy, a Krisztus a Minden. Őt adta az Atya minden egyéb helyett. Ő legyen a mindenünk. Mert nemcsak nekünk, hanem az Atyának is Krisztus volt az EGYETLENE és a MINDENE.
Azért van reménysége az igaznak, mert mint utolsó ellenség, a halál is el fog töröltetni, ahogy ilyenkor idézzük ezt az igét a sírnál. Úgy töröltetik el, mint Krisztus többi ellensége: alávettetik, mint minden, a Krisztus lábai alá.
A fáraó megálmodta (1Móz 41), hogy előbb hét gabonában gazdag esztendő jön, majd pedig hét ínséges, látván, hogy a kövér teheneket elnyelő sovány teheneken meg sem látszik az, amit befalnak. Ha az álmot magyarázó József kétségbeesett volna, el kezdett volna imádkozni azért, hogy a kövér tehenekkel jóllakott sovány tehenek gömbölyödjenek ki. De nem esett kétségbe, mert tudta, hogy Isten a mindent elnyelni látszó szűk esztendőben is gondoskodni fog a kenyérről, csodálatos módon.
Mi is úgy látjuk, a sovány halál és a sorvasztó bűn mindent elnyel, még a hívő embert is, úgy tűnik, végérvényesen. Mégsem esünk kétségbe: Isten gondoskodik! Nem a sovány halál nyel el minket, sem a sorvasztó bűn, hanem éppen fordítva, ahogy meg van írva: "Elnyeletett a halál diadala."