Két kislány színez a budapesti Adna kávézó széles faasztalán. Egyikük, Szandra közvetlenül mellém telepedik le. A rajzon mózeskosár, benne egy újszülött, akit a folyóparti sás mögül aggódó szempár bocsát viszontagságos útjára. Megkérdezem Szandrát, ismeri-e a történetet. Mikor azt mondja, nem, igyekszem azt egy óvodás gyermek számára érthetően elmesélni. A kisbabát a nővére rejtette el, hogy megmentse, mert a családjuk bajba került. Azért engedték el, mert azt remélték, máshol nagyobb biztonságban lesz és boldogan élhet. Így is lett: egy hercegnő talált rá, aki saját gyermekeként nevelte Mózest. Szandra közbeveti: de neki – mármint a fiúnak – van anyukája. Van – ismerem el. E pillanatban értem meg, mennyi dráma rejtezik az örökbefogadott gyermekek világában – hiszen Szandra maga is az. Néhány percen belül szülei is mesélni kezdenek. És nemcsak a dráma, de a szépség is kirajzolódik megannyi – szintén igaz – történetben.
Csoda minden történet
Magyarországon évente közel másfélezer örökbe fogadni szándékozó, és megközelítőleg kétezer örökbe fogadható gyermek kerül nyilvántartásba. A Harmat Kiadó nemrégiben megjelent Igazibb az igazinál című interjúkötete tizenhárom család történetét követi nyomon. Közülük volt, aki gyermeke elveszítése után döntött az örökbefogadás mellett, mások a mesterséges megtermékenyítés sikertelensége miatt fogadtak örökbe inkubátorban hagyott kisbabát.

„Papírzsebkendővel az asztalomon dolgoztam, vagy éppen együtt mosolyogtam a szerzővel, miközben olvastam a könyvet” – mondta a kötetbemutatón Ferenczi Andrea szerkesztő. A tizenhárom örökbefogadó pár közül öt az Adna kávézóban is bepillantást engedett új életükbe és a döntésüket megelőző időszakba. Ferenczi Andrea csodának nevezte a huszonegy érintett gyermek családra találását, hiszen mint mondta, évente ezerkétszáz örökbe fogadható gyermek nem kell senkinek. „Csoda az a feltétel nélküli szeretet, elfogadás és türelem, amit ezek a szülők tanúsítanak a gyermekeik iránt. Csoda minden szülőpár, történet és gyermek.”
A kötetben megszólal mások mellett Tóth Krisztina író és férje, Szenczy Sándor baptista lelkész, valamint Vassányi Miklós filozófus és feleségeik. Az interjúk az elmúlt nyáron készültek, a szülőpárokkal Fekete-Sipos Márti beszélgetett. Mint mondta, ismeretlenek bizalmát élvezte, akik beengedték a nappalijukba, hogy megosszanak vele és az olvasókkal egy-egy olyan történetet, amelyben kivétel nélkül volt töréspont.
„Vagy azért, mert korábban elvesztették a gyermeküket, vagy azért, mert meddőséget diagnosztizáltak náluk. Ők mégis úgy döntöttek: van másik út."

A kötet értékéhez az is hozzátesz, hogy az apák is megszólalnak benne. „A gyermekvállalással kapcsolatos kérdések a családon belül nehezek, a férfiak mégis megnyíltak, néhányan maguk is meglepődtek, hogy talán először fogalmazzák meg érzéseiket a megtett útra reflektálva.” A szerző hozzátette, időnként el kellett engednie egy-egy kérdést, mert mint mondta, érezte, hogy olyan területre merészkedne, ahová nincs joga belépni.

Nem csak ráadás
A második randin döntötték el, hogy szeretnének örökbe fogadni gyermeket, de előbb sajátot akartak, hogy „ne a másén gyakorolják a szülővé válást”. Ugyancsak vér szerinti gyermekkel zárták a sort, hogy az örökbefogadott gyermekeik is érezzék: várták, tervezték őket, nem ráadásként érkeztek a családba – ezt már a Révész-házaspár meséli. Révész Szilvia úgy fogalmazott: „szerettük volna olyan gyerekek számára is megnyitni a családunkat, akiknek nem adatott meg, hogy családban éljenek.”
Férjével együtt csak később döbbentek rá, hogy régi álmuk teljesült, hiszen mindig is két fiút és két lányt szerettek volna. Pedig nem volt zökkenőmentes az útjuk: egy alkalommal meggondolta magát a vér szerinti anya, így korábban már le kellett mondaniuk egy gyermekről.

Hogy miért volt ennek ellenére is erős bennük az örökbefogadási vágy, arról Révész Lajos mesélt. „Elsős gyerek voltam, amikor félévkor jött az osztályunkba egy fura kisfiú. Megkérdeztem apukámat, miért olyan furcsa, ő mondta nekem, hogy állami gondozott, vagyis olyan, mintha mindig az iskolában lakna. Ez annyira szíven ütött, hogy megkérdeztem édesapámat, miért nem fogadjuk örökbe. Ez nem történt meg, de akkor én megfogadtam: ha felnövök, nekem kell egy ilyen kisfiú.”

A három kisrigó
Ezzel a címmel indított blogot Oláh-Paulon Viktória örökbefogadó szülő, aki férjével három gyermeket nevel. Őket illeti a három kisrigó elnevezés, hiszen róluk szól az internetes napló, amelyet az a szándék hívott életre, hogy a pár érdeklődő ismerőseinek egyszerre mesélhessen az ötfős család mindennapjairól. „Ami mások számára egzotikus, az számunkra hétköznapi” – foglalta össze a szerző, majd hozzátette: a blog küldetése, hogy ne csak babákat, hanem nagyobb gyerekeket is bátran merjenek örökbe fogadni a leendő szülők. Ők is ezt tették, amikor óvodás korú gyermekeket vettek magukhoz, és azért mesélnek közös életükről, mert ezzel kapcsolatban sok az irreális félelem.
Oláh-Paulon László elmondta, hirtelen lett három ovis gyermeke, pedig negyvenegynéhány éves koráig egyedül élt. „Ma pedig olyan dolgokat kell tennem, amilyeneket azelőtt nem kellett: oviba menni értük, fegyelmezni. Igaz, rendőrtiszt vagyok, de sokat fejlődött a vezetéselméleti tudásom, mióta van családom. Ha azt el tudom vezetni, akkor bármit. A munkahelyemen Laza a becenevem, de a gyermeknevelésben vannak dolgok, amikben nem lehet lazának lenni. A gyerekek azonban meghálálják, hogy foglalkozunk velük, ezerszeresen is.”

Templomküszöb
Egy másik apuka az újságból tudta meg, hogy gyermeke született, az egyik megyei hírlap ugyanis címlapfotóján egy, a megyeszékhely babamentő inkubátorába helyezett újszülött volt látható – mesélte Such Pál. Az etikusnak nem nevezhető, számos adatot nyilvánosságra hozó eljárás miatt hetekig bizonytalanságban éltek az örökbefogadó szülők: vajon nem gondolja-e meg magát a vér szerinti anya, és nem jelentkezik-e gyermekéért.
Lévai Ildikó már az első találkozás öröméről mesélt. „Sárgabaracklekvár-főzés közben kaptam a hírt: megszületett Hunor. Másfél nap múlva láttuk meg, miután szirénázva rohantunk be a kórházba. Sírtunk örömünkben, aztán picit bánatunkban is, amikor kiderült, hogy a csöppségnek veseproblémája van. Az mégsem volt kérdés, hogy ő a mi fiunk. Ő minket, mi őt találtuk meg. Belőlünk született. Az inkubátor számunkra nem más, mint egy templomküszöb.”

Az örökbefogadás filozófiája
Vassányi Miklós filozófus, a Károli egyetem oktatója és Mezőlaki Ágnes saját és örökbefogadott lányaikkal érkeztek a könyvbemutatóra. A kis Vanesszát kiskamasz lányuk beleegyezésével fogadták örökbe Nyíregyháza mellől. Fokozatosan töltöttek egyre több időt együtt, az ő kérésére még nagyáruházba is elvitték a kislányt. A filozófus apa azonban hivatásához hűen nemcsak a gyakorlatban, hanem elméletben is próbál jó szülő lenni.
„Mindenről lehet végső komolysággal, rendszeralkotóan, módszeresen gondolkodni. Egy ismeretlen gyermek befogadását önvizsgálat kell, hogy megelőzze. Én minden este átgondolom, mit csináltam helyesen vagy helytelenül, mi a megengedhető mérték. A pedagógia húzd meg, ereszd meg tudomány – kell tudni határokat szabni, és át is lépni azokat, mert a gyerek nem olyan, mint egy darab fa, hajlékonynak kell lenni.” Néha szó szerint is, hiszen ahogy a filozófus hozzátette: ötven évesen tíz évet fiatalodott, mert reggelente ismét óvodába kísérhet egy gyermeket, akinek a kis keze az övét fogja.

„Azonnal akartam”
Kevés esélyt jósoltak nekik vér szerinti gyermek születésére, egyszer pedig elérkezett az a nyár is, amikor végleg elengedték a lehetőséget – osztotta meg Bónyáné Szebenyinszki Janka. „Mindenáron nem akartunk vér szerinti gyereket, de eltartott pár hónapig, míg elgyászoltam, hogy nem tudom meg, milyen az a kilenc hónap, és nem fogok szülni sem. Aztán egyre több történetet hallottunk örökbefogadásokról. Mi is emellett döntöttünk, azzal a kitétellel, hogy ez nem pótlék, hanem a gyermekvállalás egy formája.”
Bónya Csaba hozzátette: az örökbefogadás gondolata benne előbb megérlelődött, de nem akarta feleségére erőltetni azt. Mint mondta, fontos volt, hogy Istentől kapott bátorítást a döntéshez, ahogy korábban ahhoz is, hogy leendő feleségét megszólítsa. Bár kisfiúra számítottak, kislány születéséről kaptak hírt. „Ahogy meghallottam, hogy megvan a baba, azonnal akartam” – összegezte a férfi.
Lukács Gabriella, a kötet fotósa azt mondta: amikor az interjúalanyokat fényképezte, nem hallotta a beszélgetéseket. Ám amikor leengedte a gépet, minden alkalommal valódi szépségre lelt a történetekben.

Kockázat és áldás
Az, hogy hazánkban évi nyolcszáz örökbefogadás megvalósulhat, azoknak a szülőknek is köszönhető, akiknek nem számít a gyermek életkora, származása vagy egészségi állapota. Így tettek az Igazibb az igazinál című interjúkötet szereplői is. Egy anyuka úgy fogalmazott: mikor a klinikán karjaiba vette az újszülöttet, patakzottak a könnyei, mert a kicsiben „szívéből született” gyermekét ismerte fel. De a boldog pillanatokhoz általában rögös út vezetett: a döntés meghozatalához valamennyi párnak szüksége volt megerősítésre. Volt, akinek éppen a tervezett örökbefogadás előtt vált bizonytalanná a megélhetése. Álmában azonban családjuk hajójára felhúzott a piszkos vízből egy fiúcsecsemőt, innen tudta egy másnapi telefonhívásról, hogy abban az ő fiuk érkezéséről adnak hírt. Másokat igeversek szólítottak meg. Ahogy a kötet szerkesztője fogalmazott: a szülők tizenkilencre húztak lapot, mégis áldottak lettek, mert hitték, ezeket a lapokat a mennyei Atya osztotta.

A Harmat Kiadó Igazibb az igazinál c. kötetét (szerk.: Fekete-Sipos Márti) megvásárolhatja a budapesti Bibliás Könyvesboltban is (1092, Ráday utca 28).

Képek: Gál Efraim, Fekete Szabolcs