Milyen volt bő negyven évvel ezelőtt a lelkipásztori szolgálat, amikor a templomba járás úgyszólván tilos volt, és vajon könnyebb-e ma, amikor szabadon hirdethetik az Igét, sőt, az iskolákban kötelező hit- és erkölcstanoktatás van? – kérdeztük Végh Tamást, a Budapest-Fasori Református Gyülekezet volt vezető lelkipásztorát és Barthos Gergelyt, a Hévízgyörki Református Gyülekezet lelkipásztorát.

„Negyven évvel ezelőtt azért már túl voltunk az 50-es, 60-as évek kemény időszakán. Salgótarjánban, 1971 novemberében volt a beiktatásom. A városi gyülekezet alig létezett, és ehhez jött az 52 helységet magába foglaló szórványkörzet. A korábbi évek üldözése nyomot hagyott Salgótarjánban. Az országos helyzet is az volt akkoriban, hogy pedagógusnak, köztisztviselőnek, katonának, akiket sakkban lehetett tartani, tilos volt a templomba járás. Ez sokat rontott a lehetőségeken. Aki párttag volt, annak még inkább”– kezdte az emlékezést Végh Tamás lelkipásztor, aki 2014-es nyugdíjazása óta járja az országot, evangélizál idehaza és a határon túl, emellett fiatal lelkipásztorokat mentorál. Az érvényesülés akkoriban a párttagságon keresztül valósult meg. Ha valaki akár csak művezető akart lenni, be kellett lépnie a pártba. Külsőleg komoly akadály hárult az emberek elé, és nagyon sokan nem hallgatták Isten Igéjét. A gyermekeiket sem járatták hittanra. A kommunizmus elvégezte a maga munkáját, visszaszorult a hívő élet. Salgótarjánban igen keményen fogták azokat, akik istentiszteletre jártak.

Kis Moszkva
Felírták a nevüket, a helyszínen is megfigyelték őket. „Kis Moszkvának” nevezték a várost, mert a népességhez viszonyított párttagság itt volt a legmagasabb az országban. Végh Tamás, hogy szélesítse a hívők számát, látogatási időben elment a kórházba, s kórteremről kórteremre járt. Udvariasan bemutatkozott, érdeklődött a betegek állapota felől. Ám hamarosan magához kérette az egyházügyi titkár.  Azt kérdezte tőle: „Miért zaklatja az embereket, lelkész úr?” Próbálta megmagyarázni a helyzetet. „Dehogy zaklatom. Mindenkinek bemutatkozom, elnézést kérek a zavarásért, érdeklődöm, hogy találok-e református beteget, majd további gyógyulást kívánok.”  „Nem, így nem lehet!” – tiltakozott az állam embere. „Ha tudja, hogy kihez megy, mehet. De ismeretlen betegeket nem látogathat!” – hangzott a parancs. „Tudtam én, hogy előbb-utóbb ez lesz, de legalább nyerünk két-három hónapot, mire felfedezik. Addigra elterjed a híre, hogy a reformátusoknál van egy mosolygós, lelkes fiatal lelkipásztor. Így is történt” – idézte fel szolgálatának kezdeti időszakát. Az általános gondolkodás az volt a városban, hogy itt van ez a fiatal lelkész, szóljunk már neki, mert úgy mozog, mintha még lenne Isten. Mintha még lenne jövője a hitnek, az egyháznak. Úgy tekintettek rá, mint azokra a japán katonákra, akik beásták magukat a védősáncba. Ott álltak harcra készen, miközben már két éve befejeződött a II. világháború, de nekik erről nem szóltak semmit. Munkálkodása mégsem volt hiábavaló, mert az ott élők megismerték. Tudatosult bennük, hogy létezik itt egy református egyház egy meglehetősen aktív lelkésszel. A szolgálat akadályozása nem volt számára ismeretlen. Mivel lelkészcsaládból származik, édesapjának is hasonló kérdésekre kellett válaszolnia az 50-es években. Azért kerültek el egy nagyobb gyülekezetből egy kicsibe, mert két évvel 1956 után, 1958-ban is még csendesnapokat rendezett az édesapja a szabadszállási gyülekezetben. Az evangélizációs alkalom után a kertben terítettek meg, ott is folytatódott a szolgálat, hangoztak a bizonyságtételek. Szabadszállás nagy, hatezres gyülekezet volt, elég nagy lelki alvásban, hiszen csak körülbelül 150-en jártak templomba. Édesapját hívatta az egyházügyi titkár és azt mondta: „Lelkész úr, hagyják abba ezeket a csendesnapokat!” „Édesapám ártatlanul, tettetve a naivat, azt mondta: „Hogyan gondolja, titkár úr, hogy ezt abbahagyjuk? Még Csőgör Lőrinc is eljön Nemesvámosból,  a Dunántúlról, ezt muszáj csinálni!”  Így aztán édesapját 1959-ben áthelyezték Érsekcsanádra, a Baja melletti kis faluba. „Ami nekünk azután a világ közepe lett, a feleségemet is ott találtam meg” – említett példát arra, hogy az állampárt idején hogyan tették félre az embereket. Ám olyan lelki élet folyt akkor abban a faluban, hogy az édesapja ugyanúgy 150 embernek hirdethette az igét, mint korábban, merthogy a 700 fős gyülekezet nagyon aktív volt.

Kitelepítések
A hatalomnak elsősorban az volt a fontos, hogy a nagyvárosokban ne terjedjen az Ige. Sorra elhelyezték az 50-es években azokat a lelkészeket, akik nagyobb hatással voltak az emberekre. A Fasorból Szabó Imrét Bujba, Dobos Károlyt Bugacra, s másokat is, ahova csak lehetett, hogy lokalizálják őket. Akkoriban még úgy is korlátozták a lelkipásztori szolgálatot, hogy csak engedéllyel hirdethette bárki más gyülekezetben az igét. Először be kellett adni egy kérvényt az esperesnek, aki átgondolta. Ha másik kerületből hívtak valakit, mindkét kerület püspökétől is engedélyt kellett kérni. Így nehezítették, akadályozták az evangélizációs szolgálatot. De ugorjunk most kicsit előre az időben!  Mennyivel jobb a helyzet ma, amikor szabadon hirdethetik az evangéliumot? Ebben a digitalizált, robotizált világban meghallják az emberek Isten hívó szavát? Barthos Gergely, Hévízgyörk lelkipásztora kategorikusan fogalmazott: „Nem az internet árasztja el az embereket, hanem a bűn világa. Ugyanúgy tartja fogva, ahogyan a középkorban vagy a XX. században. E tekintetben nincs különbség!” Lehet, a XVIII. században még minden család asztalán ott volt a Biblia és több ideje volt az embereknek olvasni vagy a saját lelkiállapotukon gondolkozni, de az üzenet akkor is és ma is ugyanaz. Csupán siránkozási alap, hogy ebben a modern korban a technika elvonja a figyelmüket. Valójában semmi nem változott. Ugyanaz a bűn, ugyanaz a Sátán, ugyanaz az elveszett állapot. Az, hogy most ez a kor milyen tüneteket produkál, s milyen körítéssel zajlik az élet, nem számít. Mint mondta, teljesen mindegy, mi kötözi meg az embereket. Az evangélium ugyanaz, s aki megszabadítja őket, az is: Krisztus Jézus.  „Ezt hirdetjük. Bennünket ebben a korban ide helyezett az Úr. Én egyébként nem érzékelem problémának azt, hogy az info-kommunikációs robbanás jobban elvinné az embereket Istentől, mint más korok körülményei” – hangsúlyozta a Parókia portálnak Barthos Gergely. Úgy látja, kifogásnak jó csupán, hogy ezért nem megy a gyülekezetépítés. Isten kegyelme és szeretete azonban sokkal nagyobb dolgokon is át tud hatolni.

A legnagyobb evangélizátor
Végh Tamás az állampárti időszakra emlékezve úgy fogalmazott, bármilyen furcsa, a tiltás ellenére is sokan jártak templomba. Felidézte, hogy a háború után, amikor az ébredés indult, megkérdezték, ki az ország legnagyobb evangélizátora. És azt felelték az emberek, hogy a háború. A nyomorúság mindig segít az Ige befogadására. Fellángol a vágy az emberek szívében. Igaz ugyan, hogy sokan megkeserednek, átkozzák Istent és elfordulnak tőle. De amikor jól megy, az legalább ekkora veszély. Nézzük meg a nyugati egyházakat, hogyan ürültek ki a templomok!”– mutatott rá. Végh Tamás szerint nem könnyű felelni arra a kérdésre, mikor volt nagyobb a fogadókészség, az állampárt idején vagy ma? „A Bibliában azt olvassuk, hogy a hit Igéből, az Ige hallásából ered. Ezért nagy lehetőségnek tartom ma a kötelező hit- és erkölcstanoktatást. Sok gyermek és ifjú hallhatja Isten szavát, akihez különben nem jutna el az ige”– magyarázta. A rendszerváltás azonban szerinte nem hozta el azt, amire a történelmi egyházak számítottak. „Azt hittük, hogy most már fordul a kocka és sokan keresik Isten közelségét. De a kezdeti lelkesedés után nem ez történt ” – mondta. Ennek szerinte részben az az oka, hogy nagyon sokan a 40 év alatt elveszítették a hitüket, hitbéli érdeklődésüket. Két generáció úgy nőtt fel, hogy gyermekkortól szinte semmit nem hallott Istenről, nem ismerte a bibliai történeteket sem. Az elvilágiasodás, a szekularizáció teret nyert a diktatúra idején, a tradíció nagyot veszített erejéből, sokaknak fogalmuk sincs az élő hit ajándékáról. „Ugyanakkor új lehetőség nyílt arra, hogy aki akar, jöhet. S ennek nyomán elérhetünk olyanokat is, akiket azelőtt nem”–  fejtegette. Ma jellemzően nem a legfiatalabb korosztály, hanem a 30-as, 40-es éveikben járó, 10-15 éves házasok körében lát komoly érdeklődést Isten igéje iránt. Számos házaspár jutott hitre, akik abszolút kívülről jöttek. Ennek oka szerinte az, hogy sokan keresik az életük értelmét, idővel azonban kopnak az ambíciók, s az első csalódások után komolyabban kezdenek kutatni. „Ma azt látom, hogy leginkább ez a korosztály célozható meg” – osztotta meg tapasztalatát Végh Tamás lelkipásztor. „Ha át tudjuk hidalni azt a távolságot, amely elválasztja Isten Igéjét és az emberek életét, akkor nagyobb számban tudjuk az Úrhoz vezetni az embereket” – mutatott rá.

Túl idegen és túl messze van
A XXI. század embere számára azonban túl idegen és túl messze van Isten országa. Nem ebben nevelkedett, meg kell találnia az átvezető utakat. S a gyülekezetek, ahol megindult az ébredés, meg is találják.  Az igazi hatást, szerinte, mégis az egyik ember gyakorolja a másikra. Ha valaki megtér, és ezt a környezete is látja a munkahelyen, otthon vagy a baráti körben, elkezdenek érdeklődni. Végh Tamás bizakodó, meggyőződése, hogy az iskolai hittanoktatásnak is meglesz idővel a gyümölcse. Ám bármennyire szabad is hirdetni ma Magyarországon az evangéliumot, az a tapasztalat, hogy Isten létét még csak-csak elismerik, ám Jézusról beszélni – mondjuk a munkahelyen – nem magától értetődő. „Ha ezoterikus dolgokról mesél valaki, az érdekes téma. De ha Jézusról tesz bizonyságot, az „ciki.” Abban a pillanatban megfagy a levegő. Mert Jézussal bejön egy vertikális dimenzió, ami „ráz”. A bűneink, a kereszt, a megtérés Jézussal közel jön hozzánk. Az már nem semleges zóna, ha valahol Jézus megjelenik. Ettől kicsit fáznak az emberek, mert állásfoglalásra kell hogy késztesse őket, mellette vagy ellene” – vont párhuzamot a lelkipásztor a mai élet és Jézus kora között.  „Kétezer éve is ugyanígy polarizálta Jézus a jelenlévőket. Leleplezte, mennyire üres ez a világ, s csak megjátssza, hogy mekkora dolgokat kínál”– érvelt. Hévízgyörk lelkipásztora úgy vélte, a mai lelkipásztoroknak nem az a feladata, hogy felvegyék a versenyt a világgal és olyan élményeket kínáljanak, amelyek elvonják a fiatalokat a kütyüktől és bevonzzák őket a gyülekezetbe. „Ez tévút. Nagyon nagy tévút. Egész egyszerűen az a feladatunk, ahogy minden egyes korban, hogy az embereket a bűnből Istenhez vezessük”– húzta alá. Hozzátette, az internet-generáció tagjait ugyanúgy éri el Isten kegyelme, mint ahogyan a XV. vagy I. század emberét. A felgyorsult élet és a technikai eszközök valóban sok idejét vonják el a mai kor emberének, ám Isten számára ez nem jelent áttörhetetlen akadályt. Akiket az Isten Lelke megérint, azoknak mindennapi kenyér a Biblia. S lehet, hogy a telefonjukon fogják olvasni a Bibliaolvasó Kalauzt, de ez az egész internetvezérelt világ nem nagyobb visszahúzó erő, mint bármi más volt a korábbi évszázadokban. „Szerintem amivel mi küzdünk, az nem a XXI. század technikai vívmányai, a tabletek, laptopok, okoskészülékek, hanem a bűn” – emelte ki Barthos Gergely. Ma is az istennélküliség állapota, a kegyelemre szorultság állapota az, amiből az embereknek kiutat kell mutatni. A diktatúra alatt tele volt a templom Hévízgyörkön. A gyülekezet motorja az egyházszeretet, az a fajta elkötelezettség volt, ami a falusi emberekben abban az időszakban is megvolt. „A rendszerváltást követően látványos fogyásnak indult volna, ha egy másik oldalról Isten nem dönt mégis úgy, hogy ezt a közösséget újjáteremti” – ismertette örömmel,  hogy csodálatos fordulat köszöntött be a gyülekezet életében. Ez – mint magyarázta – nem a régi dolgok, a hagyomány vagy a tradíció megtagadását jelentette, sokkal inkább lelki tartalommal való megtöltését. A gyülekezetszeretet, egyházszeretet nagymértékben jellemezte a közösség régebbi korszakát is, de újjászületésről, megtérésről, Jézus Krisztussal való élő kapcsolatról nem nagyon esett szó. Az elmúlt években sok minden változott ezen a téren is. S miből fakadt a változás, amely azt eredményezte, hogy kicsiktől nagyokig, gyerekektől a legidősebb korosztályig tudják, értik és élik sokan, mit jelent az Úr Jézussal járni?

„Azt hittem, ott pusztulok el”
Barthos Gergely hívő családban nőtt fel, egyházi iskolába járt, teológiát végzett. Hitte, hogy minden rendben van vele, hiszen az Istennel akar járni. Ezzel az elhatározással kezdte meg szolgálatát, mígnem világossá vált előtte, nem tiszta számára az, amit csinál, a cél sem világos, sőt, az élete sem. „Valójában látszatélet volt, amely nem volt az Úré.  Volt egyfajta elképzelésem, egyházias gondolkozásom és lelkesedésem, de élő hitem nem” – emlékezett. És akkor megújította őt az Isten. Elvégezte az életében azt, hogy megértette, Jézus az ő bűneiért is meghalt. „Az a mérhetetlen nagy bűnhegy, amit felépítettem, egyik pillanatról a másikra rám szakadt, azt hittem, ott pusztulok el. De akkor felragyogtatta előttem a keresztet: teérted is” – mesélte Barthos Gergely, mi volt személyes életében a fordulópont, ami aztán nagy hatással volt a szolgálatára is. Ezek után kezdődött ha nem is a látványos és tömeges ébredés, mégis szemmel látható és követhető reformálás. „Azért merek a gyülekezetben tapasztalható megújulásról ekkora örömmel beszélni, mert nyilvánvaló, hogy mindez nem az én munkámnak a gyümölcse, hanem annak a folytatása, amit Isten bennem elkezdett” – tett bizonyságot. Úgy látja, az Úr kaput nyitott  a gyülekezetnek, akik láttak egy embert megtérni maguk előtt, aki a lelkészük. És látták, micsoda munkát végez el benne az Úr. És aztán ezen a kapun keresztül sokan beléptek az Úr Jézushoz. Sokszor Barthos Gergely is rácsodálkozik arra, ami a gyülekezetben történik, annak ellenére, hogy megfogalmazása szerint mennyit ügyetlenkedik és hibázik. Gyakran utólag tudja meg, hogy valakik hitre jutottak, s látja a gyümölcsöket. Az Isten munkálkodása és eszköztára igen változatos. Van, aki a női körön hallja a másik bizonyságtételét, és egész egyszerűen megtörténik benne a találkozás az Úr Jézussal, ami az egész életét megváltoztatja, sőt, a házassága is meggyógyul. Van, aki evangélizációs héten jut hitre, más csendeshéten, esetleg gyülekezeti táborban. Isten Lelke itt munkálkodik közöttük, aminek nagyon örülnek.

Végh Tamás összegzésképpen arra hívta fel a figyelmet, hogy mindig is támadás alatt volt az ember hitre ébredése, már Jézus korában is. Vannak korszakok, mint most Észak-Koreában és számos helyén a világnak, ahol barbár módon, kegyetlenül irtják a keresztyéneket, amelyek valóban nagy akadályoztatást jelentenek. Ám a mártírok vére által is végbemegy a magvetés. Ugyanakkor kétségtelenül nagy ajándék, hogy nálunk ma szabadon hozzájuthatnak az emberek Isten Igéjéhez. „Jóllehet a negyven év megtette a romboló hatását, ez a mostani idő nagy lehetőség számunkra. Mégsem lehet azt mondani, hogy ez az ideális korszak, mert ma is sok minden elvonja a figyelmet. A diktatúrában az erőszak, máskor más. Mindig meg kell küzdenünk azért, hogy az Ige emberszívekbe jusson. Ideális időszak nincs, mert bukott világban élünk, amelynek a fejedelme a Sátán. Mégis az Úr hatalmasabb, akármilyen történelmi időszakban éljünk is. Itt is, ott is győz.

Cseke Hajnalka

Isten hármas felelete: igen, nem, várj még!
Végh Tamás lelkipásztor sok csodát élt meg szolgálati helyein annak kapcsán, hogy voltak, akik engedtek a hívó szónak, mások megkeményítették a szívüket. Fóton történt, hogy egy édesapa azt mondta neki: „Lelkész úr, nem küldöm konfirmációra a gyermekemet, mert nem az egyház ad nekünk kenyeret. Kockázatos lenne konfirmálnia, mert a gyermekvárosi autószerelő-iskolába szeretném beíratni.” Teltek a hónapok, találkozott ezzel az édesapával, aki bosszúsan mondta, nem vették fel a gyerekemet. Ám azt követően sem jött a fiú konfirmálni. Volt azonban példa ennek az ellenkezőjére is. Egy nagymama a bibliaórán azt tanácsolta neki, ne is látogasson el az unokájáékhoz, mert a fia hitetlen, a menye pedig még rajta is túltesz. Ő ennek ellenére elment hozzájuk. Megkérdezte, akar-e konfirmálni. Kitűnő tanuló volt a fiú, azt sem tudta, mi az a konfirmáció, de azt mondta, megyek. Az első perctől úgy figyelt az Igére, hogy hitre is jutott fiatalon. Ma a gyülekezet presbitere Fóton, s a missziói munkában is dolgozik.  Édesanyja, akinek a szeme fénye volt az egy szem fia, szintén hamar elkezdett érdeklődni a hit iránt, s egy csendeshéten ő is megtért.  Tragédiák sorát is látta. Élt például Fóton egy lány, aki fiatalon az ifjúsági csoport egyik legodaadóbb tagja volt. Beteg lett a nagymamája, s eljött külön hozzá: „Tamás bácsi, imádkozzunk érte”.  Amikor mégis meghalt a nagymama, azt mondta a lelkipásztornak: „Befejeztem. Ha Isten nem hallgatja meg az imádságomat, akkor vagy nincs is, vagy nem törődik velem.” Elfordult a hittől. Amikor újra találkoztak, már orvosként dolgozott, eléggé az ital rabja volt, elvált, s ott volt két gyermek. Egy este megtörtént, hogy az ügyeleteskocsival jött lelki beszélgetésre a parókiára. De nem jutott előbbre a hitben. Nem sokkal ezután öngyilkos lett. A lelkipásztor nagyon sajnálta, hogy a leghűségesebb ifis ilyen csalódáson ment át, s nem értette meg, hogy Istennek hármas felelete lehet a kéréseinkre: „igen”, „nem”, „várj még”. Ott a „nem” volt a felelet, s a nagymama nem maradt életben. De ez nem azt jelenti azt, hogy cserbenhagyta Isten. Eddig azonban ő már nem jutott el.