Böjt – ahogy az Újszövetségben olvashatjuk

Az egyházi év immár egyik kiemelt időszaka a húsvét előtti negyvennapos böjt.

Ez azonban nálunk, reformátusoknál, csak az utóbbi időben van így, s ha föllapozzuk a Czeglédy-Hamar-Kállay-féle Bibliai lexikont (Bp., 1931 165. old.), a következőt olvashatjuk: „Meghagyta ezt (ti. a böjtöt) a későbbi keresztyén egyház is, s csak a protestáns egyházak helyezkedtek arra az álláspontra, hogy hivatalosan megszabott böjtnapokra vagy -időre nincs szükség. E hivatalos álláspont dacára azonban a protestáns keresztyén hívek között is, mint önkéntes gyakorlat, szokásban van a nagypéntek megböjtölése, valamint az úrvacsora vétele napján a reggeli evéstől való tartózkodás.” Mint láthatjuk, egyházunkban nem oly régi vallási gyakorlatról van szó. Mindezek után joggal merül föl a kérdés: mit jelent a böjt, különösen újszövetségi értelmezés szerint?  Fontos tehát, hogy megvizsgáljuk, miként tanított bennünket Urunk a böjtről, és hogyan éltek vele a korai keresztyének. Természetesen az Ószövetséget és evvel együtt a zsidóság böjti szokásait nem lehet megkerülni, ugyanakkor a haladási irányt megfordítom, vagyis az evangéliumok – beleértve a Szentlélek evangéliumát is – és a levelek felől indulok, s csak azokra az ószövetségi momentumokra figyelek, amelyekre maga Jézus Krisztus, illetve egy-egy újszövetségi szöveg is – akár közvetlenül vagy közvetve – reflektált.

Mielőtt azonban elkezdenénk ezen az úton haladni, mindenekelőtt a böjtre vonatkozó újszövetségi kifejezést kell megismerni. Főnévi alak a nészteia (νηστεια), azaz böjt, a nészteuó (νηστευω) igéből származik, melynek jelentése: böjtöl. A nészteuó elején olvasható né- (νη-) a szógyök tagadását fejezi ki, a –szteuó pedig az eszthió (εσθιω), eszthó (εσθω) = eszik igére vezethető vissza. A görög szóra azonban – ahogy azt Balázs Károly megállapítja – „nincs pontos magyar megfelelőnk.” (Lásd: Balázs Károly: Újszövetségi Szómutató Szótár) Ebből következik, hogy a böjt és a böjtöl szavak jelentését csak körülírással tudjuk visszaadni: ételtől való tartózkodás, azaz nem eszik. Mindezt figyelembe véve érthető, hogy a böjthöz tartalmilag elsősorban a táplálék, vagy bizonyos táplálékok fogyasztásának időleges megtagadása társul. Ugyanakkor ha a böjt etimológiáját vizsgáljuk, azt látjuk, hogy az ófelnémet bijihtbevallás, vallomás – és a középfelnémet biht – gyónás – sokkal tágabban értelmezi a böjt tartalmát (Lásd: Etimológiai szótár, Főszerkesztő Zaich Gábor Tinta Könyvkiadó). Az ételtől való tartózkodás tehát kiegészül a bűnbánattal és a bűnvallással, melyben az ószövetségre visszavezethető bűnbánati böjti gyakorlat tükröződik, de egyúttal utat nyit a böjt keresztyén jelentésárnyalatainak bővüléséhez, melynek napjainkban is tanúi lehetünk.

Az Újszövetségben Jézus megkísértésének történetében olvashatunk először a böjtről. „Miután negyven nap és negyven éjjel böjtölt, végül megéhezett.” (Mt 4,2) Ha e mondat jelentését „tömörítve” akarnánk visszaadni, akkor azt mondhatnánk, hogy negyven napig nem evett. Ez az egyetlen konkrét információ Jézus megkísértés előtti pusztai tartózkodásáról. A cél pedig egyértelmű: „…elvitte Jézust a Lélek a pusztába, hogy megkísértse az ördög.” (Mt 4,1) Ez volt az önmegtartóztatás, az engedelmesség, a próba, azaz a felkészülés ideje. Itt a böjtnek egyébiránt abban volt szerepe, hogy Jézus mint ember megkísérthető állapotba – „végül megéhezett” – kerüljön, amelyben aztán bizonyíthatja Istenfiú voltát. A leírás alapján tehát csupán annyit tudhatunk a pusztai tartózkodásról, hogy böjtölt, azaz nem vett magához ételt, s a megkísértést megelőző történet bibliai kibontásának hiányában minden egyéb állítás csak spirituális föltételezés, még akkor is, ha az a Biblia szellemiségével egyébként összhangban van. Ez tehát a vizsgált tárgyra vonatkozólag egyértelművé teszi, hogy Jézus élt az ételtől való tartózkodás böjtjével, mégpedig mint olyan eszközzel, amely hozzásegítette az Atyával való kapcsolat tökéletes elmélyítéséhez. Itt kell megjegyezni, hogy ennek előképe Mózes negyvennapos böjtje: „Amikor fölmentem a hegyre, hogy átvegyem a kőtáblákat, annak a szövetségnek a tábláit, amelyet az Úr kötött veletek, és a hegyen maradtam negyven nap és negyven éjjel, kenyeret nem ettem, és vizet nem ittam…” (5Móz 9,9) Jézusban ez az előkép teljesedik ki. Ez pedig azt jelenti, hogy Ő az, aki az Atya fölhatalmazásával jött – ahogy annak idején Mózes is –, és a vele való böjtös, intenzív kapcsolatból indul nyilvános működése, küldetése, messiási szolgálata.

Ezzel a nyitással állítható párhuzamba az első keresztyének böjttel való élésének – legalábbis egyik – formája. Az Apostolok Cselekedeteiben ezt olvashatjuk: „Egyszer, amikor az Úrnak szolgáltak, és böjtöltek, ezt mondta a Szentlélek: Válasszátok ki nekem Barnabást és Sault arra a munkára, amelyre elhívtam őket. Akkor böjtölés, imádkozás és kézrátétel után elbocsátották őket.” (13,2-3) Ugyanez a momentum figyelhető meg a következő idézetben is. „Miután pedig gyülekezetenként elöljárókat választottak nekik, böjtölve és imádkozva ajánlották őket az Úrnak, akiben hittek.” (ApCsel 14,23) Megállapítható, hogy – Jézus példájára nézve – a böjtölés ideje és oka összefügg a vezetők választásával és szolgálatba állításával. Bizonyára e gyakorlatra tekintett Kálvin is, amikor a következőt írta: „Összegzésképpen ezt kell tudni erről: (…) valahányszor egyházi szolgák választására kerül sor (…) szent és mindenkorra hasznos rendelkezés az, hogy a pásztorok buzdítsák a népet nyilvános böjtre és rendkívüli imádkozásra.” (Inst. 4.12.14.) Itt azonban el kell ismerni, hogy a korai keresztyének életében ez – ahogy utaltam is rá – a böjtnek csak egyik formája, hiszen helyzetüknek megfelelően többször is éltek a böjt lehetőségével. Pál apostol így ír erről: „Gyakran voltam (…) fáradozásban és vesződségben, gyakori virrasztásban, éhezésben és szomjazásban, gyakori böjtölésben, hidegben és mezítelenségben.” (2Kor 11,26a-27; Lásd még: 2Kor 6,3-5) Ebben a kontextusban a böjt gyakorlata különösen is a nehéz helyzetből való szabadulás kérésének egyik spontán megnyilvánulása és jele.

A böjtre vonatkozó következő kijelentés mindhárom szinoptikus evangéliumban a Jézus tanítása a böjtről cím alatt olvasható. „Akkor odamentek hozzá János tanítványai, és megkérdezték: Miért van az, hogy mi és a farizeusok gyakran böjtölünk, a te tanítványaid viszont nem böjtölnek? Jézus ezt mondta nekik: Gyászolhat-e a násznép, amíg velük van a vőlegény? De jönnek majd napok, amikor elvétetik tőlük a vőlegény, és akkor böjtölni fognak.” (Mt 9,14-15; Lásd: Mk 2,18-20; Lk 5,33-35) Jézus válaszában a zsidók egyik böjtölési gyakorlatára mutat rá. Tudjuk ugyanis, hogy alapvetően kétféle böjtöt tartottak, az egyik a gyászra vonatkozott, a másik pedig a bűnbánatra. Emlékezzünk csak Mózes halála utáni harmincnapos gyászra, amelyhez nyilvánvalóan böjt is társult. Jézus azonban azt mondja: most itt van a vőlegény, most az öröm ideje van. Ezzel azonban nemet mond a heti két böjtre is. Ezt hiányolták, és ezt kérték számon tanítványaitól, s rajtuk keresztül Jézustól. Emlékezzünk az öntelt farizeusra. „Böjtölök kétszer egy héten…” (Lk 18,12) Jézus azonban azt mondja: hiába vannak szabályaitok, hiába ismétlitek vallásos rendszerességgel azokat, a böjt több ennél, annak – ebben az esetben – az üdvtörténeti eseményhez kapcsolódó ideje van, és az még nem érkezett el. Még nem érkezett el, de amikor el fog jönni, lesz böjt, lesz gyász. Evvel mintegy a nagypénteki és a húsvét közötti napokra utal, amikor is a tanítványok még nem értesülnek a Megváltó föltámadásáról. Ezt olvashatjuk az evangéliumban: „Ő elment – mármint magdalai Mária –, és megvitte a hírt azoknak, akik ővele voltak, akik gyászoltak és sírtak.” (Mk 16,9-10) A tanítványok tehát böjtöltek, de nem törvényeskedő vallásosságból, hanem a böjt konkrét okát és idejét fölismerve.

Ha tovább keressük az Újszövetségben azokat a bibliai helyeket, amelyekben a böjtről olvashatunk, bizonyára hamar rátalálunk Anna prófétanő – Fánuel leánya – Messiást váró történetére. Jézus körülmetélésénél találkozhatunk vele, aki arról tesz bizonyságot, hogy ő a Várva Várt. A rövid mondat szinte egész életét elénk tárja. „Nem távozott el a templomból, hanem böjtöléssel és imádkozással szolgált éjjel és nappal.” (Lk 2,37) Bármilyen különös is, Anna élete ugyanazt támasztja alá, amiről fentebb olvashattunk – tudniillik, hogy van böjt, amely konkrét történéshez kapcsolódik, legyen az gyász vagy bűnbánó, megtisztulásért való esedezés –, és van, amely egy életre szóló, azaz életvitelszerű. Ebből azt érthetjük meg, hogy a böjt nem csupán előre és konkrét időszakokra meghatározott napok megtartása, hanem az Isten után vágyó, és a Benne megnyugvást találó lelkület csöndes megélése. Anna nem a törvény szerint járt el, mert benne egy nagyobb törvény volt.

Végezetre nézzük meg, hogy mit tanít Jézus a nagy lélegzetvételű tanításában, a Hegyi beszédben. „Amikor pedig böjtöltök, ne nézzetek komoran, mint a képmutatók, akik eltorzítják arcukat, hogy lássák az emberek böjtölésüket. Bizony mondom nektek: megkapták jutalmukat. Te pedig, ha böjtölsz, kend meg a fejedet, és mosd meg az arcodat, hogy böjtölésedet ne az emberek lássák, hanem Atyád, aki rejtve van; a te Atyád pedig, aki látja, ami titokban történik, megjutalmaz téged.” (Mt 6,16-18) Először is azt mondja, hogy amikor. Jézus tehát nem rendel el böjtöt. Megerősíti – és ezt is fontos hangsúlyoznunk –, de nem határozza meg sem idejét, sem alkalmát. Ő a böjt lényegéről beszél. Mindegy, hogy mikor böjtölünk, lehet az a hét bármely napja, egy, vagy akár több is, vagy az év bármely szaka, az a fontos, hogy ne legyünk képmutatók. Legfőképpen ne az emberek előtt tegyük, hogy azzal elismerést szerezzünk, mert az hiábavaló, ahogy a farizeus böjtölése is az volt, sőt, Jézus az ítéletet is kimondja: „Bizony mondom nektek: megkapták jutalmukat.” Akkor hogyan böjtöljünk? Urunk a tiltás után azt is elmondja, hogy mit kell tenni. „…kend meg a fejedet, és mosd meg az arcodat…” Különös módon rímel erre mindaz, amit Dávidról olvashatunk. Bizonyára elfogadta Isten akaratát, de fájdalma nyilván nem múlt el egyik napról a másikra, gyermeke elvesztésének földolgozására valószínűleg neki is hosszabb időre volt szükség, és mégis mit tett? „…megfürdött, megkente magát, ruhát váltott…” (2Sám 12,20) Aztán bement az Úr házába, és – már nem gyermeke életéért – tovább imádkozott. Dávid szokatlan, a kor számára meghökkentő, sőt megbotránkoztató viselkedése mintha előremutatott volna. Szembefordult az elvárássá merevedett vallásos rítussal. Amit tett, azt alázattal tette, nem azért – bár tudta, hogy látják –, hogy buzgóságáról meggyőzze az embereket, mert az Úr számára az lett volna a megbotránkoztató. Nem a megfelelni akarás, hanem a bűnbánat és a közbenjárás lelkülete vezette. És minden nyilvánosság ellenére éppen ez az önmegtartóztató, önmegtagadó megalázkodás, majd pedig a bevett szokást elutasító tudatos szembefordulás teszi böjtjét Isten előtti böjtté. Ez tette mégis láthatatlanná. Jézus azt mondja: „…böjtölésedet ne az emberek lássák, hanem Atyád…” Mindebből az következik, hogy Jézus tanítása szerint egyszerre és egy időben kell lennünk az Atya és az emberek előtt. E kettős jelenlétnek kell jellemeznie bennünket. Miközben az emberek számára nem látható módon spirituálisan leborulva az Atya előtt vagyunk, megmosott arccal kell végeznünk küldetésünket. Ezt illusztrálja, egyúttal erre hív az ézsaiási igében Isten: „Nekem az olyan böjt tetszik, / amikor leoldod a jogtalanul fölrakott bilincseket, / kibontod a járom köteleit, / szabadon bocsátod az elnyomottakat, / és összetörsz minden jármot! / Oszd meg kenyeredet az éhezővel, / vidd be házadba a szegény hajléktalant, / ha meztelen embert látsz, ruházd fel, / és ne zárkózz el testvéred elől!” (Ézs 58,6-7) Amikor Jézust hallgatjuk, bár közvetett módon, olykor mi magunk is tanúi lehetünk az ószövetségi áthallásoknak. A kettő egymást erősítve óv a hamis gyakorlattól, hogy megragadhassuk a lényeget.

Mit jelent a böjt? Isten akaratának keresését, legyen az a jövő útjának kutatása és elkérése, gyász, bűnvallás vagy nehéz egzisztenciális helyzet. És ha keressük, megnyílik előttünk a titok – ez önmagában is történés –, majd pedig megjelenik életünkben a bensőnkből sugárzó titok, és mindennapjainkban is valóság lesz. De nem a magamutogatásban, hanem Isten fölmutatásában, Isten felsőbbségének és elsőbbségének megélésében. Erről beszél Jézus negyvennapos böjtje, aki mindezt az emberek elől elvonulva tette, Anna életre szóló, odaadó és az emberek számára megszokottá vált, s ezáltal már-már észrevehetetlen szolgálata, és erről tesz tanúságot a korai keresztyének böjti gyakorlata is. Erről beszél az Újszövetség. Mikor kell böjtölni vagy nem böjtölni? Ezt Jézus nem mondja meg, ránk bízza. De a legfontosabbat igen, azt ugyanis, hogy milyen lelkülettel.

Apostagi Zoltán
Képek: Füle Tamás