1924-2017

Egyszer, még amikor vőjelöltje voltam csupán, bizalmába fogadva azt mondta: nem jutottam ám Hencidáról Bonchidára. Azt hittem, tréfásan filologizál a közelgő esküvő kapcsán, de aztán megértettem, hogy a 20. század második felének lelkipásztor-sorsát foglalta bele önironikus kifejezésébe. Vagy inkább az alázatát és szelídségét.

Kevés olyan lelkipásztor volt, aki egy helyen szolgált mindvégig, ő Biharban, Hencidán. És még kevesebb lelkipásztort  ismerünk, aki megharcolta, hogy egy fogyatkozó, süllyedő faluban világszínvonalon művelje a biblia-tudományt. Cikkei, tanulmányai a nemzetközi tudósvilágban is ámulatot keltettek – nem is annyira a körülmények okán (könyvtáraktól, tudományos műhelyektől távol ugyan hogyan is képes valaki szellemi teljesítményt nyújtani), hanem hogy miért nem juthat Hencidáról tudományos műhelyekbe, katedrára, miért nem taníthat az, akinek van tanítanivalója? De a karriernél fontosabb volt a hit, a jó névnél fontosabb volt a jó lelkiismeret. Nem állt be társait besúgni vagy denunciálni, törtetni – dolgozott: derűben és békességben felnevelte családját, hűséggel szolgált majd’ öt évtizedet a gyülekezetében, és tudós maradt. Egyik sem érdem, mindegyik ajándék.

És gondolt azokra is, akik mindennapi kenyérként olvassák a Bibliát: napi elmélkedésekbe foglalva végigmagyarázta az egész Szentírást, Berekfürdőn (már nyugdíjasként) évtizedekig vezetett bibliaiskolát, tartott előadást, ahova hívták. Egész életét és minden tudását a Szentírás jobb megértésére tette fel. Utolsó éveiben azt sajnálta leginkább, hogy megromlott látása miatt nem olvashat, előbb csak annyit és úgy, ahogy szeretné, aztán már egyáltalán. De mindvégig friss elmével, élénken követte egyháza életét, és tanácsolta övéit, akiket imádságában hordozott. Most elment közülünk, itt hagyva ránk szellemi kincseit, de leginkább az egyetlen forrást, a reményt alapozó bizonyságot, Isten élő Igéjét, amely gyászunkban Krisztus kezesség-vállalásával biztat bennünket: amiképp ő, a Feltámadott testében felvétetett a mennyei dicsőségbe, úgy vesz majd magához minket a feltámadás napján.

Bogárdi Szabó István