Visszahívás, só, Pokémon

Milyen tételeket szögezne ki a wittenbergi városkapura ma az egyházvezető? Mi volt a reformáció legfontosabb üzenete? Hová vezet a boldogság hajszolása?  Bogárdi Szabó Istvánnal, a Magyarországi Református Egyház zsinatának lelkészi elnökével beszélgettünk.

Ha ön szögezhetné ki most a wittenbergi városkapura a tételeit – hasonlóan, mint ötszáz éve Luther, – mi kerülne ezekre a tételekre?

Luther tételei az Európa legjobbjai által megfogalmazott felvetések, vitatételek voltak. A középkor végétől a XX. század elejéig az egyetemeken a disputálás, a vita társalgási műfaj volt. Luther 95 disputáló tételében még nem volt minden kibontva, kifejtve, ezt később hozta magával a reformáció. Luther tételei olyanok voltak, mint egy hólabda, amiből aztán lavina lett. Olyan hangot ütött meg, ami még ma is érvényes, vagyis mondhatjuk, hogy Luther valóban fején találta a szöget. Abban mindenképpen maradandók a tételek, hogy evangéliumi hangot szólaltatnak meg, hiszen már az első is azt hirdeti, hogy a hívő élet szüntelen, naponkénti megtérés legyen. Csatlakozom Lutherhez: az Úr Jézus Krisztus azt akarja, hogy a keresztyén ember élete szüntelen megtérés legyen.

Ezek szerint ezt az egy tételt szegezné ki a kapura?

Igen. Ám inkább úgy fogalmaznék, hogy valahonnan el kell indulni. Luther a keresztyén élet centrumából indul, és aztán oda – vagyis Jézus Krisztushoz – érkezik vissza.

Említette a „vita és a disputa” szót, de talán nem vagyok egyedül azzal a meglátással, hogy disputa és spirituális növekedés helyett a XXI. századi ember inkább fogyasztói társadalmat épít. Mi kellene ahhoz, hogy újra hitvallási tételekről szóljanak viták?

Félreértés ne essék, ma is vannak ilyen viták, de Luther sem a XVI. századi társadalom megreformálására tett javaslatokat, hanem az egyház életét szerette volna megújítani az evangélium mértéke szerint. Úgy látom, hogy a mi egyházi kommunikációnk ma túlságosan hozzáigazodott a világhoz. Felette jól sikerült az egyházban a kortársiasítás, annak jegyében, hogy a mai ember is megértsen valamit a keresztyénségből.

Ez azt jelenti, hogy ön nem értene egyet azzal, hogy a fél világ által játszott Pokémon Go játék mintájára legyen mondjuk Luther Go?

Van az egyházban is „pokémonozás”: elindulunk, aztán egyszer majd csak felbukkan valami tartalom, valami mélység, valami áhítatravaló. Nem régiben olvastam egy mélyreható esszét, amely arról értekezett, hogy a nyugati protestantizmus újra felfedezi a zarándoklatot. A zarándoklat azonban nem tévesztendő össze a sodródással. A zarándoklat megtervezett, tudatosan meghatározott pontokkal megtett út, a sodródás pedig ide-oda csapódás jelent. Az esszé írója azt fejtegeti, hogy ez a kettő együtt azt mutatja: kiüresedett az igehirdetés és a gyülekezeti élet megannyi területe. Ez pedig éppen a reformáció korában félretett, és a Luther és a többi reformátor által is számtalanszor bírált kegyességi gyakorlat.

Mi a baj a zarándoklattal?

Önmagában semmi. A zarándoklatban mindig megjelenik a spirituális dimenzió. De mi köze ehhez a divatnak? Márpedig ma divat lett El Caminózni, a Szentföldre elzarándokolni és sorolhatnám. Az úti beszámolókból az tűnik ki, hogy ezekben a zarándoklatokban sokszor megjelenik a teljesítményelv. Mint amikor azt kérdezi valaki: láttad már ezt a filmet? - Nem láttam. - Akkor te nem láttál semmit! – jön a válasz. A keresztyének nagyon progresszívek, ami a társadalmi programokat vagy mások megsegítését illeti. Jó ezt látni. Ám eljön a pillanat, amikor elkezd a Lélek kiabálni: de hát álljon meg a menet, ennyi az egész keresztyénség? Társadalomjobbító program? Ennyi volna a spiritualitás? Egyfajta kondicionáló, tréningező, megfrissítő gyakorlat? Tegnap felhívtam egy barátomat, és jót nevettünk, amikor megkérdeztem tőle, hogy szabadságon van-e?  Visszakérdezett: szabadság? Mi az? És akkor elkezdtem ezen gondolkodni. Tényleg. Mi a szabadság?

Magas labda… Mi a szabadság?

Nyilván nem az, ami felől a barátomtól érdeklődtem. Nem mintha nem lenne elemi szükségünk arra, hogy kiszakadjunk a mindennapokból és időről-időre csak a családunkkal töltsünk időt. De ezt közvetlen ok-okozati viszonyba állítani materializmusnak tartom. Lám, spirituális igénybe van csomagolva valami, aminek egyetlenegy hatását reméljük, hogy fizikailag megfrissüljünk, összeszedjük magunkat és elrendeződjenek a dolgok. Annak idején volt egy kehes gyerek a falumban, akit elküldött az orvos a hegyekbe, mert levegőváltozásra volt szüksége. Ez nyilván működik. De ha már ennél a hasonlatnál tartunk: a spiritualitásnak mindig vertikális iránya van, a horizontális kiterjedés pedig következmény. Úgy nem lehet a tó sima víztükrén hullámgyűrűt létrehozni, hogy elkezdem a széléről visszafelé hajtani a vizet, aztán majd begyűrűzik a központ felé. Be kell dobni egy követ, és onnan, abból a pontból, ahol beesett a kő, indul majd kifelé szépen a hullámzás. Tehát kell egy – ha úgy tetszik, felülről jövő – behatás, és aztán annak lesz kiterjedése. Most azt látom, hogy az ember „pokemonul” hol ide, hol oda fut, hátha ebből összeáll valami.

Mert keres valamit, azért…

Jézus azt mondja a samáriai asszonynak, amikor az megkérdezi tőle, hogy hol kell az Istent imádni: Jeruzsálemben vagy a Garizim hegyén? – sem Jeruzsálemben, sem a Garizim hegyén, hanem lélekben és igazságban. Az Istennel való kapcsolatunk, a spiritualitás egyik titka, hogy nem igényel a létesüléséhez térbeli, időbeli kiterjedtséget, extenzitást. Ez volt Luther útja, kinyitotta a Bibliát: az igaz hitből él. És egyszerre abban a pontban hirtelen összesűrűsödik minden. Akkor szemügyre vehetjük az egyházunk és a magunk életgyakorlatát, azokat a formákat, amiket megélünk, és abban a pillanatban megadatik egy teljesen más szemléletmód. Van az Istennel való kapcsolatunknak olyan tapasztalata is, amikor Isten éppenséggel visszahívja az embert valahova. Ahhoz, amit otthagyott. Tulajdonképpen a reformáció – ha jól értelmezem – ez volt. A reformáció visszahívás volt.

Püspök úr, a XXI. századi embernek egyáltalán nem az a kérdése, hogy hol kell Istent imádni…

Dehogynem! Csak, amint Luther mondja, az ember szíve folyton visszahajlik önmagába – és elhanyatlik Istentől. Az ember nagy utakat tud megtenni: megjár eget, földet, tengereket, de ha nem szakad fel a burok fölfelé, a spiritualitás felé, akkor mindegyre önmagába forog vissza. Ez a kifejezés pedig: „XXI. századi ember”, fikció, szerintem nincs ilyen. Az ember, aki napjainkban él, nagyon hasonlít a középkori emberhez – írta a nemrégiben elhunyt olasz író, Umberto Eco. A középkori ember rajongott az antikvitásért, mert a régi dolgokon volt valami patina, valami maradandóság. A századokat „átélt” tárgyak ma is hordozzák számunkra a jövő reményét. Őrizgetjük a régi dolgainkat, papírokat, tárgyakat. A racionális ember kidobja, mert felesleges porfogónak tartja. Minek az? A többség mégis elteszi, mert jó lesz még valamire. A reformáció egyik lényeges üzenete az volt, hogy az, ami odaáll Isten és közénk, nem jó semmire. Dolgokban, emlékekben, matériában, régvolt programok felfényezésében, dicső egyletekben, társulásokban, önmegvalósításban reménykedsz? Luther szerzetes lett, felajánlotta önmagát Szűz Máriának és az egyháznak, tudós doktor lett belőle, gyakorolta magát a középkor végének a kegyességében. De egy adott ponton átmetszette az ösztöneit, nemcsak a tudatát, hanem a szívét-lelkét az, hogy az igaz ember hitből él, nem megvalósított programjai szerint jut el Istenhez és békél meg vele. És ez Luther számára konkrétan azt jelentette, hogy nem ér semmit, amit magának összegyűjtögetett, felhalmozgatott.

Máté evangéliumában azt olvashatjuk, hogy ne aggódjatok az ételetekért, az italotokért, a testetekért. Dietrich Bonhoeffer mártír teológus pedig úgy magyarázza ezt, hogy nem az aggódás, és nem is a munka teremti elő a mindennapi kenyeret, hanem az Atya. Hogy lehet ezt az üzenetet megérteni?

Bonhoeffer a szabadságunk kérdését feszegeti. Úgy érzi, hogy az igyekezet beleviszi az embert olyan dolgokba, amelyek mindazáltal elfogadhatatlanok. A jó erkölcsi döntésekhez belső szabadság kell. Ne feledjük, hogy Bonhoeffer a totális társadalmak idején írta ezeket a szavakat. Egy példát hadd idézzek: Németországban vagyunk, 1930-as évek végén. Éppen csak kijött Németország a világgazdasági válságból, milliós munkanélküliségből, és van egy mindenki által imádott ember, a diktátor Adolf Hitler, aki pártállami szintre emeli az összes szociális kérdés megoldását. Hitler pártjában, a Nemzeti Szocialista Pártban elkezdődik a beszéd arról, hogy a németek jövőbeni társadalmi problémáit – egyszóval: a kenyérkérdést – csak terjeszkedéssel lehet megoldani. Láttam egy archív filmet, ahol Goebbels tízezer németnek felteszi a kérdést: akartok-e totális háborút? És tízezer ember üvölti, hogy akarunk! Ebben a helyzetben milyen hihetetlenül nehéz ezt a szelíd bonhoefferi hangot meghallani!

Püspök úr! Ki kíváncsi ma a szelídek boldogságára?

Visszakérdezek. Ki kíváncsi ma a boldogságra?

A többség ezt hajszolja. A legtöbb ember célja, hogy boldog legyen.

Ami most van, az boldogság? Inkább azt látom, hogy mérhetetlen és kielégíthetetlen nyugtalanság van az emberben. Az ember nem boldogságot keres, hanem a nyugtalanságát akarja csillapítani. Augustinus azt mondja Istennek: nyugtalan a szívünk, amíg benned meg nem nyugszik.  Ha filozófusként gondolkodunk, azt mondhatjuk, hogy boldogság az, amikor már nincs mozgás, minden kiegyenlítődik. Talán nem véletlen, hogy a nyugati civilizáció néhány kiválósága a nagy boldogságkeresésében a buddhizmus legszélsőségesebb filozófiai ágát választotta, amely azt hirdeti, hogy a boldogság a Nirvána. A Nirvána pedig európai fogalmakkal leírva a teljes leállás, mozdulatlanság, amikor nincs történet. És ha nincs semmi, akkor nincs fájdalom, nincs halál, nincs betegség, nincs vereség, minden kiegyenlítődik. A mai ember nyugtalan, frusztrált, kétségbeesett, aggodalmaskodik, és nemcsak a holnapért, hanem hogy Jézushoz igazodjunk: a következő percért is.

Ha megnézzük a kínálatot, életmód-magazinok és pszichológusok ezrei kínálgatják szolgáltatásaikat. Azt ígérik, segíthetnek abban, hogy megvalósítsuk magunkat, a karrierünket, a boldogságunkat. Mindegyiknek van valami csodaszere.

Csodaszerekkel mindig tele volt a világ! A könyvnyomtatás kezdete óta százszor annyi tücsök-bogár könyvet adtak ki, mint komoly irodalmat. Ne áltassuk magunkat, mintha a XVI. századi ember csak a Bibliát lapozgatta volna. Régen is és most is úgy van, hogy amíg az ember nem emeli a fejét és a szívét fölfelé, addig csak síkmetszetekben képes haladni.

A Bibliában azt olvashatjuk, hogy ti vagytok a föld sója. Milyen ízű most ez a só?

Folytassuk a jézusi igét: ha megízetlenül a só, mit tesznek vele?

Íztelenek vagyunk?

Só vagyunk? …

Fekete Zsuzsa
Leadkép: Bella Péter
Portrékép: Füle Tamás