Volt egy tanterem

„Szeretem az embereket, és mindennap rácsodálkozom, hogy élek” – a nemrégiben sajtófotódíjat nyert Asszonyi Eszterrel beszélgettünk.

Úgy tűnik, egy hírkép készítőjének objektívje sem mentes minden szubjektivitástól, legalábbis ezt támasztja alá az az elismerés, amelyet nemrégiben Asszonyi Eszter, a református egyházi médiából is ismert fotós kapott. A HVG-ben jelent meg az a képsorozat, amelynek egyik eleme a budapesti Szinyei Merse Pál Gimnázium egyik tantermét ábrázolja a megemlékezés jeleivel és az egy évvel ezelőtti, tragikus kimenetelű veronai buszbaleset áldozatainak hiányával. A Megemlékezés című kép a Magyar Újságírók Szövetségének nemzetközi zsűri által elbírált fotópályázatán első helyezett lett hírfotó kategóriában, amellett megkapta az Escher Károly-díjat is. Asszonyi Eszter még csak huszonegy éves, a Károli-egyetem kommunikáció szakos diákja, a HVG gyakornoka, képeivel az elmúlt években olvasóink is rendszeresen találkozhattak az online és nyomtatott egyházi médiumokban. Eszter a Parókia portál szerkesztőségében adott interjút nem sokkal a pályázat eredményhirdetését követően.

Számodra mitől hatásos egy kép?

Amikor képszerkesztőként dolgoztam, nagyon gyorsan kellett eldönteni, hogy melyik MTI-fotóval illusztráljunk egy-egy cikket. A döntés során, persze, észérveket is figyelembe kell venni: melyiknek jó a kompozíciója, a fényei, hatásos-e a téma, de hogy mitől jó egy kép, azt valójában érzi az ember. Roland Barthes szerint van a képnek olyan eleme, amit ő punktumnak nevezett el. A szó azt jelenti: élesen beléd szúr. Ez olyan eleme a képnek, amit ha meglátsz, olyan hatással van rád, mintha gyomorszájon vágtak volna. Ez mindig valóságos részlet. Például ha rólad szeretnék egy portrét készíteni, akkor lehet, hogy azt a képet azért találnám igaznak, mert a nadrágodon itt van egy gyűrődés. És ebből látszik, hogy emberi vagy. Magam is azt hiszem, az a kép hatásos, amelyikben ott van az igazság.

Hogyan látod a díjnyertes képed: milyen igazság van benne?

A HVG gyakornoka vagyok 2016 nyara óta. A gyakornokok nem mindig kapnak munkát. Ezen a szombat reggeli napon a hétvégi ügyeletes lenn volt vidéken, az „igazi” fotósoknak meg épp volt valami dolguk, nem értek rá. Egyikük felhívott, hogy nem tudnék-e kimenni a megemlékezőkhöz. Reggel már olvastam a hírekben, hogy mi történt. Amikor a földalattin jártam, érezni lehetett, hogy oda mennek az emberek, és ez nagyon mélyen érintett. Megcsapott annak a szele, hogy valami visszafordíthatatlan történt. Annak a mélysége, hogy itt olyan emberek haltak meg, akiknél én nem vagyok sokkal idősebb, és nekem is van egy öcsém, meg az én szüleim is tanárok. Nem arról van szó, hogy nem sikerült egy vizsga, hanem emberek haltak meg. Nem bírtam visszafogni a sírást, ami, persze, szakmailag nem megengedett. Ma már lehet, hogy én is másképp reagálnék, de addig így még soha nem találkoztam a halállal. Csupán annyi volt a feladatom, hogy menjek a helyszínre, és gyorsan küldjek be képeket. Egymást taposták a fotósok, hatalmas volt a tömeg. És a tömegben szülők vannak meg első szerelmek, és őket nem az érdekli, hogy én most csináljak erről egy jó hírképet, hanem az, hogy él-e a gyerekük vagy sem, hiszen akkor még, pár órával a baleset után még mindig nem lehetett biztosat tudni. Lefényképeztem, ahogy az áldozatokra emlékezve meggyújtják a mécseseket. Nem tudom, miért mentem be az épületbe, talán nem is lett volna szabad. Odabent megláttam, hogy a balesetben megsérült és két gyermekét elveszítő tornatanár ajtaja előtt mécsesek égtek szív alakban kirakva. Aztán felmentem az egyik tanterembe, és ott fogadott ez a látvány, aminek volt egy nagyon erős kisugárzása. Lehet, hogy engem ez azért érintett meg, mert a szüleim tanárok, és ez a zöld tábla a retinámba égett. Számomra ez a kép nyilvánvalóvá teszi, mi is történt. Olyat láttunk már nagyon sokszor, hogy égnek gyertyák valamilyen tragédia után, ezt a szemünk már megszokta. De az nagyon megrendítő, hogy volt egy tanterem, és azokban a padokban égtek a gyertyák, ahol korábban ott ültek. Emlékszem, hogy délután volt, az ablakon erősen sütött be a nap, és akkor, abban a pillanatban szembesültem azzal, hogy ez a halál. A sajtófotó-pályázatra Berta Hajnalka javaslatára küldtem be ezt a képet.

Fotósként nem okozott feszültséget, hogy átléped a gyászolók intim szféráját azzal, hogy fényképezed őket?

Nyilván aki elvesztette a hozzátartozóját, és csak azt látta, hogy itt van a sajtó, és hogy mi ezért pénzt kapunk, annak a részéről teljesen normális reakció volt, ha rosszalló megjegyzést tett. Nem tudom, hol van a határ, de az ember érzi, meddig mehet el. Most például a kollégiumi életet fotózom, egyrészt mert ez feldolgozatlan társadalmi probléma, nyilván, mert a legtöbb fotóriporter jelenleg nem kollégiumban sínylődik. Nagyon érdekes, hogy érzem, meddig mehetek el, mi az, amit megtehetek és mikor. A kollégiumi élethez az is hozzátartozik, hogy folyamatosan költözöl, és folyton újak a lakótársaid. Érzed annak a határát, hogy mikor van az, amikor valakit lefotózhatsz zuhanyzás közben, és mikor van az, amikor még az evést sem engedik.

A veronai tragédia az egész nemzetet megrendítette. Talán épp ezért érezzük át a gyászolók tartózkodását, értékeljük ugyanakkor nagyra azt is, hogy készülnek a tiédhez hasonló képek nehéz élethelyzetekben is. Te hogy rakod ezt helyre: miért jó az, hogy ott vannak a fotóriporterek, és elkészül egy-egy ilyen kép?

Talán szeretnénk azt hinni, hogy valamelyest megkönnyíti a feldolgozást a kívülállók számára. De nekem azért nem olyan egyszerű ezt a választ elfogadni. A sajtófotó-pályázat eredményhirdetése és a veronai buszbaleset évfordulója nagyjából egybeesett. Ez idő alatt az öcsém is éppen sítáborból tartott hazafelé. Azon gondolkodtam, ha ez újra megtörténne, és esetleg nem jönne haza, akkor én hogy érezném magam, ha látnám erről a képeket.

Mire jutottál? Rendben lenne számodra ma is, amit egy évvel ezelőtt csináltál?

A fotósok megtörtént eseteket dolgoznak fel, amire nincs ráhatásuk. Attól, hogy nem fényképezek le valamit, szörnyű kimondani, de sajnos még megtörtént.

A fotózásnak köszönhetően bizonyára sok más eseményhez, emberhez is közel kerültél már…

A fotózásban ez a legjobb. E nélkül az életem sokkal szegényebb lenne. Most például egy romatelepen fotózok, a kosárfonást mint ősi mesterséget űző romákat. Hatalmas áldásként élem meg, hogy ott lehetek közöttük. A fotózás és minden más médium is eszköz, ami nélkül sohasem tudnék ilyen közel kerülni emberekhez. De az is lehet, hogy az egész világ így működik: az embereknek azért van munkájuk, hogy ezáltal tudjanak kapcsolódni egymáshoz, és a tanár vagy a villamosvezető is ezt éli meg. 

Hogyan jött a fotózás az életedbe?

Amikor konfirmáltam, volt egy kis pénzem, vettem egy tűzpiros fényképezőgépet, és elkezdtem kattintgatni. Azt hiszem, ekkoriban volt az arab tavasz és hasonló zavargások. A bátyám révén rátaláltam a HVG Nagyítás rovatára, és emlékszem, voltak kint háborús fotók 18-as karikával. Először mindig a tesóm nézte meg, hogy az adott képet az én kis lelkem befogadhatja-e. Ekkor csodálkoztam rá először a fotókban rejlő erőre.

Nagy hatást gyakorolt rám egy felvidéki médiaműhely, amit Feke Gyuri, a reformatus.hu főszerkesztője tartott. Mesélt egy fotós barátjáról, én pedig ekkor szembesültem azzal, hogy léteznek a világon hivatásos fotósok. Ez a srác is eljött workshopot tartani, ő Kalocsai Ricsi. Az ő vezetésével fotóztam életemben először úgy igazán, a dunántúli REND-en. Öten voltunk fotósok a csapatban, nagyon fiatal voltam, tizenöt éves. Aztán jött az első Csillagpont, ahol szintén a médiacsapat tagjaként készítettem képeket. Ekkor kerültem gimnáziumba, ott aztán mindig voltak olyan emberek mellettem, akik előremozdítottak. Az informatikatanárommal például filmes labort csináltunk. A második Csillagpont után váratlanul jött egy lehetőség, ennek köszönhetően kezdtem a TEDxYouth Budapestnek fotózni. Az első egyetemi évem után pedig jelentkeztem a HVG-hez fotóriporter gyakornoknak, ahol a megbeszélt egy hónap után megengedték, hogy addig maradhassak, amíg úgy érzem, fejlődni tudok. Ennek lassan másfél éve már.

A felvidéki származásod mennyire befolyásolja a látásmódodat?

Amikor a Felvidéken éltem, Budapestre vágyódtam, az volt számomra a lehetőségek városa. Ezért is szerettem volna ide jönni, és persze, a kulturális lehetőségek miatt. Most viszont, hogy eljöttem, már sokkal élesebben látom a Felvidék áldásait is. Ott nagyon közel tudtam kerülni az emberekhez, és a fotózásban eleinte ez nagyon komoly szerepet játszott. Nem fordult elő olyan, hogy engedélyt kellett volna kérnem bárkitől, örültek, ha lefotóztam őket. Beengedtek az életükbe. Teljesen más mentalitásúak az ottaniak, nyitottabbak, közvetlenebbek, mint a fővárosban. Persze, főképp abból fakad a nyitottságuk, hogy ez kis falu, és az emberek tudják, hogy egymásra vannak utalva. Ha egy néninek nincs ekéje, és ha nincs jóban a szomszéd bácsival, akkor ő éhen fog halni, mert nem lesz felszántva a kertje.

Szóval most, hogy már nem lakom ott, teljesen másképp látom a vidéket, ma már a szívem csücske, a szerelmem, és nagyon feltölt, amikor hazamegyek Kisgéresbe. Már látom, hogy az a vidék dúskál a feldolgozatlan témákban fotográfiailag is. És most, hogy már nem kötelező tanulnom, a szlovák nyelvet is nagyon szeretem.

A magyar főváros pezsgő élete és az otthon nyugalmának kettőssége jó elegy. Elvágyódó típus vagyok, így bárhol vagyok éppen, mindig van minek hiányoznia. Ez tart folyton mozgásban, ez a kettősség, a kettőnek az egyensúlya.

Fotós szemmel elég menő ahhoz az egyház, hogy számodra érdekes legyen?

Nem, nem menő az egyházunk. Az egyházunk álló. (Nevet.)

Ott kezdődik a történet, hogy beleszülettem egy hitrendszerbe, ami a szüleim hite. Mindig is irigyeltem azokat, akik  nem születtek bele, és mégis a hit mellett döntenek. Jelenleg azt a fázisát élem az istenkeresésnek, amikor megkérdőjelezem azt, hogy amiben nevelkedtem, akarom-e igazán vagy sem.

A fotózás azért is  tudott könnyebben a részemmé válni, mert ezért küzdeni kellett. Nem mondták azt a szüleim, hogy na, jól van kislányom, ez az, menj és csináld, biztosan fotográfus leszel nőként. Ezért harcolhattam és harcolok is.

Egy idő után eljön az a pillanat, amikor meg kell kérdőjelezni a kapott örökséget, mint minden mást is, hogy szabad, önálló döntést hozhassak arról: elköteleződöm-e az egyház mellett vagy sem. Erre nagyon jó volt, hogy eljöttem otthonról, és új lappal indultam.

Református egyetemre járok, ami egyébként abban segített, hogy nem kényszerítenek ránk semmit, hanem arra próbálnak nevelni, hogy gondolkodjunk. Ne legyünk korlátlan befogadók sem a médiával, sem az egyházzal kapcsolatban. Legyünk ateisták vagy higgyünk, de ne a langyos középúton járjunk.

Hogy hol tartok ebben? Megtanultam rácsodálkozni arra mindennap, hogy élek. Hogy ez egy lehetőség. És megtanultam hálás lenni.

Miben változhatna javára az egyház szerinted?

Elrettentő példa számomra, amikor azt mondjuk, hogy Istent szeretjük, mint elvont eszményt, de aki mellettünk van, azt meg nem. Én most fordított irányból közelítek: próbálom azokat szeretni és elfogadni, akik ott vannak mellettem.

Fontos lenne, hogy ne a címkék fejezzék ki, hogy valaki keresztyén-e vagy sem. Ha az emberek látják, hogy igazán boldog vagy, szeretsz élni és szereted a másikat, akkor talán megkérdezik, hogy ugyanolyan problémákkal mégis miért van reménységed, mégis miért tudsz hálás lenni?

Ráadásul amellett sem lehet szó nélkül elmenni, hogy vannak emberek, akiknek fogalmuk sincs arról, kicsoda Jézus, talán meg sincsenek keresztelve, de olyan szeretetet árasztanak magukból, ami megérint, mert az isteni szeretetre mutatnak. 

Szakmailag is példát mutathat egy világi közeg, bár nem szeretem az egyházi–világi megkülönböztetést, mert emiatt tévesztjük gyakran szem elől, hogy egy világ van, abban kellene helytállni krisztusi emberként.

Ha valóban elhinnénk, amit vallunk, akkor az egyházi médiának kellene a legjobbnak, legprofibbnak és legigazabbnak lennie. Az egyház tele van feldolgozatlan történetekkel.

Ezért szerintem nemcsak az egyházat kellene megújítani, hanem az egyházi médiát is, mert belterjes a célközönsége. Az egyházi médiának, ahogy az egyháznak is, ki kellene lépnie a komfortzónájából. Az szép és jó, hogy még van egy generáció, amelyik felveszi a fekete kabátot és elmegy a templomba, csakhogy ők előbb-utóbb már nem lesznek.

Ha igazán elcsendesedünk, és végiggondoljuk, mi a feladatunk ezen a világon akár egyházi médiamunkásként is, akkor fellobbanhatna bennünk ugyanaz a tűz, amit a világi médiamunkásokban látok. Ők többnyire nem azt elemzik, hogy mi miért nem fog sikerülni. Ők elhiszik, hogy minden lehetséges. A legtöbb keresztyén ezt csak mondogatja és idézgeti, aztán folytatja az életét úgy, ahogy addig is élt.

Te milyen szerepet szánsz magadnak, mit szeretnél elérni a szakmában, és mit szeretnél adni a médiafogyasztóknak?

Egy célom van az életben, hogy azokat a gondolatokat és történeteket, amik bennem dolgoznak, ne vigyem magammal a sírba, hanem oda tudjam adni őket a világnak. Szeretném megajándékozni a világot azzal, aki vagyok. Fiatal korom és tapasztalataim korlátozott száma ellenére nagyon sokat kaptam az élettől, tudást, beszélgetéseket, amik hatottak rám, és szeretném ezeket visszaforgatni.

Kelet-Szlovákiában születtem, és azt a vidéket senki nem látja úgy, mint én. Vagy a kollégiumot, vagy a kosárfonó romákat. Ha én nem mesélem el ezt a pozitív történetet, akkor senki. Ebben látom a jövőmet. Egyébként ezen a héten el kellene döntenem, hova adom be a felvételimet, beadom-e egyáltalán, hol fogok lakni, kiköltözök-e a kollégiumból, melyik országban fogok élni, milyen nyelven szeretnék beszélni – ezek nagy kérdések. Hogy mi lesz velem, arról fogalmam sincs, de a hitem ebben is segít: tudom, hogy valahogyan jó lesz. Mert azt biztosan tudom, hogy itt van Isten, Isten jó, és van tovább.

Abban viszont nem hiszek, hogy az élet csak egy utazás, és nem lényeg, hogy hová érkezel, csak maga az út számít. Azoknak, akik ezt hiszik, meleg szívvel ajánlanám a Budapest–Sátoraljaújhely-vasútvonalat. A 4 óra 16 percen át közlekedő személyvonaton könnyen ki lehet ábrándulni abból az eszményből, hogy az utazás maga a cél. Lehet élvezni az utazást és fontos megélni a pillanatot, de valaminek kell lennie az út végén.

Téged mi inspirál ezen az úton?

Az élet maga. Ha teljesen a jelenben vagyok. Például, belegondolok abba, hogy itt ülök, nem vagyok béna, megnézem a kezemet, az ereimet, lüktet benne a vér, dobog a szívem és beszélek és eközben nem omlik össze a légzésem. Egész egyszerűen ez a gondolat lenyűgöz, a teremtettség érzése. Engem az élet inspirál. Nagyon jó dolog élni.

Amit pedig én szeretnék üzenni az életemmel, az az, hogy mozduljunk ki ebből a “majd, ha” koordinátarendszerből, amiben magyarként előszeretettel élünk. Majd akkor csinálok valamit, ha ez meg az a feltétel teljesül… Ez butaság, soha nem lesz alkalmas idő. Megtanultam az eddigi életemben, hogyha folyton arra vártam volna, hogy kész legyek, vagy eljöjjön „a” pillanat, akkor soha nem csináltam volna semmit. Olyan soha nem lesz, hogy valamire készen állok. De bele lehet vágni, bátornak lehet lenni! Döntés kérdése.

Jakus Ágnes

Képek: Asszonyi Eszter, Füle Tamás, 36.sajto-foto.hu