Tücsök, aki hangyaként él

Egész falvakat tanít hegedülni, családokat énekeltet meg, és mivel sosem akart tökéletes lenni, de szabad annál inkább, engedett vonzalmának, és klasszikus hegedűről népi hegedűre váltott. Tücsök, aki hangyaként él – Draskóczy Lídiával beszélgettünk.

Talán a karácsonyi családi éneklések alkalmával ivódott belé egy életre a népdalok szeretete. Gyermekkorában édesapja, Draskóczy László zeneszerző ünnepi népdalfeldolgozásait énekelték a rég nem látott rokonok, barátok házainál. „Bátyámmal, nővéremmel énekeltük a felső szólamot, édesanyámé volt az alt, apukámé a férfiszólam. Ezek a karácsonyi népdalok átjárták az ünnepeinket” – idézi fel az előadóművész.
A varázslatos táncház
Testvéreihez hasonlóan Lídia is klasszikus zenésznek készült, a konzervatórium után fel is vették a Zeneművészeti Főiskola mélyhegedű szakára. Csakhogy addigra már elkezdett táncházba járni. Hétről hétre elfogódottan figyelte a muzsikusokat, akik kora estétől késő éjjelig játszottak – mindent fejből és nagyon természetesen. „Amíg mi, klasszikus zenészek fél évig tanulunk egy negyedórás darabot, hogy aztán azt lehetőleg tökéletesen előadhassuk, addig a népzenészek sokkal szabadabbak. Ismerniük kell persze a megfelelő technikákat nekik is. Szerettem volna népzenét hegedülni, de sokan féltettek, hogy rossz technikára áll át a kezem. A megoldást számomra a hangszerváltás jelentette. Egy vizsgám után az iskola egyik brácsatanára odajött hozzám, és azt mondta, szerinte lenne érzékem a mélyhegedűhöz. Át is jelentkeztem klasszikus brácsa szakra, amellett könnyebb népi hegedülni.”
Már huszonhárom éve annak, hogy Lídia táncházakban muzsikál. Húsz évig a Zurgó népzenei együttesben, néhány éve pedig a Tázló együttes prímásaként beszélgetésünk színhelyén, a fővárosi Eötvös 10 Kulturális Központban. Kéthetente pénteken megrendezett moldvai csángó táncházuk abban különleges, hogy zenésztársaival a lehető legautentikusabb zenei hangzásra törekszenek. „A miénk mindig konszolidált táncház volt, sok olyan visszajelzést kapunk, hogy ide szívesen jönnek az emberek. A közösségi élmény szinte gyógyító hatású. Egyszerű tánclépésekből állnak a moldvai táncok – főleg körtáncok ezek –, így azok is könnyen bekapcsolódnak, akik egyébként nehezen oldódnak fel társaságban.”

Visszatanítja a hagyományt
Lídia a táncházat is szolgálatnak tekinti, még akkor is, ha az ottani fellépéseken nem hangzik el Isten neve. Igaz, a mély istenhit máig jellemző a csángókra. A hegedűművész több mint két évtizede foglalkozik a csángó hegedűjáték kutatásával. Nyáron ismét visszatért Moldvába, ezúttal azért, hogy helyi gyerekeket tanítson hegedülni. „Azok az idős csángó emberek, akik nekem hegedültek, és akiktől tanultam, gyűjtöttem, már nem élnek. Alig akad valaki a moldvai falvakban, aki ismerné és megszólaltatná a régi dallamokat, táncokat. Megható volt számomra, ahogy tanultak tőlem a kis moldvai csángó gyerekek. Visszatanítom, amit onnan elhoztam.”

Szenvedélye a tanítás
Sok stílust szeret, de a lényeg a színvonal – mondja Lídia. A Tázló mellett játszik a HolddalaNap világzenei együttesben is. Emellett nyaranta a Sófár református dicsőítő iskola műhelyvezetője, ahol tanított már népi és klasszikus hegedűt is. „Istent dicsérni minden hangszerrel és műfajban lehet, a legfontosabb, hogy jó legyen a prozódia és igényes a zene, ami Istentől kapott ajándék.”

Szenvedélye a tanítás, jelenleg a csömöri zeneiskolában teszi, ám amikor egy Nógrád megyei kis faluba, Terénybe költözött, ott is elkezdett tanítani. A falu egyetlen zenészét azonnal megkeresték, és ő szívesen állt a helyiek rendelkezésére. Zeneóvodát tartott, beszerzett tizenöt hegedűt, és elkezdte hegedülni tanítani a gyerekeket. Lídia azt mondja: „Muzsikálni öröm, együtt zenélni még inkább. A zeneiskolában megvan ennek a kötött formája, Terényben viszont nagyon szerettem, hogy nem volt kötelező tananyag, sem vizsga. Aki tudott üres húrt pengetni, az már kísérhette azt, aki dallamot játszott. Jó kis együttmuzsikálások voltak!”

És hogy miért foglalkozik szívesen kicsikkel? Azt mondja, szereti nézni, ahogy egész pici gyerekekben is formálódik a zenei tudás, de arra ügyelni kell, hogy a zenetanár „ne rontsa el” a kezdő zenészt. „A nem megfelelő kéztartásnál károsabb, ha a tanár megutáltatja valakivel a hangszert. Esetleg üti a kezét vagy folyton kiosztja, mert hamisan vagy csúnyán játszik… Került hozzám olyan gyerek is, aki egy másik zeneiskolából azért jött el, mert egy éven át csak a tartását javítgatták, addig nem szólaltathatta meg a hangszert. Persze, én is mondom, hogy még ne vonózzunk először, tanuljuk meg, mit hogyan kell, de ha játszani akar, hadd játsszon! Aztán persze állítunk rajta.”

Csak Te
A zene öröme fontosabb, mint a tökéletes kivitelezés – tartja az előadóművész. Ugyanezt az elvet követi kórusvezetőként is. Korábbi lakóhelyén, Terényben a helyi keresztyén családokból családi kórust verbuvált. Egy idő után a környékbeli falvakból is sokan bekapcsolódtak. Olyan gyermekek is, akik egyébként nem kapnának zenei nevelést. A Csak Te kórus repertoárjába több mint félszáz dal tartozik bele. Két lemezt is kiadtak, amelyen Lídia dalai szerepelnek. „Nagyon sok helyen jártunk már és szívesen megyünk, ahova hívnak. Az énekeket a kórustagok hallás után tanulják meg. A felnőttek egy-egy szolgálat előtt azért kérik, hogy ott legyen a kotta, persze, de ez csak óvintézkedés.”

Tiszta szívvel
Mikor arról kérdezem, milyen vezetőből vezetetté válni, Lídia azt mondja: az egyik legfontosabb dolog az életben az alázat – akár a háttérben húz be egyetlen hangot, akár prímásként játszik, a zene erre tanítja. A lényeg, hogy adhasson, amikor muzsikál, közben persze, ő is kiteljesedik. De csak ha olyan zenét játszik, amit jó szívvel vállal – árulja el. „Volt egy együttes Balassagyarmaton, amibe hívtak hegedülni. Népszerű dalokat dolgoztunk fel, a repertoárban szerepeltek Beatles-számok, de a Most múlik pontosan, a Gyertyafény-keringő és a Somewhere over the Rainbow is. Olyan szépen megcsináltuk, mégis volt egy kis rossz érzésem, hogy vállalhatók-e ezek a dalok. Megmutattam édesapámnak. Neki láthatóan nagyon tetszettek, de azért megkérdeztem, mit szól hozzájuk. Rám nézett, és azt mondta: Kislányom, tudom, mit kérdezel, de ez még nem zenei prostitúció. Mert van olyan is. Számos ilyen megkeresés érkezett felém, például a népzene diszkósítására, amivel jól lehetett volna keresni, de azt már nem vállaltam. Ha nem tudok tiszta szívvel hegedülni, megállni Isten, a gyerekeim, a kollégáim és önmagam előtt, akkor nincs az a pénz…”

Ügyesen kell esni
A zenei pálya nem könnyű, sok áldozatot követel, főleg időráfordítást. Lídia felidézi diákéveit, hiszen már akkor vigyáznia kellett a kezére. „Nem mentem síelni, korcsolyázni, és a mai napig megvan bennem az óvatosság. Ha véletlenül megbotlok, igyekszem nem a kezemre esni. Ha csak megvágom az ujjam, az már gondot jelent játék közben” – árulja el.

A dallamok ölelésében
Majd hozzáteszi, a hit és a zene ad neki erőt a mindennapokban. Bár fárasztó órákon át muzsikálni, és készülni is kell, játék közben feltöltődik. A zenésztársakkal való találkozás, a közös éneklés és a közönség visszajelzése valódi erőforrások számára. „Isten ajándékának tekintem, hogy zenélhetek. Az, hogy ebből még meg is élek, még nagyobb csoda. A zene fölemel, helyre tesz, bátorít. Egy alkalommal szomorúan ültem a Balaton partján. Borult volt az ég, én meg csak hegedültem – főleg református énekeket játszottam. Észre sem vettem, hogy elkezdett esni az eső. Azt is csak sokára, hogy egy barátnőm mögém állt, rátette a kezét a vállamra, hogy figyelmeztessen, most már tegyem le a vonót, zuhog. Kérdezte, tudom-e, miket játszottam. Mondtam: nem nagyon. Ő mondta, hogy sokszor játszottam a Hadd menjek, Istenem, mindig feléd… kezdetű dalt. Nem is tudtam róla.”
Tücsök is, hangya is
A klasszikus tanmesét felidézve Draskóczy Lídia saját állítása szerint olyan tücsök, aki hangya módjára él. „Amíg Isten erőt ad, addig muzsikálok. Ha nem fogok tudni, Istennek akkor is biztosan meglesz a terve az életemmel. De amíg megengedi, szeretném Őt szolgálni és dicsőíteni a játékommal a saját magam és mások örömére.”

Képek: Dimény András