Van egy különleges, bár kissé elhanyagolt ünnep a naptárunkban, ami pontosan erről szól. Áldozócsütörtök, Jézus mennybemenetelének napja. Őszintén szólva sosem értettem, mi ünnepelni való van ezen a napon. Persze, rendkívüli látvány lehetett, ahogy Jézus felemelkedik a földről, és elnyelik a felhők. De valójában semmi jó dolog nem történt. Húsvétkor feltámadt Jézus, pünkösdkor kiáradt a Szentlélek, de mit ünneplünk áldozócsütörtökön? Jézus itt hagyott minket. Éljen! Vagyis… Micsoda?!

Hiszen, ha belegondolunk, a tanítványok épp negyven csodálatos napon vannak túl. Biztosan különleges élmény volt nekik három éven keresztül végigkövetni Jézus szolgálatát, de az kétségkívül mindent visz, hogy negyven napon keresztül lehetőségük volt beszélgetni és együtt vacsorálni a feltámadt Jézussal (Apcsel 1,3). Nem túlzás talán, hogy életük legszebb negyven napja lehetett.

Azért is volt ez kivételes időszak, mert bár gyakran visszatér a Bibliában a negyvenes szám, mégsem igazán találni másik olyan említését, amihez öröm, és ne nehézség kapcsolódna. Negyven napig esett az eső az özönvízkor (1Móz 7,11-12), negyven napig böjtölt Mózes (2Móz 34,28) és Jézus (Mt 4,2) is, negyven napig inzultálta Góliát Izrael seregeit (1 Sám 17,16), Illés negyven napig menekült Jezábel elől (1Kir 19,8). És akkor a negyvenéves pusztai vándorlásról szót sem ejtettünk (Józs 5,6).

De a tanítványok negyven napja Jézussal egészen más volt. Jézus teljesítette a küldetését, meghalt és feltámadt, mégis közöttük járt-kelt. Milyen csodálatos lehetett ez! Sokszor még manapság is nehéz elszakadni a gyülekezettől, csak mert néha sikerül azt az érzést keltenie, hogy már le is jött a menny a földre. Akkor hogyan ne ragaszkodtak volna a tanítványok Jézus jelenlétéhez?

Mégis, akármilyen jó lehetett ez a negyven nap a tanítványoknak, véget ért. Jézust egyszer csak elvették tőlük. Erre ők nagy örömmel térnek vissza Jeruzsálembe (Luk 24,52). Mi ütött beléjük?

Lehetséges így is hozzáállni a jó dolgok végéhez? Lehetséges örömmel elgyászolni azt a jót, ami véget ért? Lehet örömmel búcsúzni a gimnáziumban töltött négy évtől? Attól, ami mindeddig, ha mást nem, legalább biztonságot adott, lefoglalt minket, célt tűzött elénk, s most mindennek vége, és már nekünk kell megtalálnunk, miben van a biztonságunk, mivel töltjük az időnket és mi a célja az életünknek.

Elvégre ez a dolgok rendje. Minden ember elballag – előbb-utóbb –, és kénytelen maga mögött hagyni jó dolgokat is. Ebbe emberi ésszel legfeljebb beletörődni lehet, de nem örülni neki. Ezt csak gyászolni lehet. Valami jó, valami felülmúlhatatlan, valami szépséges, valami örömteli véget ért, és nem tér vissza.

Lukács csak az Apostolok cselekedeteiben árulja el, hogy nem azonnal törtek ki örömujjongásban a tanítványok, hanem angyaloknak kellett kizökkentenie őket a Jézus után való sóvárgásból és merengésből, azzal, hogy ne aggódjanak, Jézus visszatér (Apcsel. 1,10-11). És csak ezután mentek haza örömmel.

Méghozzá nagy örömmel. Nem őrültek meg, csak egy pillanatra még hitetlenségük ellenére is áthatotta őket a remény, amit Jézustól kaptak. Hiszen ő maga mondta nekik, hogy javukra válik az, hogy elmegy! Miért? Mert, ha elmegy, elküldi hozzájuk a Segítőt. Ha nem menne el, akkor ő sem jönne el. (János 16,6-7)

Talán ez a két dolog fűthette a tanítványokat annyira, hogy bánatukat felülmúlja az öröm.

Jobb jön.

Visszatér még.
 

Fotó: Füle Tamás