Szeretem a meséket. A mesékben szinte mindig egyértelmű, ki a jó és ki a rossz. Aki jó, az nagyon jó – még ha nem tökéletes is –, aki pedig rossz, az velejéig gonosz. Tudjuk, hogy míg a szépséges királykisasszonyt meg kell mentenünk, a vasorrú banyától óvakodnunk kell. Tudjuk, hogy a hobbitok és a tündék a jó oldalán, az orkok pedig a gonosz szolgálatában állnak. A mesében szétválnak a világosság és sötétség erői. Valaki vagy ilyen, vagy olyan. A mesékben egyértelmű, hol húzódnak a határvonalak.
A valóság azonban sokkal kuszább. A határok összemosódnak. Nem a csúnyák a rosszak és a szépek a jók (sokszor pont fordítva). Nem egyértelmű, hogy ki melyik oldalon áll. Jót feltételezünk emberekről és visszaélnek a bizalmunkkal. Megijedünk valakinek a közeledésétől, pedig csak segíteni akar. Sőt, mi magunk sem férünk bele a „jó” vagy „rossz” kategóriájába, mert néha felülmúljuk magunkat, néha meg alul. Azért találjuk nehezen a határokat, mert azok nem láthatók. Nem kint vannak, hanem bent. Ahogy Alexander Szolzsenyicin orosz író fogalmaz: „A jót a rossztól elválasztó vonal nem államokon, nem társadalmi osztályokon keresztül, sőt nem is politikai pártok között húzódik… hanem minden emberi szívben.”

Jó és rossz, világosság és sötétség kozmikus harca zajlik, és a szívünk csatatér. És nem állunk jól e harcban. A híreket hallgatva, de akár csak befelé figyelve és a lelkünket vizsgálva láthatjuk úgy, hogy a sötétség áll nyerésre. Az ember nem javította ki önmagát, nem számolta fel a társadalmi igazságtalanságokat, ahogy azt a huszadik század elején sokan várták, és ahogy sokan teljesen irracionális módon még most is várják.
A legtöbben tudjuk, hogy van világosság és sötétség, tudjuk – és nem csak a mesékből –, hogy ezek az erők harcban állnak. Még azt is tudjuk, hogy melyik a jó oldal. Csak azt nem tudjuk, hogy hogyan kerültünk a rossz oldalra. Hogy lehet az, hogy eleve rosszra hajlunk? Hogy lehet, hogy a sötétség cselekedetei olyan könnyen mennek, de ha jót tennénk, mindenféle nehézségekbe ütközünk?

A sötétség az alapállás. Az a természetes. A sötétségben magunk lehetünk. Nem kell semmiről számot adnunk, nem kell tetteinkért felelősséget vállalnunk, nem kell változnunk, nem kell áldozatot hoznunk. Bódíthatjuk magunkat a bennünk lévő világosság lidércfényével, hamis fények követésével. De ez önbecsapás.

Czeslaw Milos A nihilizmus diszkrét bája című írásában fogalmazza meg a mai ember egyik legnagyobb önbecsapását: „Az emberek igazi ópiuma, hogy nincs semmi a halál után. A legmegnyugtatóbb gondolat, hogy az árulásaink, kapzsiságunk, gyávaságunk és gyilkosságaink miatt nem leszünk megítélve. Pedig az összes világvallás azt vallja, hogy tetteink elpusztíthatatlanok.” Attól, hogy most sötétség van, még nem biztos, hogy ez így is marad.
Jézus világossága nélkül nem csak, hogy sötétségben vagyunk, de még csak tudatában sem vagyunk ennek. Még a kérdéseink sem jók. Külső fényforrásra van szükségünk. Jézus azért jön világosságul, hogy aki hisz benne, ne maradjon a sötétségben. Nincs még egy olyan világosság, amelynek fényében úgy láthatnánk magunkat és Istent, ahogy valójában vagyunk.

Nem is biztos, hogy kellemes úgy látni magunkat, ahogy vagyunk. A világosságban mindenünk látszik. A bűneink. A sebeink. Az ügyetlen próbálkozásaink, hogy másnak próbáljunk látszani, mint akik valójában vagyunk. De nem csak ezt látjuk meg. Megláthatjuk azt is, hogy Isten mennyire értékesnek lát, hogy kivé tud formálni minket, hogy – bár nincs semmi érdemünk –, mégis mennyire szeretettek vagyunk. Lehet, hogy nem kellemes szembenézni önmagunkkal, de tudhatjuk, hogy a valóságot látjuk Krisztus fényében.

Nem biztos, hogy Jézus világosságában olyan Istennel találkozunk, akit mindig is elképzeltünk. De az biztos, hogy azzal az Istennel találkozunk, aki van.
Találkozzunk azzal, aki van!

Képek: Füle Tamás