Egy mozdulat emlékezete

A teremből, ahol a táncház zajlott, egy furulya hangja indázott ki hívogatón az ajtóréseken. Hegedűt hangoltak; a dob pedig olyan megbízhatóan lüktetett, mint a szívdobogás. 

Moldvai este van. A táncos cipők mindenféle feketesége és barnasága. A bor veleje a pohár alján. Ricsaj és suttogás. Az összekapcsolódó kezek megannyi hőmérséklete. A lépések megannyi puha, bátor, hangos és hangtalan hullámverése. Bármi, ami tűzbe hoz, táncba hoz.A moldvai táncok a hűség táncai.
A mozdulat hűsége a felszínnél mélyebb dolgokhoz. A földhöz tartva kell őket táncolni. Ez nem szabály; sokkal inkább zsigeri vállalás.
Mert a hűség mindig valami felé irányul és feltétlenül a mélyebb felé mozdul. Nem üres teret keres, nem tér el kifelé, és nem fordul ki belőle. Természete a beleengedés. Belemerül a dolgokba, talán alá is száll. A hűség ezért szeret bele valakibe. A hűség ezért szeret meg valamit. Szereti felebarátait, mint önmagát. A hűség a földhöz tart, és eltakarja azokat, akik századokkal ezelőtt meghaltak érte.A történelem, úgy tanítják, akkor kezdődött, amikor az ember írni kezdett. Nemzetről, egyéni és közös történetekről sokat lehetne írni. Az írás - a kézizmok, az ujjbegyek - finom koreográfiája azonban nem az egyetlen mozgás, amellyel az emlékek kifejezhetők és élhetők. Nem csak az egymás mellé tett szavaknak van memóriája. Az emberi test minden tagja, tartásunk, hanghordozásunk, inaink és sejtjeink is emlékeznek. Minden emlékezik, ahol valaha történt valami. Így tesz a körülöttünk levő levegő, a légkör, amely kialakul és körbevesz bennünket. Két ember között létrejövő távolság vagy közelség is történéseket hordozó felület. A padló és a talpunk közötti tér nyersanyag, amely ugyancsak írható.A mozdulatok hiánya vagy megtétele szintén az emlékezés cselekvése. A táncházban a táncolt történelemmel találkozom. Mert jobban kifejezi azt, hogy a valódi bátorság testi dimenziójú is. Amikor azt a gyönyörű egységet visszük táncba, amelyben személyes életünk dobog
.Megfigyeltem vagy talán megéreztem, hogy a rajtam nyomokat ütött emlékek tovább kívánnak haladni.
Rohanni szeretnének a vérkeringésemmel, párává válni a kilégzésemmel, vagy kicsapódni verejtékként a halántékomon.
Kibomlani a szoros rendbe fonott tincseim közül.
Le akarják hunyni szemeimet kimondhatatlan dolgok fölött, ahogyan a halottak szemeit letakarják. Bele akarnak sikoltani, talán csak dúdolni egy-egy dallam sorai közé. Örömöt, gyászt, magányt, családot, anyától tanult szavakat, vértanúk ítéletre várakozó alázatát.

Kinek az emlékei táncolnak bennem? Az enyémek? Vagy azoké, akik szintén éreztek már örömöt, gyászt, magányt, családot? Várakoztak ítéletre, vagy az ellen lázadtak, hogy anyáktól tanult szavaikat ki nem mondhatják?

Ezeket a mozdulatokat régen és régóta táncolják már. Megannyi változatban és műfajban, átszőve az egész Kárpát-medencét. Nem ismertem őket - sem a táncokat, sem a táncosokat. Csak azt tudom, magaménak érzem őket. Az életükben akarok osztozni. Nem úgy tanulom, mint a történelem szakon a forradalom eseménysorát. Táncolni… - nem tanulok. Hagyom, hogy a lábam, a gerincem, a karjaim és egész testtartásom - ha egy pillanatra is -, olyan legyen, mint az övéké. Megérezhessem, elhordoz a föld, és megtart a közösség. Remélhessem, ez a föld mindig itt lesz a lábam alatt, és mindig lesz közösség, amelynek élő részese vagyok. Magyar vagyok.

A tánc imádság. Táncomban mindig lesz valami egyedi, hiszen saját múltamhoz és önmagamhoz is közelebb kerülök. Elnézem az összefogódzkodó kör tagjait, és sokuknál már kialakult az az egyedi vonás, ahogyan ezeket az egyetemes tánclépéseket variálják. Cifrázzák, egyszerűsítik, hangsúlyozzák, felerősítik. Mégis harmóniában mozog a kör, egymás ritmusára, a hely tágasságára vagy szűkösségére nagy figyelemmel. A táncházban egyetemes közösség jön létre. Kapcsolódom mindazokhoz, akik ezeket a táncokat járják. Kapcsolódom minden előttem táncolóhoz, úgy, ahogyan az imádságban is egy rajtam túlmutató imaközösség részesévé válok.Tényleg vesztettünk 1848-49-ben?
Ésszel elgondoljuk vesztes harcainkat, áldozatainkat, eldurrogtatott fegyvereinket. A rossz kenyeret, amelyet akkor ettek. Amelyet akkor ettünk.
De ma este mégis itt vagyunk, és olyan a világon nincsen, hogy a vesztesek ünnepelnek. Ahol táncolnak, ott nem vesztettek.