Jézus Krisztus utolsó fényképe

A fénykép egy pillanatot rögzít. Megőrzi az idő adott részét, elkapja a pillanatot, a visszahozhatatlant, a megmásíthatatlant. Van, amikor a felvételből dokumentum lesz, bizonyíték, máskor tudósít egy esemény megtörténtéről, megint máskor családi emlék az albumban, megjelölt kép egy mappában.

  Lk 24, 50-53

Jézusról az utolsó kép, ami megmaradt a tanítványokban, az a jelenet, amikor felment a mennybe. A Szentírás mintegy helyszíni tudósításként azt írja: „miközben áldotta őket, eltávolodott tőlük, és felvitetett a mennybe". A tanítványok tehát így látták utoljára, ez a kép rögzült bennük. A felhőbe tűnő alakját szemlélték, a lábát, ahogy eltávozik tőlük, és a kezét látták, ahogy áldja őket.

A kép mindig két dolgot rögzít biztosan. A helyet és az időt. A modern fényképezőgépek ezt a két adatot folyamatosan megőrzik és jelzik. Az időpont és helyszín adja meg az esemény fő koordinátáit. A tér és idő összefüggése megváltozik Jézus mennybemenetelével. Másik dimenzióba kerül Jézus a történelem egy meghatározott helyén, meghatározott időben. Pontosan azonosítható tehát a rögzített kép.

A tanítványok laptopján ma bizonyára ez lenne a háttérkép. Jézus folyamatosan távolodik előlük, felhő takarja el, és közben áldja őket! Ezt az erőteljes képet rögzítette a szemük kamerája, erre fókuszált az ég felé emelt, folyamatosan szűkülő és hunyorgó szemük. Jézus mennybe távozásával megváltozik a tér-idő kontinuum. A mennyei dimenzió immár valósággá válik, hiszen Jézus oda távozik, ahonnan jött. Mennyi lénye megtalálja az eredeti otthonát, még ha számunkra elképzelhetetlenül csak valahol „fölöttünk" van is, a végeláthatatlan és titokzatos univerzumban, az égben. A Szentírás csak ennyit jelez: „felemeltetett, és felhő takarta el" (ApCsel 1,9)

 

És bennünk milyen kép rögzül Jézusról? Hogyan képzeljük el őt? Miként él bennünk? Hogyan lesz személyessé az a lényeg, amit ő jelent? Az tartalom, amit ő hozott el közénk? És mire indít bennünket az ő személye? Csodálkozásra hív? Leborulásra? Megrendít az ő munkájának páratlansága? Az ő személyének isteni volta, nagysága? A cselekedetei? Az ő mennyei lényének földi egyszerűsége? A kozmikus isteni személy földi, kis dolgainkig lehajló személyessége? „Ekkor leborulva imádták őt". Leborulva imádjuk őt?

Az áldozócsütörtök az üdvtörténet lényeges lépcsőfoka, hiszen megelőzi és előkészíti a pünkösdöt. Azt az eseményt, amikor kifejeződik: Jézus – ígérete szerint – valóságosan és átélhetően velünk van. Abban a küzdelmes, sokszor nehezen követhető, megterhelt egyházban is, ahova tartozunk. Emellett káténk összefoglalása szerint helyet is készít számunkra, közbenjár értünk az Atyánál, egyfajta zálogot jelent számunkra a mennyben, és így tudja elküldeni majd a Szentlelket közénk. Közbülső ünnepet ülünk, mert előkészít valamit. Valami többet, ami hiányzik a hétköznapunkból, dolgainkból, néha hitünkből is: a lélek. És ő Lelkét küldi el, hogy érezzük és átéljük jelenlétét. Hogy rögzítsük az ünnepet, magunkban, képszerűen, ahogy a tanítványok látták eltávozni. Azért ment el, hogy mindig velünk lehessen!