Levetett saruval…

Miért is kellett Mózesnek levetnie saruját a hegyen? Hogy ne tudjon elszaladni olyan könnyen? Vagy, hogy átadja az élete felőli döntés jogát Istennek? Mózes szent helyre lépett, mert Isten jelenlétének valóságát tapasztalhatta meg. A hegyen levetett saruja főhajtás az élő, megszólító Isten előtt, aki teljes valójában megragadta, s szolgálatába állította őt.

Hasonlóképpen élhettük át mi is, amikor, a reformáció 500. évfordulójának évében  - 2017. június 24-25-én - részt vehettünk Männedorfban a Svájci Magyarnyelvű Protestáns Gyülekezetek Szövetségének évadzáró találkozóján, melyet idén a zürichi közösség szervezett.

A svájci hat protestáns gyülekezetben az elmúlt évtizedben igazi „reformáció” ment végbe – hiszen a régi hűségesek mellé sok fiatal magyar család érkezett, akik munkára, s otthonra is találtak a „hegyek országában”. Ezért ez a gyülekezeti találkozó majdnem annyi gyermek résztvevőt számlált, mint felnőttet.

Közös családi áhítattal kezdtük mindkét napot, ahol a megszólaló napi igékkel, szemléletes prédikációkkal szolgált dr. Michna Krisztina. Ő, aki a konferencia szervezője is volt, Svájcban élő és szolgáló lelkésznő. Első áhítatának szemléltetése nagyapja ajándék palástja volt, mely megkoronázta benne annak bizonyosságát, hogy valójában Krisztust kell felöltöznie lelkészi szolgálatában. A második áhítat elején a résztvevők által választott köveket kellett behelyezni egy hajóba. A kövek terheink lerakását szimbolizálták. De míg a gyerekek még visszakérték volna a köveket, a felnőttek közül valaki így fogalmazott: „Hálás vagyok érte, hogy letehettem a kövemet, s hogy nem kell többé kivennem.”

A „REFORMÁCIÓ 500” szervezési keretei arra is lehetőséget teremtettek, hogy kilenc erdélyi lelkészt is befogadjon a konferencia, akik kerékpárral járják körbe Svájc reformációs helyszíneit. Ezzel emlékeznek a peregrináció hagyományára – maguk korábban holland tanulmányokat folytattak - , s adományokat gyűjtenek az erdélyi felekezeti oktatásban résztvevő gyermekek számára. Tapasztalatként elmondták: „Minden lelkipásztornak érdemes lenne másokkal együtt kerekezni, hogy megtanulják: csapatban lehet a legjobban haladni, mert ez a csapat Krisztusé.”

Fodor Attila, kecskeméti missziói gondnok és felesége, Fodorné Ablonczy Margit lelkész-családterapeuta közös szolgálata a reformáció évfordulójához kapcsolódva Kálvin életének különösen fontos pontjait járta körbe: előadással, filmmel, csoportbeszélgetéssel. Elsőként Kálvin életének bemutatása következett vázlatosan – egy gyermekrajzokkal vetített képes előadás formájában. Ki arra csodálkozott rá, hogy mennyi harc fért bele ebbe a rövid 55 esztendőbe, ki arra, hogy a komor sors mögött egy érző szívű lelkigondozó arca is kibontakozott. A találkozó címe: Kálvin harcai, ahol a harc szó „h” betűjének elhagyása után magyarul az arc szó olvasható. Mert Kálvinnak „harcokkal formált arcai vannak.” Van olyan arca, amelyet minden lelkészi hivatalban láthatunk, de olyan is, amely sokkal árnyaltabb, ha a körülményeket, vagy a történet más résztvevőit is megismerjük. Hiszen így kerül igazán közel hozzánk, emberként. A tényeknél sokszor fontosabb, hogy milyen jelentőséget kapnak azok magyarázatai életünk során. Ezért egy játékos „gyöngygyűjtés” elvezetett bennünket a közösségi értékekhez is, az egymásra utaltság bizalmához, a vállalás bátorságához, a vezetés felelősségéhez. Milyen fontos volt a vállra tett kéz, egy bátorító mondat, a pontos eligazítás, ha valaki a bekötött szem bizonytalanságában a másik ember hangjára utalódott. A férfi-női csoportbeszélgetés őszinte hangvétele sokaknak segített olyan mondatok kimondására, melyeket korábban csak éreztek, de még nem találtak helyet azok megfogalmazásához. A mondatok kinccsé lettek, s a találkozó végére kis papírokra kerülve mindenki egyet-egyet írott formában is hazavihetett.

Imaséta is hívogatta elcsendesedésre a résztvevőket, ahol leírhatták, hogy mit is tisztelnek Kálvinban: „Hogy megtörtsége ellenére töretlen hittel élt.” Más azt írta: „A viaskodását tisztelem, melyek minden döntését megelőzték. S hogy azután hű maradt felismeréseihez.” Egy harmadik írás: „Hogy vissza tudott menni oda, ahol bántották.”

A Kálvin feleségéről, az „elfelejtett asszonyról” szóló film sokakban megmozdította saját életük történetét, melyeket a csoportokban megrendült lélekkel hallgattunk végig. Hiszen Isten nincs messze egyikünktől sem – még ha mi néha úgy is érezzük azt. Valaki így fogalmazta: „Életem egy pontján megtanultam, hogy minden ember élete előtt csak levetett saruval szabad megállni, mert nem tudhatom az ő útját.” Ezt éreztük, amikor megkönnyeztük a történeteket Isten hatalmas csodáiról, s a vezetéséről szóló különleges élet-fordulatokat. Volt, aki így fogalmazott: „Isten valószínűleg többször veszi hasznomat, mint ahogy én azt érzem.” Más pedig mutatta is két kezével: „Néha fenn és néha lenn, de ez csak annyit jelent, hogy Isten átvett egyik kezéből a másikba.”

A gyermekek között szolgált teljes készséggel dr. Michna Ottóné Ablonczy Ágnes gyermek-könyvtáros író, aki Lázár Ervin meséinek feldolgozásával vezette a gyerekeket a „személyes reformáció” útján. Amikor az utolsó bábozáskor megkérdezte, hogy vajon mi is volt az üzenete ennek a két napnak, az egyik gyermek így szólt: „Ne győzzön le téged a rossz, hanem te győzd le a rosszat jóval!”

Kedves, keresztyén helyszínen, különleges egyéniségekkel szolgál Bibelheim, ahol a találkozó zajlott. Sokszoros késésünk - a pontosan megszabott ékezési időkről - sem vette el kedvüket a mosolytól, s fáradhatatlan szorgalommal forogtak a tele és üres tányérokkal, kínálással, repetával. Így minden étkezés közben maradt bőven idő beszélgetésekre, ismerkedésre, barátságok elmélyítésére.

Áldással vettük magunkhoz az úrvacsora kenyerét és borát – sok felekezet közösségében –, dr. Hafenscher Károly miniszteri biztos igehirdetésének mondataival, aki továbbította Isten meghívólevelét az „Ő tenyerén való életre”. Mert onnan nem lehet leesni. Mert olyan életet kaptunk, amelyet Isten önmagából adott nekünk. S úgy ölel magához mindnyájunkat, hogy közben egymáshoz is ölel minket. Ez minden ilyen találkozó alapja és értéke.

A levetett saru Isten jelenlétére figyelmeztet. S egyben az Ő meghatározó kijelentésének körébe von be. Megállít és elindít. Felhatalmaz és feladatot ad: Isten dicsőségére, emberek szolgálatára. Ezen a hegyen mi is levettük saruinkat, mert megtapasztaltuk, hogy az „ecclesia semper reformanda est” elve alapján valóban szükségünk, de még lehetőségünk is volt a személyes és közösségi megújulásra.

Soli Deo Gloria!