Egyetlen pillanat is magába sűríthet egy egész emberéletet. Baán Katalin fotói mintha egyszerre két ilyen pillanatot őriznének: egyet a múltból, egyet a jövőből. E két idősík valamiféle finom súrlódásának, egyszersmind összecsiszolódásának lehetek a tanúja a jelenben, itt és most, a huszonkét zsoltár egy-egy részlete előtt megállva. Képi gondolatok a Zsoltárok könyvéből nyílt kiállítás a budapesti Vollnhofer Art Studio galériájában. Egy olyan művész képeiből, aki ötvenhárom évesen kezdett el komolyan alkotni, addig ugyanis nem volt meg hozzá a szabadsága.
Kettős élet
Baán Katalin harmincöt éven át rendszeresen ivott. Családi minta is szerepet játszott ebben, és nehéz gyermekkora. Egy terápián azonban nemcsak az életét kapta vissza, hanem alkotókedvét is. Több mint egy évtizede dolgozik egy különleges technikával, amely mára védjegyévé vált: ötvözi a hagyományos, analóg fényképezést a digitális utómunkával. Még fiatalon ihlették meg a hatvanas-hetvenes évek fordulójának fekete-fehér, újhullámos képei – mondja. „Sokan csináltak akkoriban polgárpukkasztó, ellenálló fotókat, általában montázstechnikával. Akkoriban én is készítettem ilyeneket, és amikor ismét kijózanodtam, automatikusan innen folytattam az alkotást, és rá is éreztem. A montázsaimat filmre készítem. Kattintok egyet, megállítom ezt a képet, és akkor már tudom, hogy kerül rá a következő. Mindent fejben őrzök meg, hiszen nem látom, sikerült-e a fotó, míg elő nem hívom. Hogy mitől jó? Nem lehet elmondani. Isten ajándéka.”

Hogy miért éppen a zsoltárokat választotta új kiállítsa témájául? „Négy évvel ezelőtt egy barátom, Gacsályi Zsolt tiszteletes egy kiállításon rámutatott az egyik képemre: Kati, ez egy zsoltár! Miért nem csinálsz a Zsoltárok könyvéből egyszer egy kiállítást? – kérdezte. Elültette a fülemben a bogarat, és egy idő után már tudatosan úgy fényképeztem, hogy a zsoltárokban gondolkodtam. Képek ihlettek meg, azokhoz rendelődött hozzá szinte automatikusan a szöveg.”
Élet a sírok között
Baán Katalin képein visszatérő elem a temető. „Ha egy sírkertbe vezet az utunk, már szólnak is a fotós kollégáim, hogy gyere, Kati, itt egy jó téma! Nagyon szeretem a régi, öreg temetőket. Nehéz, problémás családban nőttem fel, ugyanakkor rendkívül művelt szülők gyermekeként, akik átadták nekem tudásukat. Túrkevére, egy nagykunsági kisvárosba jártam gimnáziumba, annak a szomszédságában van egy temető. A nagy szünetben mindig kimenekültem oda kicsit összeszedni magam. A nehézségeidet nem teszed közszemlére, azok otthon maradnak a négy fal között. Bemész az iskolába és mosolyogsz: minden rendben van, közben semmi sincs rendben. Tudták az emberek, hogy nálunk bajok vannak, de egy ilyen zárt, kun közösségben nem lehetett erről beszélni. És amiről nem beszélünk, az nincsen. Én a temetőbe szaladtam ki kicsit egyedül lenni, megnyugodni. Mai napig mindig megnyugtat a temetői közeg. És ahogy a képeimen is látszik, a sír mellett mindig ott az élet.”

Szenvedés és feltámadás
Ugyanez a végletesség fedezhető fel a fotóművész Krisztus-ábrázolásain is. Azt mondja, erősen vonzódik a szenvedő Krisztust ábrázoló szobrokhoz – talán mert kicsit magát látja bennük. „Szeretném látni és láttatni a mélységét a szenvedésnek és a feltámadásnak, de úgy, hogy az mentes legyen mindenféle giccstől” – hangsúlyozza.
„Életem legszebb évei”
A jó ízlés mindig is fontos volt számára, eredetileg textil-mintatervező akart lenni – idézi fel kamaszéveit. Végül fényképészettel kezdett foglalkozni, azt mondja, élete legszebb két éve volt, amit a debreceni egyetem Kísérleti Fizikai Intézetben töltött. A szakmunkásképzőben pedig Vencsellei István fotóművész tanítványa volt. „Nagyon sokat tanultam tőle. Fiatal voltam, úgy éreztem, megválthatom a világot. Szerepeltem egy országos fotópályázaton is, majd a pályámat az MTI-ben kezdtem. Ott tanultam meg, milyen fontos a precizitás. Színesfilmhívós voltam, majd laboránsként is dolgoztam. Akkor még kevesen csinálták a színes kidolgozást, többek között azért, mert sokáig tartott a hívásidő. Sok fotóssal megismerkedtem, köztük Keleti Évával is. Szóval, jól éreztem magam ezen a pályán. Aztán megváltozott az életem, elvitt a betegség.”

„Haldoklottam”
A munkáját sokáig jól elvégezte, egészségi állapota azonban fokozatosan romlott. Azt mondja, a művészközegben az alkoholfogyasztás mindig is természetes volt. „Voltam olyan megnyitón, ahol nem volt víz az asztalon, csak bor. Ami persze örömforrás, de van, akinek nem lenne szabad innia belőle. Egy függő ugyanis nem ismeri a kontrollt, ettől lesz egyre betegebb. Én örököltem a hajlamot és a mintát a szüleimtől, függő személyiség vagyok. Az alkohol pedig roncsolja az agyat, az ereket, a szívet, a májat. Én ötvenhárom éves koromban már haldoklottam, a nővérem bele is halt ebbe harmincnégy évesen.”
Mindig ma van
Harmincöt évnyi alkohollal átitatott életmódjának egy sikeres terápia vetett véget. Katalin tisztában volt állapota súlyosságával, de változtatni önerőből nem tudott. „Egy tizenkét lépéses, szabadságelvű spirituális program segített, amely kimondatta velem: szabad nekem inni – szabad nekem nem inni. Fontos, hogy csak ma ne igyak. Hányszor mondtam, hogy holnaptól nem iszom! Nem: ma nem, egy kortyot sem. És mindig ma van.”

Ezer és egy nap
A program alapvetése, hogy a gyógyuláshoz szükséges egy felsőbb erő – magyarázza. „Nem mindenki azonosítja Istennel ezt – én vele azonosítottam. Hányszor mondták nekem, majd én segítek, és minden rendben lesz! De csak az Istenbe vetett hit segített. Sok alkoholista rendelkezik erős hittel, ezért tud maga mögött józanul húsz-harminc éveket. Meg egy éveket és egy napokat. Mert egy nap és ezer nap között nincs különbség, csak annyi, hogy idővel elmúlik a sóvárgás, és aki régebb óta nem iszik, jobban rálát az útra, amin jár.”
„Megláttam a fényeket”
Hogy mikor következett a szabadság pillanata, arról Katalin azt mondja: „Egy este a lemenő nap sugara rávetült egy kicsi gallyra az erdő mélyén, és én megláttam. Pedig előtte a szikrázó napsütést sem vettem észre, most meg ezt a pici fénysugarat igen. Lefényképeztem. Onnantól éreztem, hogy jön a változás.”

Majd hozzáteszi: sok az utas képe, hiszen ráeszmélt, hogy a fényképezés az ő útja. „Azért maradtam életben, hogy alkothassak. Ontom a képeket, nagyon termékeny vagyok. Függő személyiség vagyok, de ez nem teher számomra, el tudom fogadni, ahogy a múltamat is. Ezzel kell együtt élnem, és most már tudom, merre tartok.”
Már nem hazudik
Mióta nem iszik, friss elméjű, nyitott ember lett – számol be. „Már nem hazudok, mindenről őszintén beszélek, nincs mitől félnem. Nem kell szoronganom többé attól, hogy valamit letagadtam, így hogy menjek haza. Már csak azért tördelem a kezem, hogy a következő kiállításom jól sikerüljön” – nevet.

Újraépül
Visszanyerte szabadságát, érzéseit. „Újra bennem van a szelídség és a düh, ismét tudok nevetni, és nagyon sírni is. Az alkohol eltompította ezeket az érzéseket. Amikor kijózanodsz, abban az életkorodban folytatod, ahol elakadtál. A józanodó alkoholisták mindig kicsit fiatalabbnak tűnnek, mint ahány évesek valójában. Újra fel kell építeni a személyiséget.”

„Elfogadom”
Azt mondja, a legnehezebb az önbecsülésre szert tenni. „Szerethetővé váltam, de óriási munka, hogy én is szeressem és tiszteljem saját magamat. Hogy elfogadjam: nem vagyok egy utolsó valaki, és kihúzzam magam.” Isten szeretete a forrás ehhez – fűzi hozzá. „Isten szerető Isten. Nem tesz különbséget ember és ember között. Én egy vagyok a milliárd közül, akiket egyformán szeret. Ez így rendben van. Nem kell nekem félni, hiszen Isten velem van. Ennyire egyszerű. Sosem kérdőjeleztem meg, miért tudtam ilyen szelíden és simán felé fordulni. Az elfogadás a józanodásban is nagyon fontos. Beismerem és elfogadom, hogy én ez vagyok. Ezért könnyedén elfogadtam a hitet is. Ha már az alkoholba nem haltam bele, akkor ne ebbe haljak már bele.”
A nagymama
Hitre jutásában református kántortanító nagyszüleinek is szerepe volt – állítja. „Engem gyerekkoromban nagymamám mentett meg. Ő adta át a hitet, és azt a belső felszólítást, hogy életben kell maradni. Nyomorék volt, és mellé mindig oda lehetett bújni. Tudása, bölcsessége, irodalom- és nyelvszeretete nagy hatással volt rám.”

Hála
Ma már egyedül imádkozik. Minden este hálát ad, hogy aznap nem kellett innia, reggel pedig azért, hogy józanul ébred. „Mióta megláttam azt a fénysugarat, nekem nincs iváskényszerem. Ezt a csodát nem adnám oda semmiért. Ha most meginnék egy pohár bort, egy hét múlva már meginnék hat pohárral vagy tizenkettővel, aztán a sejtjeim visszaemlékeznének mindenre, visszarendeződnének és három hónap múlva meghalnék” – fejtegeti.

Kettős élet
Ő azonban élni akar, és élvezi is élete minden percét. Persze, különösen a fotózást. Azt mondja, fényképezni olyan, mint varázsolni. „Festőművész édesapám (Baán Lajos – a szerk.) hatása is ez, mert a festő sem dokumentál, hanem átszűri magán, amit lát. Minden, látszólag egyszerű képem mögött ott van a múltam. Kettős életet éltem, és ez a kettősség megmaradt.”
A fotó varázsa
Szerinte mindenkiben ott szunnyad a művész – teszi hozzá. „Egy pogácsát is meg lehet úgy sütni vagy egy szoknyát fölvarrni, hogy az varázslat. Nem kell a cilinderből kivenni a nyuszit, mert az szemfényvesztés. A varázslat az életed.”

Képek: Dimény András

Baán Katalin Képi gondolatok a Zsoltárok könyvéből című kiállítása április 14., péntekig tekinthető meg a budapesti Vollnhoffer Art Studio galériájában (Szt. István krt. 12, III. em., 5. sz., kapucsengő: 59) hétköznapokon délután 2 és 6 óra között. Bejelentkezni a 70/ 701 4662-es telefonszámon lehet.

Április 3-án, hétfő este 6 órától a kiállításhoz kötődő költői estre várják az érdeklődőket Lehajlás a földért címmel. Résztvevők: Adamik Tamás, Baka Györgyi, Deák-Sárosi László és B. Tóth Klára, a Rákospalotai Irodalmi Műhely tagjai.