A könyv érdekfeszítő, de egyben kényes témát feszeget, amikor egy vallási diktatúra kialakulásának és mindennapjainak bemutatására törekszik, ennek köszönhetően vegyes és sokszor szélsőséges érzelmeket csalva ki az olvasókból. Bár az irodalom hihetetlen hatalommal bírhat, illetve képes világokat teremteni, egy dolgot semmiképpen sem szabad szem elől tévesztenünk, amikor kezünkbe vesszük Atwood művét: ez fikció, amelyet ennek megfelelően kell kezelnünk, nem érdemes túlinterpretálnunk.

A történet a közeli jövőben játszódik egy Gileád nevezetű totalitárius államban, amely feltételezhetően az egykori Amerikai Egyesült Államok helyén alapult. Az olvasó egy Szolgálólány, Fredé szubjektív elbeszélésén keresztül rekonstruálhatja a rendszer kialakulásához vezető lépcsőfokokat: a különböző beavatkozásoknak, gyógyszereknek és természeti katasztrófáknak köszönhetően a népességszaporulat rohamosan csökkenni kezd, mert a nők többsége meddővé vált. Ezt látva a hatalomra kerülő szűkebb csoport „bibliai alapokra” helyezve kívánja orvosolni a problémát, illetve felosztani a társadalmat: a Parancsnokok és Feleségeik – Ráhelhez hasonlóan, aki Bilhát küldte be maga helyett a férjéhez, Jákobhoz – „Szolgálólányokat”, kvázi béranyákat fogadnak fel, hogy kihordassák velük a gyerekeket. Fredé férjétől, kislányától és saját nevétől megfosztva Szolgálólányként kerül a Parancsnok házába, ahol a Feleséggel, Serena Joyjal vívott harcai közepette saját testi és lelki túléléséért is küzd. A helyzet akkor kezd igazán összekuszálódni, amikor Fredé alternatív megoldásokkal igyekszik előidézni a kívánt terhességet, miközben a Parancsnok is többet akar a nőtől a törvény által megszabott kereteknél...

A könyvet olvasva a címben szereplő „mese” szó elsőre félrevezetőnek tűnhet, ám ha végiggondoljuk az Atwood által használt narrációs technikát, rögtön nem találjuk annyira életidegennek. Ahogyan a mű végén lévő csavarból is kiderül, A Szolgálólány meséje valójában egy történészek által lejegyzett és bemutatott dokumentum 2195-ből, melyet egy ládában találtak hangzó formában. Az elbeszélés jelen idejű, ám Fredé valószínűleg utólag vehette fel a szöveget, amely ráadásul restrospektív módon, szabad asszociációs formában mutatja be a múltat, vagyis a Gileád Köztársaság kialakulásához vezető időszakot. Ebből következően a „valóság” ebben az esetben sokszorosan sérült és áttételes, tudásunk éppen ezért csupán töredékes lehet.

A regény tárgyalásakor természetesen nem lehet és szabad kikerülni a vallási kérdést, illetve a „bibliai alapokra” való visszatérés gondolatát sem, hiszen a legtöbb (negatív és pozitív) kritika pont emiatt éri. Ez a történet ugyanígy inkább „meseként” tekinthető a kereszténység vonatkozásában is, hiszen például nem érinti annak legfontosabb magját, a krisztusi teológiát, és inkább a mű keletkezésekor népszerűségnek örvendő, a „keresztény rekonstrukciót” valló fundamentalista csoport elleni kritikaként olvasható. A regénybeli Gileád kialakulásához valójában kőkemény szociológiai és társadalmi problémák vezetnek, amelyeket egy szűkebb csoport hatalomra jutásával igyekeznek orvosolni, ráhúzva rendszerükre egy létező, ugyanakkor elferdített ideológiai hálót: az átvett „bibliai alapok” ugyanis elsősorban az akkori társadalmi normákhoz és szokásokhoz kapcsolódtak, nem a szűkebb értelemben vett vallási ideológiához.

Miért működhet mégis ez a könyv, és szívja magába olvasók millióit? Egy kompaktul felépített, a saját regényvilágában logikusan működő rendszert vázol fel, amelyhez jól igazodik az elbeszélés nyers, lecsupaszított stílusa. Egy énelbeszéléssel találkozunk, amely egyfolytában az ember belső szabadságának határaira reflektál, miközben a retrospektív, időben ugráló narrációval egyfajta skizofrén tudatállapotba helyezi az olvasót. Egyszerre vagyunk bent és kint a történetben: Fredé belső rezdüléseit érzékeljük, miközben igyekszünk külső szemlélőként összerakni az eseményeket, akár egy puzzle-t. Atwoodot dicséri továbbá, hogy a mindennapjaink részét képező elemeket használ fel és fordít ki, az ismerősség érzetét – ezáltal pedig nyugtalanságot – keltve bennünk. Így beszél arról, milyen következményei (meddőség, népességfogyás stb.) lehetnek környezetünk és saját magunk kizsigerelésének, hogyan válhat egy érző lény teste puszta eszközzé egy másik szemében, meddig terjed az ember szabad akarata és döntéshozói képessége egy adott rendszeren belül, illetve lehet-e érzelmek nélküli robotként, csupán a létfenntartásért küzdve élni. A bibliai kontextust illetően pedig újra át kell gondolnunk a férfi és női szerepek kérdését, miközben azt is végignézhetjük, milyen tragédiába torkollhat, ha a vallást csupán hamis külsőségekben, valódi és őszinte tartalom nélkül gyakoroljuk.

A Szolgálólány meséje a hatalom megragadásának és kiépítésének ősi toposzát mutatja be, Orwell 1984 című könyvéhez hasonlóan tökéletesen vázolva fel egy diktatúra anatómiáját. Saját tapasztalatból is tudjuk, hogy tulajdonképpen bármely ideológia óvatlan kezekbe kerülve tragédiához vezethet, és sajnálatos módon egy vallás is eszközzé válhat. Maga Fredé „oldozza” fel Istent ennek a felelőssége alól egyik imájában: „Mi Atyánk, aki a mennyekben vagy, és itt legbelül. […] Bár tudnám, miben mesterkedsz! De akármi legyen is, kérlek, segíts, hogy átvészeljem! Habár lehet, hogy nem a Te műved; egy percig sem hittem, hogy ami itt körülöttünk folyik, az a Te szándékod szerint való. […] Vigyázz a többiekre, ha már biztonságban vannak! Ne hagyd, hogy túl sokat szenvedjenek! Ha meg kell halniuk, legyen gyors haláluk! Ha lehet, gondoskodj róla, hogy a mennybe kerüljenek! Ehhez Rád van szükségünk. Poklot mi is tudunk teremteni magunknak.”

Margaret Atwood A Szolgálólány meséje című műve tehát arra az örök kérdésre keresi a választ: mi az egyén felelőssége?