Távol Európától...

Van valami csodálatos abban, amikor az ember túllépi a határait.

 Elindultunk. Mindenre nyitottan, a totális ismeretlenbe. Elindultunk egy olyan helyre, egy olyan közösségbe, ahol egyetlen közös pontra tudunk hivatkozni: a Jézusba vetett hitre. Minden más megszokásunkat, a társadalmi normákat, étkezési szokásokat, minden írt és íratlan szabályt, életünk megszokott kereteit magunk mögött hagytuk. Csupasz emberekként indulunk, minden biztonságot jelentő kapaszkodónktól megfosztva. Az egyetlen dolog a hit, amivel legitimizálhatjuk, magyarázzuk, értelmezzük ezt az utat. Mi ez? Bátorság, naivitás, idealizmus? Itt a reptéren ülve még magam sem tudom. Nem tudom, mit várhatok ettől az úttól.

Tudunk majd adni, mint ahogyan ezt a nagy mellényünkre is kiírtuk?
Vihetünk mi bármi újat nekik?
Olyat, amire szükségük van?
Vagy angolmódra rájuk erőltetjük a fakó ember pedánsan unalmas világát?
Mim van nekem, amiből nekik adhatnék - és még kérnének is belőle?

Várakozás van bennem,
mert tudom, hogy lesznek válaszok.

 Egyelőre azt látom, hogy van valami csodálatos abban, amikor az ember túllépi a határait. Amikor egy olyan elkötelezett otthonülő és nehezen mozduló ember, mint Bátky János (Szerb Antal: A Pendragon legenda) vagy én, nekiindul az ismeretlennek.
Kiskoromban nem egyszer volt, hogy a keresztszüleim el szerettek volna vinni magukhoz egy kis időre, egy délutánra, vagy egy napra. Ez általában nem is okozott problémát, ám volt egy eset, amikor már a kocsijukban ülve sírva fakadtam, mert rájöttem, hogy nem akarok nem otthon lenni. És miért is akarnék máshova menni?
Sokszor ezt érzem utazások előtt is az utolsó pillanatban, amikor még vissza lehet fordulni.

Miért megyek?
Miért is ne maradnék?
Elvégre járt utat...
Azonban amikor csak sikerült eddig ezt az érzésemet leküzdve kitenni a lábamat a szobámból és a megszokott kis köreimből, az mindig jól sült el.
Remélem hát most is a legjobbakat.