Megmagyarázhatatlan

A Bibliában vannak olyan történetek, amelyekben az a legmegdöbbentőbb, hogy megmagyarázhatatlanok. Ilyenek például a jézusi csodák. 

A leírások egyszerűek, mondhatni, túl egyszerűek, mindössze néhány jól és könnyen megjegyezhető mozzanat, de a mögöttes szándék részletes föltárása elmarad, s amit megtudhatunk, arról úgy érezzük, nem elégséges, könnyen át is siklunk fölötte. Ilyen lehet a naini ifjú feltámasztásának története is, amelyről Lukács evangéliuma 7. részének 11–17. verseiben olvashatunk. Pedig az ember szereti, ha látja az események kiváltó, nyomós okát, fölfedezheti az összefüggéseket, s akárcsak egy jó nyomozó, az egész eseménysort egyetlen, jól lekövethető, lineáris sorozatként láthatja. Szereti, ha az egész történetnek van egy mindent megelőző indítéka. Ám itt épp ez az, ami hiányzik. Nem látjuk az abszolút kezdetet.

Jézus a város kapujához közeledett, amikor egy tragikus esemény szemtanúja lett. Egy özvegy kísérte éppen utolsó útjára egyetlen gyermekét. A halál mindenkit megdöbbentett, a részvét igen nagy volt, amelyet abból tudhatunk, hogy nagy sokaság volt jelen. Jézus odament, és csak ennyit mondott az anyának: „Ne sírj!” Aztán megállította a koporsóvivőket, és a fiúhoz szólt: „Ifjú, neked mondom, kelj fel!” Az ifjú föltámadt, majd Jézus „… átadta az anyjának.” Ennyi a történet. Ennyi, ami érzékeinkkel tapasztalható. Ennyi alapján alakíthatjuk ki a történtekről belső képünket.

És ekkor valóban úgy érezzük, hogy valami hiányzik. A fiú meghalt, az özvegy magára maradt. De aztán – akár egy mesében – megtörténik a föltámadás. Látjuk az eseményeket, de nem értjük. Nem tudjuk, hogy az asszony miért maradt özvegy, azt meg végképp nem értjük, hogy az ifjúnak miért kellett meghalni, s így az anyának magára maradnia. Miért, ha nem sokkal utána visszakapta? Egyáltalán mi ennek az egésznek az értelme? A történet első fele végképp homályban marad. Aztán – a történet második felére – találunk egyetlen szót, amibe mégis belekapaszkodhatunk, s ez a „megszánta”. Ez az egyetlen fellelhető motiváció, amelyet megragadhatunk, amely a későbbieket meghatározza. De csupán a későbbieket.
Furcsa szó. De hiszen a koporsót kísérők ugyanezt érezték! Részvétet, hiszen megszánták az asszonyt, és vele voltak gyászában. Talán hajlamosak vagyunk e fölött a részlet fölött átsiklani. Ha felületesen olvasunk, hangsúlytalanná válik. Ám ha újra és újra visszatérünk rá és ízlelgetjük, egyre fontosabb lesz a Jézusra alkalmazott kifejezés. „Könyörüle rajta” – Károli még így fordítja, s ettől Káldi sem tér el, de Kecskeméthy és más, későbbi fordítók szerint Jézusnak „…megesett a szíve” rajta. Balázs Károly értelmezésében (lsd. Újszövetségi szómutató szótár) az eredeti szó azt jelenti, hogy valakinek a belső részei megindulnak, összeszorul a szíve. Az érzés mindenét, egész valóját átjárja. A fordítások mindenesetre jól mutatják, hogy nehéz visszaadni Jézus lelkiállapotát, inkább csak körülírni lehet, mintsem egyetlen szóval kifejezni. Nem csupán megszánta, aztán tovább ment – ahogy ezt mi számtalanszor tesszük –, hanem megkeseredett – lásd Pesti Mizsér Gábor magyarítását –; szinte azonosult a fájdalommal küszködő anyával, megesett a szíve, és megkönyörült rajta. És kiáradt az ő szeretete, és kegyelemre indult. Igen, kegyelemre, mert a halál csak kegyelemmel oldható föl.

Az ember meghal, de megjelenik Isten fölfoghatatlan kegyelme, és örök életet ad. Ez történik az üdvtörténetben is. Az ember ellenáll az Isten törvényének, számára Isten meghal – ez az ember valódi halála –, de Isten megszánja, és elküldi Fiát, hogy a bűnösnek élete legyen. S ha így közelítünk a leíráshoz, azt látjuk, hogy ebben a rövid történetben benne van az egész üdvtörténet.

Természetesen, nem kezdünk allegorizálni, és nem mondjuk azt, hogy az anya fájdalmas sírása a megszomorodott Istent, s az egyetlen gyermek az egyetlen emberiséget jelképezi. Továbbá, hogy az ifjúban a lelkileg meghalt Ádámot, következésképpen az egész emberi nem bukását kell látni, s hogy föltámasztása a második Ádám föltámasztásával lenne azonos. Azt sem, hogy az ifjú visszaadása az anyjának az ember Atyának történő visszaadását jelentené; ám a történet mégiscsak alkalmas Isten üdvözítő munkájának bemutatására. Az esemény lényegének feltárása kétségtelen, hogy Krisztusban van, rá mutat. Az irgalmas és könyörülő Istenre. Éppen ezért a történet középpontja nem a halál, s a vonuló halálmenet, és csúcspontja nem a föltámadás, hanem ami a kettőt összeköti, a megbocsátani tudó, és a valóságos életet adó kegyelmes Isten. S Kálvin is ebből érezhetett meg valamit, amikor kommentárjában ezt írja: „… világos tükörét látjuk az ő ingyen kegyelemből való könyörületességének abban, hogy életre kelt bennünket a halálból.” (Evangéliumi harmónia, 72. rész)

Igen, ez az ingyen kegyelem feltárása. Sola gratia. És ennek itt e földi létben valóban nincs kezdete. Hiába keressük az okát, hiába akarunk földi történésekhez visszamenni, hogy biztos pontot találjunk, ahonnan kiindulva aztán megtaláljuk a megoldást, s hogy egyetlen, mindent megmagyarázó okozati összefüggést tárjunk föl, nem találunk. Nem találunk, mert az egyetlen ok az Istenben van, az Ő fölfoghatatlan természetében. És ez még növeli a történet megmagyarázhatatlanságát. Sőt, ez az, amitől igazán az – mindannyiunk történetével együtt.