A Közös gondolkodás a jövőnkről – Konferencia az ember és környezete egységéről című felekezetközi tanácskozáson két napon keresztül arról beszéltek szakemberek, hogy pusztul a bolygónk és helyrehozhatatlan sebeket ejtettünk a Földön. Steinbach József dunántúli református püspökkel a megoldás lehetőségeit vizsgáltuk a teológus szemszögéből.

Az ember Isten képviselője a világban. Milyen képviselők vagyunk? Milyen osztályzatot adna nekünk?

Pontosan erről szólt ez a konferencia. Szeretnének felrázni minket, hiszen visszaélünk azzal, amit Istentől kaptunk: a teremtett világgal, benne az élet ajándékával. Nem illúzió, hogy élhetnénk szépen és békében egymással. Az életöröm biblikus gondolat. Rossz gazdái vagyunk a világnak, nem folyik istentisztelet az életünkben. Ez ugyanis tágabb értelemben azt jelentené, hogy megbecsüljük, amit kaptunk. Mondok egy példát: az egyik barátom expedíción vett részt, és azt mesélte, hogy Gambia és Marokkó között van egy kietlen, hat kilométeres szakasz, ahol sem víz, sem olaj, sem arany, sem más érték nincs, de mivel a terület sorsáról nem tudtak megállapodni a felek, az egészet aláaknásították. Ha éppen nincs homokvihar, akkor két nyomvonalon tudnak ugyan közlekedni, de jobbról és balról kiégett autóroncsok jelzik az emberi bűnt. Min vitatkozunk? Miért kell mindig több?

Mi kell a változáshoz? Hogy ne menjünk Gambiáig, az előadásában arról is szólt, hogy református gyülekezetekben tapasztalja, mennyire képtelenek vagyunk elengedni a magunk igazát, és kicsiny dolgokon is marakodunk.

Valóban ez az egyik legnagyobb keserűségem. Egyházvezetőként az tapasztalom, hogy néha egészen apró-cseprő ügyekben sincs megegyezés, pedig csak arra lenne szükség, hogy valaki hátralépjen egyet a közös ügy érdekében. Időnként addig fajul a dolog, hogy a fafejű egyháztagok kimondják, inkább vesszen minden, ha nem érvényesülhet az ő akaratuk. Ha mi az egyházon belül így viselkedünk, mit várunk azoktól, akik nem örökkévaló értékrendszer mentén gondolkodnak? Ritkán tapasztalok az egyházon belül is élő hitből fakadó életszentséget, vagyis azt, hogy valaki tud szolgálni, alulmaradni, hálát adni, Isten dicsőségére élni és dolgozni, saját keretein belül mozogni.

Ezen a konferencián a fenntartható fejlődésről és környezetünk megóvásáról volt szó, mégis mindig oda jutunk vissza, hogy mi az, amit mi emberek tönkretettünk, elrontottunk, mit okozott a romlottságunk.

Éppen ez igazolja a teológiai tételt, amiről a Biblia ír. Ezt bűnnek nevezzük, csak a mai ember nem érti ezt a szót. Nevezzük másként: hasadtságnak, szétesettségnek, romlottságnak, a lényeg mégis az, hogy elszakadtunk az eredettől, az élő Istentől. Ma már a normalitás kerül ketrecbe. Pedig a normát nem mi határozzuk meg, hanem Isten. Ha akadnak is erről szóló normális párbeszédek, hivatalosan nem merjük vállalni. Pedig alapértékek esnek szét, elég ha a családra vagy a nemi szerepekre gondolunk. Ma már a Facebookon 12 nem közül választhatunk. Van például olyan opció, hogy valaki transzleszbikus. Az lenne a helyes, ha elfogadnánk Isten mindentudását, amit az Igében kijelentett nekünk, és ehhez igazodva próbálnánk élni.

Ezen a konferencián hallottam egy kifejezést, amit most kiragadok a szövegkörnyezetéből: ökológiai megtérés. Létezik ilyen?

Megtérés létezik. Irányváltás. A sivatagban halad a karaván, de egyszer csak rádöbbennek, hogy rossz irányba mennek, és megfordulnak. Héberül ez a sub, vagyis megtérés, határozott irányváltás, ami az ember egész életének és értelmének a megváltozása is. Ez nem érzelmi tényező. Sokan „érzelmileg térnek meg”, azért esnek vissza. A valódi megtérés az, amikor az egész életet megváltozatja Isten. Megtérni egyszer kell, és azután járni a megszentelődés útját. Isten vezetését követve egyre tisztább lesz minden a házasságban, a családban, a nevelésben, a teremtett világhoz való viszonyban, ez utóbbi lehet az ön által említett ökológiai megtérés. Megteszek minden tőlem telhetőt a környezetmért. Almádiban előfordult, hogy megkérdezték: miért gyűjtsék szelektíven a hulladékot, mikor azt látják, hogy a kukásautó egybeborítja, amit ők szétválogattak. Ez nem az én felelősségem. Akkor is el kell kezdeni óvni a teremtett világot, ha most még nem látjuk az eredményét.

Fontos, hogy realisztikus szemlélettel nézzük az életet. Mi az, amit látunk? Hiszen, ahogyan ön fogalmazott, egymást és a dolgokat is birtokolni akarjuk.

Kisebb és nagyobb közösségekben egyaránt tapasztalom, hogy mindenki önmagát szeretné megvalósítani, és birtokolni akarja a másikat. Talán a legegyszerűbb példája ennek a házasság: azért kell a társam, hogy én boldog legyek. Ezt sokszor a jegyesoktatáson is kimondják a fiatalok, pedig pont az a lényeg, hogy valaki meg tudja-e tagadni önmagát. Az legyen a cél, hogy a másikat boldoggá tegyem. De sokszor az egyház is az önmegvalósítás terepévé válik.

Hogy érti ezt?

Nagyon szeretem az egyházamat, ezért fogalmazok meg érte kritikát. Ismerek komoly hívő embereket, ami nem azt jelenti, hogy ők tökéletesek, de minden nyomorúságuk ellenére látszik az életükön Krisztus követése. Nagyon sok problémát látok, amelyek bántanak, de ez nem ennek az interjúnak a témája.

Milyen közös vállalásaink lehetnek, hogy jobb irányba forduljanak a dolgok?

A nevelés kérdését nagyon fontosnak tartom, pedig ez elsilányult az oktatás mellett. El kellene sajátítanunk az alapvető együttélési szabályokat, látásmódot kapni, rácsodálkozni a világra, önmagunkra. Kérdéseket kell feltenni. Az érzelmi intelligencia fejlesztése gyakorlatilag teljesen kikopik a közoktatásból. Haldoklik a bölcsészettudomány, pedig ez óriási probléma, mert ugyan nagyon fontos a természettudomány, a közgazdaság, az informatika, de hol adódik alkalom, amikor az ember rácsodálkozhat egy versre? Nem a verselemzést kell megtanítani, hanem előhozni az erre való affinitást. Tisztelem az okos és a tehetséges embereket, sokan közülük zseniálisak a maguk területén, de ez nekem kevés! Ha valaki nem korrekt és megbízható, nem társul a feladatköréhez elhívás, akkor nem érdekel az okossága és tehetsége. Ebben a kérdésben nagyon fontos szerepe van az egyháznak.

Az élet számos színterét kellene átalakítani. Hogyan jelenhet meg mindenütt a moralitás?

A moralitás is a megtérés következménye, önmagában morálról nem beszélhetünk. Nem is szeretem, ha az egyház moralistaként lép fel, és elmondja, hogy ezt nem szabad, azt nem szabad. A megtérés az, ami látszik az életünkön. Külön előadást lehetne arról tartani, hogy megjelenhet-e a moralitás a nevelésen túl a gazdaságban, a politikában, a kommunikációban, vagy akár az egyházban a szentség, mert ugyanarról van szó: a megtérés látható valóságáról.

Megfogalmazhatók-e mindenki számára érvényes alapértékek származástól, vallástól, nemtől függetlenül?

A saját kultúrámban és hitemben tudom megfogalmazni, ez pedig a tízparancsolat. Immanuel Kant német filozófus „A gyakorlati ész kritikája” című művében megfordította a tízparancsolatot és úgy bizonyította, hogy az abban foglaltak egyetemes értékek. Vagyis: akarhatod-e, hogy mindenki lopjon, hogy mindenki öljön, hogy mindenki kívánja a másét. Egy társadalmat az alapértékeket illetően az minősít, hogyan bánik a nőkkel és a gyerekekkel. Ez Nyugaton kevésbé probléma, azonban vannak más kultúrák, ahol másként gondolkodnak erről. Ha nincsenek közös alapértékek, akkor véleményem szerint lehetetlen a különböző kultúrák együttélése.

Teréz anya azt mondta, azzal tehetjük a legtöbbet a világbékéért, ha mindenki hazamegy és szereti a családját.

Fontos gondolat, mert arra mutat rá, hogy amíg a saját életemben nem abszolváltam a szeretetet látható módon, addig nem vagyok hiteles kifelé. Aki nem tudja saját háza népét igazgatni, hogyan tudná Krisztus egyházát? Először azokat kell szeretni, akik velem élnek, majd lépni mások felé.

Fekete Zsuzsa
Fotó: Füle Tamás

A konferenciával összefüggésben korábbi írásainkat az alábbi linkekre kattintva olvashatja.

Ígéret és nem ígérgetés

Egy csónakban ülünk. Süllyed.