1956-ról

Miért hallgat Karl Barth Magyarországról? – hasította át 1957-ben ez az éles kérdés az egyházi életet.  A kérdést a 20. század egyik legbefolyásosabb protestáns-református teológusa, az amerikai Reinhold Niebuhr tette fel a 20. század másik meghatározó teológusa, a svájci református Karl Barth némiképpen szokatlan hallgatása nyomán, amellyel 1956 magyar forradalmának és szabadságharcának leverését követően, a súlyos és erőteljes tiltakozások közepette hallgatott, noha már a két világháború között, majd a második világháborút követően is élénk szerepet játszott a magyar reformátusság szellemi tájékozódásában. A korabeli vitát most sem idő, sem mód nincs részletesen bemutatni, mindössze jelzem, hogy magyarul is bőséges anyag áll már rendelkezésre ehhez.

 A kérdést így kell most, ünnepi megemlékező zsinatunkon áthoznunk: miért hallgatnak a magyarok Magyarországról? Miért hallgatnak a magyar reformátusok 1956-ról?  Hiszen szólhatnánk és kell is szólnunk, mert 1956-ban egy kicsiny, rabságba döntött, megnyomorított és a nagyok által útszélre vetett ország, Magyarország szolgálatába állt a történelem. Ennek azonban mind ott és akkor, 1956-ban, mind a forradalom és szabadságharc eltiprása után három bő évtizedig, mind pedig most, a mára nézve is elkötelező következményei vannak.  Ugyanis kérdésemmel nem azt firtatom, hogy miért nem emlékezünk, miért nem tartunk ünnepséget, miért nem állítunk méltó emléket a hősöknek és áldozatoknak, miért nem fejezzük ki hálánkat hősiességükért és áldozatvállalásukért, miért nem igyekszünk összegyűjteni a történelem dolgait és akarunk igazán szabadon élni. Amikor feltárul a történelem titka, ha csak egy pillanatra is, jól mutatja, hogy amit egy társadalom, egy politikai közösség megadhat számunkra, az – matematikai nyelven szólva – csak szükséges feltétele lehet méltó keresztyén életünknek. Az elégséges feltétel felragyogtatása és érvényre juttatása más és nagyobb mélységhez vezet. Jól értették ezt 1956-1957-ben a magyar református gyülekezetek presbitériumai is, akik nyilatkozataikban – már a forradalom leverése után is – annak adtak hangot, hogy szabadságunknak ez az igazi tétje. Engedjék meg, hogy ezekről szóljak néhány szót.

A történelem, amelynek nincs vége (Francis Fukuyama rosszul jósolt), némelyek szerint folyamatos előrehaladást, progressziót vagy legalábbis valamiféle akkumulációt jelent. Amit az ember megalkothatott és elvégzett, sőt eltervezhetett, az mind ennek a kibontakozásnak a része. Mások szerint a felhalmozott történelmi javak nem merülnek el az emlékek mérhetetlen talapzatában, hanem egymásba szervesülve járulnak hozzá ahhoz a fejlődéshez, mely az elmúlt 250 év megannyi utópiáját, társadalom-tervezését, ideológiáját és eszmerendszerét – hangsúlyozni kell: szándékait ellenére is! – meghatározta. Ennek a felfogásnak most egyetlenegy, mélyebb vonatkozását emelem ki, amely 1956 forradalmában és szabadságharcában is szerepet játszott. Ez pedig a szabadság kérdése, mely döntően áthatja az egész keresztyén civilizációt. 1956 a szabadság jogáért való kiállást, illetve e jog akár forradalom árán való érvényesítését is jelöli. Ez olyan világpolitikai konstellációban következett be, amikor a nagyhatalmi status quo értelmében sem tanácsos, sem bölcs dolog nem volt egy gyarmati rendszer foglyaként vergődő országban bármiféle szabadságért síkraszállni. 1956 ezért nemcsak egy hazug és barbár rendszer senki által nem várt leleplezését jelentette, hanem azt is, hogy minősített történelmi helyzetekben nem a pillanatnyi nagypolitikai alku, nem a pax sovietica vagy a pax americana, vagy éppenséggel a pax brusseliana a mérvadó, hanem az ember Istentől adományozott szabadsága. 1956 magyar forradalma az emberi méltóság forradalma is volt egy olyan rendszerrel szemben, mely a kommunista diktatórikus politika értelmében pontosan azokat fosztotta meg alapvető jogaiktól, akiknek éppen azt a boldog célt ígérte, amit úgymond a történelem hordozna számunkra. És ha ehhez a hatalmi hazugsághoz az 1950-es évek defetista világpolitikája asszisztált is, 1956 magyarországi eseményei felhasították és leleplezték ezt a borzasztó burkot. Adósságunk újra meg újra tisztázni és kimondani: 1956 úgy világtörténelmi esemény, hogy egyúttal éppen a történelemmel való visszaélést vonja leginkább ítélet alá.

Mindazáltal a történelem nemcsak folyamatos fejlődésként szemlélhető, melyben értékek épülnek egymásból és egymásra, hanem a kétségek és a kétértelműségek világa is. Amikor - Márai Sándor szép versét idézve – azt mondta egy nép: „elég volt!”, akkor nemcsak az tárult föl, hogy az ember elvehetetlenül ragaszkodik és harcol emberi méltóságáért és szabadságáért, hanem megmutatkozott előzményként is, majd utána tragikus folytatásként is a történelem minden kétértelműsége is. 1956 kapcsán is felvethető számos úgynevezett történelmietlen kérdés. Mi lett volna, ha Amerika beavatkozik, ha az oroszok nem avatkoznak be… és így tovább?  Mindegyikből az sejlik ki, hogy maga a történelem van tele történelmietlen fordulatokkal. Így talán nem annyira azt kell történelmietlen eseménynek tartanunk, hogy 1956 forradalma elbukott, hanem inkább azt, hogy egyáltalán kitörhetett és első napjaiban győzelmet arathatott. A magyar emberek forradalma azzal a megingathatatlannak hirdetett jövőképpel szemben is fellépett, amely jövőkép érdekében egész életüket oda kellett volna áldozniuk. Ez pedig jól mutatja, hogy még a legmasszívabb szellemi, lelki, szemléleti propaganda sem párologtathatja ki belőlünk a saját történelmünkkel szembeni kétség-tudatunkat. Legyen ez vigasztalás ma, egy olyan korban, amikor az úgynevezett tömegkommunikáció és szociális média soha nem látott agresszivitással szipkázza ki belőlünk történelem-tudatunkat – s ekként a kétségtudatunkat is, vagy pontosabban: alternatíva-tudatunkat. 1956 mindig is belső szellemi fenntartást fog jelenti minden magabiztos ideológiával szemben, főleg azokkal szemben, amelyek történelmi kényszerekre hivatkoznak.

S végül szólnom kell arról is, hogy a történelem egy bizonyos vonatkozásban titok is. Leginkább itt van adósságunk. Már csak azért is, mert 1956 érvényessége nem szakadt meg valamikor 30 vagy éppen 60 esztendővel ezelőtt, nem szemlélhetjük úgy, mint valami lekerekített műalkotást, mint teljesen készet és egészet. Igaza van azoknak, akik szerint a történelemről teljes ítéletet csak a végső teljességből visszatekintve mondhatunk. Csak a történelem végéről visszatekintve lehetséges annak minden mozzanatát a maga jelentősége szerint észlelni. Ez pedig azt is jelenti, hogy 1956 mint történelmi esemény még további titkokat tartogat a számunkra. Nemcsak azért, mert nincs még összegyűjtve sem minden adatunk, tényünk, dokumentumunk, személyes beszámolónk, fényképünk, tárgyi és személyes emlékünk 1956 idejéből. Igen, így is várható, hogy újabb tények tárulnak fel, újabb eddig nem ismert adatok kerülnek napvilágra, és ezek módosíthatják az események megítélését is. Amikor jelzem, hogy a történelem titok is, akkor 1956 jelentőségéről szólok, és ebben az értelemben mondom, hogy nem merítettük még ki 1956 nagyszerűségének minden vonatkozását.  

1956 átélői csodáról beszéltek. Okkal tehették, mert váratlansága, elemi érvényessége és tisztasága abszolút csoda volt azok számára is, akik résztvevői voltak. De arra is rá kell mutatnom, hogy ez a csoda még további titkot is hordoz, a tekintetben mindenképpen, hogy milyen szemléleti pontot biztosít számunkra, akik az Isten és ember dolgában töprengünk. Elég, ha arra emlékeztetek, hogy például 1848-49 forradalma és szabadságharca csak az 1900-as évek kezdetén vált meghatározó nemzeti ünneppé, és jelent mindmáig elvonhatatlan értéket. De fordított értelemben is így van ez: hadd utaljak arra, hogy miközben a 16-17. században Mohács a magyar jeremiádok állandó témája volt és a nemzetvesztés abszolút szimbóluma lett, aközben a 20. század elején egy költő, éppenséggel Ady Endre írhatta azt: nekünk Mohács kell. Vajon milyen titkot rejt még magában 1956? Magában rejti-e azt az erőt, amely a magyar nemzetet megtartja szabadságában, és szolidáris néppé emeli? Magában rejti-e azt az erőt, mely több, mint az emlékezet ereje, hanem inkább az ünnepben megnyert elkötelezés és reménység ereje? E kérdésről szüntelen szólni, ez a mai adósságunk.

Ezért befejezésül engedjék meg, hogy arra is utaljak: ez a titok, mely magától tárul fel, mely nem kiszámítható, ám ugyanakkor kétségbe sem vonható, nos, éppen ez a titok lehet csak bármiféle történelmi remény alapja. Olyan alap, mely nem spekuláción és nem voluntarizmuson alapul (a modern kor eme iker-rettenetein), hanem annak a belátásán nyugszik, hogy éppenséggel a történelem segíthet bennünket abban, hogy önmagunk fölé kerekedjünk, mert egyszerűen szólva önmagunk fölé kerekedni, mi több, a történelmünk fölé is kerekedni csak a történelemben lehetséges. Ha korlátozott ismereteim nem csalnak, a 18. század előtt nem volt használatos a forradalom azon fogalma, melyet ma ismerünk. Korábban legfeljebb lázadásról vagy éppen hatalomváltásról lehetett szó, de nem a hatalom szerkezetének gyökeres átalakításáról. Emelkedhetett valaki királlyá szegénysorból is, de csak királlyá emelkedhetett. Válhatott valaki hatalmassá is hatalom nélküliből is, de csak hatalmassá lehetett. S nyilván megfordítva is. A középkoriak ezt a szerencse forgandóságával fejezték ki. A revolúció szó alkalmazása is erre megy vissza, fordulatot vagy megfordítást jelent. Újabb kori értelmében azonban a hatalmi viszonyok teljes mértékű, visszafordíthatatlan átalakítását jelenti. A monarchiából köztársaság lesz, a katonai diktatúrából demokrácia, vagy szerencsétlenebb esetekben megfordítva. Ugyanakkor érdemes eltűnődni azon, hogy 1956 magyar forradalma más jelentésvonzatot is megmutat, ez pedig az a pillanat, amikor valami forrpontra érkezik. Nos, miért éppen 1956-ban jutott forrpontra és egyúttal a fordítás kényszeréhez a magyar társadalom? Miért azok a feltételek adták és kényszerítették ki ezt? S vajon belátható-e minden ilyen feltétel? Bizonyos vagyok benne, hogy minden egykori átélő és mai hálás emlékező érzi: itt rejlik az a titok, melynek nem vagyunk birtokában, hanem amely inkább maga ejt birtokába bennünket és emel önmagunk fölé. Ezért hát bátran mondhatjuk, 1956 nemcsak egy dátum, amely csak a magyaroknak fontos, nemcsak egy esemény a többi sorában, nemcsak egy forradalom a többi között, újkori vagy éppen avult értelmében, hanem egészen más és több is.

Keresztyén szemléletben azt mondhatjuk: a forradalom, mint a történelem valamennyi eseménye, csak történelmet tud alkotni, ennél többet nem. Minket azonban, akik meggyőződéssel valljuk, hogy igaz ember voltunk, szabadságunk és méltóságunk nem azon alapul, amit elvégeztünk, megszereztünk, elszenvedtünk, hagyományként átvettünk és továbbadunk, hanem Istentől való teremtettségünkön és megváltásunkon nyugszik, minket tehát 1956 azért kötelez, mert benne azt láthatjuk, hogy egy pillanatra felnyílt maga a történelem, és önmagánál nagyobbra és többre mutatott. Meggyőződésem, hogy 1956 csak addig lesz több, mint puszta alkalom az ünneplésre és emlékezésre, amíg látjuk benne ezt a kiszámíthatatlan, tervezhetetlen, ám feltétlenül és elsikkaszthatatlanul elkötelező nagy titkot, a kalkulus, a számítás, a következtetés, egyszóval a történelmi remény ellenére való reményt.

Adósok vagyunk azzal is, hogy elmondjuk, felidézzük, amit 1956 átélői megfogalmaztak és kimondtak, mint említettem például azok a presbitériumi határozatok, amelyek még a forradalom leverése után is kifejezték reményüket az egyház megújulása, szolgálata helyreállítása, belső életének megtisztulása iránt. Ma hozzájuk csatlakozunk. Adósok vagyunk egybegyűjteni és továbbadni minden emléket is. Adósok vagyunk fejet hajtani a hősök és az áldozatok előtt is. Adósok vagyunk megkövetni azokat, akiket magára hagyott az egyház népe – még ha maga is magára maradt. És adósok vagyunk tisztázni az egyház akkori együttműködését a politikai hatalommal, amely hatalom nyíltan az egyház megsemmisítésére törekedett, és azt szabta átmeneti életfeltételül, ha az egyház szolgai igába adja magát. De leginkább és mindenekfelett a hálával és igaz reménykedéssel vagyunk adósok. Ám ez már másfajta adósság. Ez nem a kényszerek fogságába vetett közösség adóssága, hanem a szabadságot elnyert közösség szabad elkötelezése. 1956 nemcsak emlék, valami szép és rettenetes történet, nem pusztán évtizedekig várakozó szabadság-remény és kései teljesedés. Számunkra az a pillanat, amikor Isten megnyitotta az igazi élet titkát – hogy abban szabad, hálás és igazságának elkötelezett gyermekeiként éljünk.