Elképzeltem, ahogy megnyílik a menny, felfoghatatlan mélységét kitárja előttem, és én boldog megadással elragadtatom. Olyan sokáig álltam megbabonázva a holdfénytől, hogy észrevétlenül kihűltek a végtagjaim. Az első fogkoccantó reszketés végül felébresztett az ámulatból, és morogva indultam vissza a házba: „szerintem a pokolban hideg van”.
A várakozás elkerülhetetlen része az életnek, de nálam ez mindig sürgetéssel párosult. Ha sorban álltam, úgy billegtem egyik lábamról a másikra, mint egy ideges Jancsi bohóc. Ha ülni kellett túl sokáig, akkor ritmusra dobogtam. „Ideges vagy?” „Nem, miért?” „Topogsz.” „Nem topogok, lábdobolok.” Ha úgy éreztem, hogy már soha nem kerülhet rám a sor, akkor jött a szemforgatás és a jelentőségteljes sóhajtás. Mindig izegtem-mozogtam vagy görcsbe rándultam, mintha teljes erőmből nekifeszülve próbálnám tolni előre a lomha perceket. Egyszer aztán jött a pillanat, amikor megvilágosodott előttem két dolog. Egy, hogy nem fog gyorsabban telni az idő, ha közben idegesen topogok. Kettő, hogy rövid távú türelmetlenségem a személyiségem része, és sohasem fog megváltozni. Itt a kör be is zárult, és olyan béke töltött el a buszmegállóban, hogy félúton megálltam billegés közben.

A holdbámulás óta eltelt húsz év, és ha bárki azt gondolja, hogy az évek alatt annyi bölcsesség rakódott rám, hogy az már egy helyben tartja a lábaim, az téved. A lábdobolásom talán dzsesszesebb lett, és a szemeim helyett a könyvlapokat forgatom várakozás közben. Türelmesebb nem lettem, de megtanultam megélni a pillanatot. Megtanultam úgy várakozni, hogy közben nem sürgetem az időt, hiszen az olvasással töltött perceket inkább megnyújtanám. Megtanultam úgy intézni a karácsonyi bevásárlást, hogy azt ne egy határidős, kiszabott büntetésnek érezzem. Inkább kényelmesen sétálgatok az üzletekben már augusztusban, és azokra gondolok, akiket majd év végén ajándékkal szeretnék meglepni. „Ugyan! Ki hallott már olyat, hogy augusztusban karácsonyi ajándékot vesz az ember?!” „Én már augusztusban is szeretem őket, nekem ez nem jelent gondot.” Megtanultam úgy díszíteni a karácsonyfát, hogy közben nem veszek össze a testvéremmel háromszor a díszek elhelyezésén. Ilyenkor inkább azt figyelem, hogy milyen gyermeki műgonddal akaszt fel egy-egy gömböt, és nem érdekel, ha éppen nem oda kerül, ahol szerintem sokkal szebb lenne.

Már nem álldogálok esténként az eget kémlelve, de azért reggel gyakran eszembe jut: „Lehet, hogy ma jössz el, Jézus! Igazán jöhetnél már, persze nem akarlak sürgetni.” Azokon a reggeleken, mikor arra gondolok, hogy estére talán már az új testemben fogok az Úrral beszélgetni, mindig sokkal figyelmesebben főzöm a kávémat. Hiszen lehet, hogy ez lesz az utolsó. Máskor könyörgőre fogom, hogy ma inkább ne gyere, Uram, mert még el kell intéznem egy-két dolgot az életemben. Az eltelt két évtized alatt számtalanszor elolvastam már a Bibliát, és tudom jól, hogy mit mond az Ige a pokolról. Én mégis úgy érzem, a pokolban hideg van, ott mindenki reszket és vacog. Leginkább is a szívük fázik. Ott nincs Isten, akinek szerelme elől itt a földön lehetetlenség elbújni még az istentagadóknak is.
Az Atya szeretete átmelegít most minket, akár tudomásul vesszük, akár nem. Ha viszont magunkra nem figyelünk éberen, ha nem állunk meg időről időre, hogy újra megfelelő fontossági sorrendbe állítsuk életünk elemeit, belülről kezdünk megfagyni. Egyek leszünk a tolakodók közül, akik gond nélkül félrelöknek bárkit, ha ez az ára annak, hogy megszerezzék az utolsó akciós mikrót. Én nem szeretek várni, és fázni sem szeretek, úgyhogy inkább kiállok a tülekedő sorból, és arra figyelek, hogy a szívem tájékán meg ne fagyjak.

Amikor Jézus az Olajfák hegyén ült, odamentek hozzá tanítványai külön, és ezt kérdezték: Mondd meg nekünk, mikor lesz ez, és mi lesz a jele a te eljövetelednek és a világ végének? Jézus így válaszolt nekik: Vigyázzatok, nehogy valaki megtévesszen titeket! Mert sokan jönnek majd az én nevemben, és ezt mondják: Én vagyok a Krisztus! – és sokakat megtévesztenek. Fogtok hallani háborúkról, és hallotok háborús híreket. Vigyázzatok, ne rémüljetek meg, mert ennek meg kell lennie, de ez még nem a vég. Mert nemzet nemzet ellen és ország ország ellen támad, éhínségek és földrengések lesznek mindenfelé. De mindez a vajúdás kínjainak kezdete. Akkor átadnak titeket kínvallatásra, megölnek benneteket, és gyűlöl titeket minden nép az én nevemért. Akkor sokan eltántorodnak, elárulják és meggyűlölik egymást. Sok hamis próféta támad, és sokakat megtévesztenek. Mivel pedig megsokasodik a gonoszság, sokakban meghidegül a szeretet. De aki mindvégig kitart, az üdvözül. Isten országának ezt az evangéliumát pedig hirdetik majd az egész világon, bizonyságul minden népnek; és akkor jön el a vég.

(Máté evangéliuma, 24. fejezet, 3–14. vers)


Képek: Hegedűs Gyöngyi