Az élet, nem a szó

Csaknem négy évtizede fáradozik azon, hogy a mindenkori dunamelléki püspök minél akadálytalanabbul végezhesse hivatali munkáját. Azt mondja, számadással elsősorban mégsem mindenkori főnökének tartozik. T. Kathona Zsuzsannával beszélgettünk.

Egyfajta összekötő kapocs a mindenkori püspök és a lelkészek között. Ha egy dunamelléki lelkipásztor vagy presbiter az egyházvezetőhöz szeretne fordulni, először Zsuzsa néni szobáján kell keresztülhaladnia. Ha ott zöld utat kap, akkor már fél sikerrel számolhat.
T. Kathona Zsuzsanna maga is lelkipásztorként végzett a budapesti teológián, majd egyházi újságíró szeretett volna lenni. Átmeneti időre érkezett püspöki titkárnőnek a Ráday utcai épületbe, de munkájával annyira elégedettek lehettek, hogy talán emiatt marasztalták. Ennek már 39 éve.

Tóth Károly, Hegedűs Loránt és Bogárdi Szabó István püspökök valamennyi hivatali ciklusban számíthattak rá, ő pedig mindhármójukról őszinte tisztelettel, szeretettel és elismeréssel beszél. „Nagyon jó főnökeim voltak, én pedig mindhárom püspökkel lojális voltam. Nem tettem kivételt egyikükkel sem. Tudták, hogy a munkám számomra szolgálat is, de számadással elsősorban nem nekik, hanem az Úristennek tartozom” – mondja Zsuzsa néni.
T. Kathona Zsuzsanna neve olvasóink számára bizonyára ismerős máshonnan is. A Reformátusok Lapjában gyakran jelennek meg írásai, jó ideig a gyermekrovat rendszeres szerzője volt. Fiatalon a lap szerkesztőségében dolgozott, amikor átmenetileg elkérte őt Tóth Károly püspök a megürült titkárnői pozíció betöltésére, aztán a püspök kérésére mégis maradt. „Nem bántam meg, hogy így alakult. Itt sok lelkipásztor, presbiter és gyülekezet ügyét tudtam képviselni, segítve őket is. Kénytelenek ugyanis először nekem elmondani, miért keresik a püspök urat, aztán kéréseiket néhány mondatban összefoglalva én továbbadom. Nem lehet mindenkinek csak úgy berohanni, mert a püspök úr éppen prédikációra készül, mással tárgyal, vagy előadását írja. Próbálom elérni, hogy azalatt senki ne zavarja.”

Bár a közéletben megszokott, hogy egy-egy ciklusváltással cserélődik akár a teljes munkatársi gárda is, Zsuzsa néninek a mindenkori egyházvezető közvetlen munkatársaként újra és újra bizalmat szavaztak a püspökök. Hivatali pályáját Tóth Károly mellett kezdte, aki ugyan sem politikai, sem egyházpolitikai tevékenységébe nem avatta be, de a mindennapos munka során volt alkalma megismerni őt. „Közelről láttam, hogy mennyire szerette volna az egyház javát szolgálni. Sok lelkipásztoron próbált segíteni, külföldi útjairól például rendszeresen itthon nem kapható gyógyszerekkel tért haza. Az első nagy presbiteri konferenciát az ő szolgálati ideje alatt hívták össze. Szerette volna tágítani az egyház igencsak korlátozott mozgásterét. Számos emberi gesztust tett, például ő vitt először Bibliákat Kárpátaljára, óriási kerülővel.”

Zsuzsa néni a rendszerváltás utáni egyházvezetőkről is elismeréssel szól. „Hegedűs Loránt tíztalentumos ember volt, rendkívüli tudással, emlékezőtehetséggel és igehirdetői képességgel megáldva. Érződött rajta, hogy gyülekezeti lelkipásztor volt. Azonnal értette a lelkipásztorok gondjait, hiszen ő maga is mindig az volt.”
A tudós teológust és a gyülekezeti lelkipásztort jól egyesíti magában a két ciklus óta dunamelléki püspök, Bogárdi Szabó István, a zsinat jelenlegi lelkészi elnöke. Titkárnője szerint amennyire ideje engedi, a budapesti teológián is oktató püspök fogadja a lelkipásztorokat, a gyülekezetek küldöttségeit, és ha szükséges, a felmerülő problémákat a helyszínen is megvizsgálja. „Gyakran látogat gyülekezeteket, osztozik az egyházkerület gondjaiban és örömeiben.”

Ami a lelkészséget illeti, Zsuzsa néni ugyanabban az épületben végezte a teológiát, ahol azután szinte egész pályafutása alatt dolgozott. Méghozzá akkor, amikor még nőket alig vettek fel a képzésre. „Hittanoktatás akkor még nem volt, így nőket nem is szenteltek fel lelkipásztornak” – emlékszik vissza. „Az, hogy engem felvettek, talán annak köszönhető, hogy korábban édesapám Kiskunhalas polgármestereként már nehéz háborús időkben, 1942-ben, az egész teológiát egy nyáron levitte Halasra a „Szatmári-uradalomba”, hogy a teológusok felhízzanak, jó levegőn legyenek. Bodonhelyi professzor úr ezt jól tudta, ő is volt Halason, és amikor ide jöttem, a professzor úr azt mondta: ezt a lányt vegyük fel. Két héttel a felvételi előtt halt meg az édesapám.”

A fiatal lány a teológia első évében a Ráday Gyűjteményben dolgozott heti két-három napot fizetés nélkül annak reményében, hogy az akadémia elvégezése után talán ott kap majd munkát. Gyülekezeti lelkész nő csak a férje oldalán lehetett akkoriban. „Szamosközi püspök szó szerint azt mondta: ha nem vesznek feleségül benneteket, mit csinálok veletek? Nagy örömömre felvettek, és gyönyörű öt évem volt a teológián. Évfolyamtársaim nagyon aranyosak voltak, tisztelettudók. Mindent igyekeztek nekem megtenni, színházbérletünk volt, és kirándulni is gyakran együtt mentünk. A teológián összesen öten voltunk lányok, és nagyon megbecsültek bennünket. Ma már mindenki kacagna ezen, de akkoriban nem volt tegeződés, csak az évfolyamtársakkal. Nagyon jó csapat volt a miénk, akik még élnek közülünk, azokkal mai napig tartom a kapcsolatot.”

Annak, hogy a teológiát választotta, köze volt a kor viszontagságaihoz is – árulta el Zsuzsa néni. „Hiába érettségiztem kitűnően, édesapámat osztályidegennek bélyegezték, lehetett tudni, hogy engem nem vesznek fel sehova. Lelkipásztorom, Ulakcsai Anti bácsi javasolta nekem a teológiát, felkeltve az érdeklődésem a gyermekek közötti szolgálat iránt. Végül csak azért tanulhattam, mert a keresztapám komolyan vette, hogy az édesapám halála után ő gondoskodik rólam. Lányok nem lakhattak az internátusban akkoriban, ezért ő finanszírozta az albérletem. Egy nénivel laktam egy szobában öt éven át. Keresztapámnak köszönhetem mindezt, mert édesanyám ott maradt özvegyen, állása sem volt.”

Már kezében volt a lelkészi diplomája, de nem kapott lelkészi kirendelést, nem lévén hely. Egy ideig röntgenasszisztensként dolgozott Kiskunhalason, majd a zsinati sajtóosztályra került, és innen a Reformátusok Lapjához. Hogy miért volt ilyen rögös az út, arról a családi múlt többet elmond. „A háború után édesapámat elvitték, börtönbe került, megfosztották állásától és diplomájától is. Nagyon nehéz, keserves időszak volt, minden rosszat megtapasztaltunk belőle. Kilakoltattak bennünket a házunkból. Édesapám ügyvéd volt, Kiskunhalas háború előtti utolsó polgármestere. Az ő idején állították fel a városban a gettót, ezért vitték börtönbe. Azért szabadulhatott hamarabb, mert a halasi zsidóság küldöttsége a tárgyaláson elmondta, hogy édesapám – komoly hívő ember lévén – élete kockáztatásával késleltette a halasi zsidók deportálását. S mire őket elindították, a sínek már le voltak bombázva, így elkerülhették a haláltábort. De a börtönben elszenvedett testi és lelki kínzások után ő már soha többé nem volt egészséges.”

Zsuzsa néni anyai és apai ágon is tősgyökeres református. Édesapja presbiter volt, csakúgy, mint anyai nagyapja, aki a Budapest-Nagyvárad téri református gyülekezet alapító presbitere volt, ahogy keresztapja is. „Keresztapám akkor mondott le a presbiterségről, amikor a szüleit, az én nagyszüleimet Budapestről elhurcolták, kitelepítették Heves megyébe. Ők akkor hetven-nyolcvan éves emberek voltak.”
„Édesanyám példakép volt és maradt nekem” – folytatja az emlékezést Zsuzsa néni. „Azokban a nehéz időkben sem hallottam soha zúgolódni. Pedig ő is alig kapott állást. De értett a gyors- és gépíráshoz, megszerezte a tanári képesítést is, és otthon fogadta a növendékeket. Hosszú évekig ebből volt a megélhetésünk.”

Zsuzsa néni elárulta, fiatal lányként ő is elleste a gépírás csínját-bínját, később ő is megszerezte a tanári képesítést, tanított is a teológián. Nagy hasznát vette gyorsíráskészségének a Reformátusok Lapjánál is. „Ott nagyszerű emberekkel dolgozhattam együtt. Az idősebb Zsengellér Józseffel, Sebestyén János bácsival, Bolyki Jánossal. Ők inspiráltak az írásra. Szerettem volna újságíró lenni, és mivel minden évben mehetett egy egyházi újságíró újságíró-iskolába, a következő tavasszal én lettem volna a soros. De addigra már ide kerültem.”

Ennek ellenére folytatta az írást, igaz, kisebb intenzitással. Rendszeresen publikált a gyermekrovatban, hiszen maga is három gyermeket nevelt. Lelkipásztor férje mellett ő végezte a gyülekezeti gyermekmunkát, vasárnapi iskolát vezetett és gyermektáborokat. „Mikor eljöttünk abból a gyülekezetből, már két csoportban ment a vasárnapi iskola, nagyoké és kicsiké külön-külön. Akik a nagy csoportomból kikerültek, valamennyien gyülekezetbe járnak. Megengedte az Úristen, hogy meglássam: beértek az elvetett magok, hiszen az akkori gyerekek ma valamennyien gyülekezetbe járnak, presbiterek, énekkari tagok.”

Nem volt hiábavaló hitben nevelni saját gyermekeit sem. „A fiaim szintén presbiterek, a lányom gyülekezeti gyermekmunkás. És amiért sokáig elfelejtettem hálát adni, de ma már gyakran megteszem – az az, hogy mindhármójuknak gyakorló református házastársa van. Ebben a szellemben nevelik gyermekeiket, az én tizennégy unokámat.”
Saját hitéről szólva Zsuzsa néni azt mondja: ma már tudja, sokáig csak vallásos volt. „Gyerekkorom óta nem volt vasárnap, hogy ne lettem volna ott a templomban… Engem fokról fokra ragadott meg az Úristen, fokról fokra tett hívővé és igazán elkötelezetté” – mondja. Több mint négy évtizede jár a pasaréti gyülekezetbe. Mint mondja, Cseri Kálmán igehirdetései mélyen formálták hitét.

Havonta ellátogat a Schweitzer Albert Otthonba és a Lemberg utcai református idősotthonba kedves ismerőseihez, és évtizedek óta szolgál a majosházi asszonykörben is. Nagy családja mellett fontosnak tartja az emberi kapcsolatok ápolását – fűzi hozzá. „Talán az Úristen a feladatokhoz méri az erőt. Az, hogy még ennyi energiám van, nem az én érdemem; ajándék.” S amit – ahogy ő mondja – hátralévő földi életében legfontosabbnak tart: „Egyre inkább látom, hogy nem a szóval tett bizonyságtétel hat legjobban az emberekre, hanem az élet bizonyságtétele.”
Képek: Füle Tamás; családi archívum