Általánosságban

Dunántúl a maga sajátos helyzetében részben nem összehasonlítható más hazai egyházkerületekkel. Mire gondolok? Ami a legfontosabb lehet: nincsenek belső, a kegyességi irányzatot megtestesítő harcok. Azt gondolom, ezeknek a „terheknek" a hiánya nem káros. Ezzel még nem mondom azt, hogy ne lennének villongások ezen a területen (lásd balatonfüredi konferenciák), az előbbiből fakadóan az „egyéniségek" másként profilállódnak, lekerekednek az élek, mert nagyon sok esetben valahol összeszövődő érdekeink vannak. Ugyanakkor nem merném azt állítani, hogy nem vagyunk konfrontatívak, csak másként - mert lehet hogy „emberanyagban" is részben mások vagyunk, vagy nem gerjesztjük, izzítjuk a mások által már felgyújtott tüzet, vagy élő példa előttünk mások, ill. a „szomszédos nagy testvér", és az ő buktatóikból mi is igyekszünk tanulni (ez nagyon fontos lehet a későbbiekben is: nem bele esni olyan hibákba, amikbe már mások „megfürödtek"). Mindezek mellett érdemes elgondolkodni azon, hogy ebben a „provinciális bezártságban" létezve szívesen kimozdulunk-e máshova, mondjuk egy másik egyházkerületbe, hogy ott a helyi „csatákba" belecsöppenjünk? Nincsenek nagy „hasítások", amiből jó lenne, ha nekünk is jutna (nagy gyülekezet, város, nagy pénzek és nagy pozíciók), ebből fakadóan viszonylag a peremen vagyunk, de a kép ne csapjon be bennünket, mert vannak „előkelőink" és „szürke eminenciásaink". Istennek hála nem voltak természeti katasztrófák, nem érintettek háborúk, amelyek a kerület életét komolyan befolyásolták volna. Bármilyen furcsának hangzik is, valószínűleg az „adott hely- zetben mit tegyünk" sokat elárult volna eddig nem ismert talentumainkból. Viszonylag nyugodt vizeken evezhettünk, ha másokkal összehasonlítjuk magunkat.

A légkör

Az előbbiekből fakadóan viszonylagos nyugalom uralkodik. A gyülekezetek kisebb botrányoktól hangosak és szerencsére viszonylag kevés ilyen van, vagy jól takargatjuk őket. Tipikus egyébként ennek a nyugalomnak a rendkívüli óvása és védelme, nehogy valahol valami kényelmetlen történjen. Lehet, hogy ennek kára is van. Feltehetően érdekes lenne figyelni a kisebb közösségekben, így az iskolákban - amiből kevés van; szerencsére vagy kár, attól függ melyik oldalról nézzük - meglévő és uralkodó légkörre, esetlegesen még a felekezeti feszültségeinket is ezen belül és kívül is beleértve. Nem elhanyagolható azonban annak ténye, hogy egyre többszínű lesz a világ, így a gyülekezetek is, és ennek hatása elengedhetetlenül jelentkezni fog „légköri frontokban" is. Azt gondolom sok „lefojtott" feszültség egyenlőre még nem robbant ki a palackból.

Struktúrák

Lényegében sok minden változatlan maradt az elmúlt tíz évben. Nem igazán jelentek meg a városokra vonatkozó elképzelések, csak ritkán alakultak új gyülekezetek, azok is nagy-nagy feszültségekkel terhelve. Legfeljebb egy-egy iskola vagy más jellegű intézmény indult újra vagy „nőtt ki a földből". Látnunk kell, hogy a vezetés élén állók próbáltak sok mindent megtenni egy szervezett kép kialakítása érdekében, de ez nem mindig hozott eredményt, sem kerületi, sem egyházmegyei, sem gyülekezeti szinten. Érdemes megfigyelni az idegenkedést akkor, amikor egy SZMSZ megfogalmazása miatt egy egyházmegye rendje „megtámadottnak" érzi magát, pedig ebben csak a működőképesség jobbító szándéka rejlett, amit sikerült persze holt vágányra terelni. A gyülekezetek legtöbb esetben olyanok maradtak, amilyenek voltak - lassú változások persze jelentkeznek -, szerencsésebb esetben növekedés vagy stagnálás jellemzi a létszámot. Ugyanakkor megnyíltak bizonyos lehetőségek előttük is, különböző csatornákon keresztül, ezért elméletileg a helyzetnek ezen a szinten valamelyest finomulni kellett, e mellett megjelentek az ifjúsági otthonok, konferenciatelepek és gyülekezeti táborozási lehetőségek - ezek pozitív hatása tagadhatatlan. Ugyanakkor ha az intézmények azért alakulnak és lesznek, mert ez némely lelkész „közérzetének javításához" elengedhetetlen és a fenntartás terheket ró az egyházkerületre, akkor elgondolkodtató, hogy ekkora kockázat megéri-e? „Bizonyos" szerephez jutottak a különböző kerületi bizottságok is, bár azt gondolom, hogy sok esetben - hadd ne soroljuk a pro és kontra bizottságok neveit - a szavak mindig hangzatosabbak voltak, mint a valóság. Ezeknek a hangsúlya gyakran hangerő és pozíció kérdéséve egyszerűsödött. Hozott viszont a struktúrákban némi változást e területen az, hogy sikerült a tanulmányi konferenciákban részben önálló lábra állni. Az igazi eredmények még váratnak magukra, bár ez a vezetési stílustól és kitűzött céloktól is függhet, viszonylagos anyagi stabilitás megteremtése - mint pozitívum - az erre való törekvés részben megóv az összeomlástól is. Bár ez a szempont a céloknál is visszaköszönhet, miszerint csak az a fontos, hogy anyagilag életképesek maradjunk. Nyilván kérdés lehet a „civil" egyháztagok és az értelmiség szerepe és helye ezekben a struktúrákban, tudnak-e ők is bánni a „felnőttségükkel" ? Az az érzésem, ha valahol botrány szagú a levegő, ott igen (Szfvár), bár ez temperamentum kérdése is. Úgy vélem a civil szféra és az értelmiség nálunk még nagyon tekintély és pozíció tisztelő, ezért még finoman sem mondja el vagy nem jól artikulálva mondja csak véleményét.

Célok és feladatok

Elsősorban jellemző sok esetben a „túlélés", mint mozgató rugó, emellett pedig az anyagi stabilitás. Szerencsés esetekben a lelkészek is igyekeztek azon lenni, hogy azért ennél lényegesebb célok legyenek elérhetőek (kapcsolatok, közös munka stb). Az iskolák általában jobban tudják a céljaikat megfogalmazni, mint a gyülekezetek, nem is beszélve egy egyházmegyéről vagy kerületről. Kérdés egyáltalán, hogy gondolkodtunk-e azon, mi is a célunk ? Ha meg sikerülne erre ráhangolódni, akkor vajon a gyülekezetek együtt lélegeznek-e majd ezzel ? Vagy fogalmazzunk így: együtt keressük-e céljainkat? Ebben persze szerephez kellene jutnia egy egészséges konszenzusnak. Működnek-e azok a célok, melyek a háború előtti időből maradtak ránk és némi „kényszerrel", de sokaknak jóleső érzéssel előkerülnek és visszahozzuk őket (lelkészi kiskörök, énekkarok, szervezett tömeg-találkozók), anélkül hogy természetes az is, ha ezekben nem kíván valaki jelen lenni és részt venni.

Vezetés

Nem mondatjuk, hogy autoriter , de azt sem, hogy ne igyekezne minden lehetségest a kezében tartani. Szinte minden szinten megfigyelhető: ha nem én csinálom, akkor nem lesz belőle semmi, meg a legjobban úgy is csak én tudom elvégezni. Kinek a kezében van az Egyházkerület vezetése: két emberében vagy többében ? Ha nem látszik hatása a két vezetőn kívül másnak, azért ők ott vannak ( főjegyzők és tanácsok kerületi és megyei szinteken, de gyülekezetekben is )? Igyekszik magát előre tolni, a kérdés az tehát, hogy uralkodni akar vagy segíteni és ezen keresztül a szükséges feltételeket megteremteni: gyülekezet-egyházmegye-kerület szinten. Nem kívánok másra mutogatni, önmagam inkább kontrolálni: nem ilyen vagyok én is ? Ösztönzök - koordinálok - a végső kivitelezésre figyelek, vagy magam elvégzek mindent és másokat le-és agyonbeszélek. Egyházkerületünkben bizonyos szinteken az „agyonbeszélés-nek" nagy szerepe van: addig mondom, míg rá nem unsz vagy el nem fogadod az érveket és esetleg otthagysz. Személyi „kultuszunk" még nem halt ki, sőt ma is várjuk a feletteseink „tanítását és feddését", hogy az igaz útra vezessen. Nem sikerült még kigyógyulni abból, hogy a vezetésre alkalmasnak is kell lenni, de nem úgy, hogy ezzel egy Übermensch leszek és abban élek, hogy mindent el „tudok játszani" (lásd némely esperes, lelkész stb. szerepét). Vezetni az nem egyenlő egy atyáskodó szerepben vállveregető módon a másikat „gyermekként" kezelni. Tudtunk-e bánni a hivatallal ? (Ebben a kérdésben nem a sértett és hivatalból kimaradtak erőszakos tiltakozása rejlik). Visszatérve a korábban már említetteket: a nem konfrontatív vezetési stílus egyben azt is jelzi számomra, hogy konfrontáció csak ott van, ahol nyerni lehet, ahol erőfölény van és bizonytalan tényezők nem zavarnak. Kényes, iskolákat is, gyülekezeteket is érintő esetekben csak ott konfrontálódni, ahol győzni lehet. Mintha csak ez lenne néha a cél. A fiatalabb nemzedékek ezt a tekintélyelvű és nem értékelvű vezetési módszert tovább éltetik vagy lebontják-e majd ? Egyenlőre ennek nem látom egyértelmű folyását, mivel a „Nagytiszteletű" és „Főtiszteletű" szerep, magas gallérba öltöztetve némelyeknek nagyon sokat jelenthet. Kétségtelen, hogy vannak „partizán akciók," (bár ezt azoktól tanultuk, akik ezt most kifogásolják), de ez nem egyszerű dolog, mert magában hordozza még joggal azt az érzést, hogy a vezetés nem segít, hanem lefékez és elvon. Míg bizonyos személyek esetében a „hűség" jutalmat kap, azaz egyféle „klientúra" (mondhatnám nagyon finoman dinasztiának is, de bizonyos esetekben ennél sokkal többről és fájdalmasabb kategóriákról is szó lehet) tendencia jelen van és útja egyengetődik. Mintha megtanultuk volna a network adoptálását egyházi formák közé. Ez azt is jelenti, hogy a „másként gondolkodók" nem mindig szimpatikusak, ezért akaratlanul is kialakul az említett „klientúra". Ebből fakadóan egy bizonyos rétegeltségben érezhető a vezetés és „vezetettek" közötti feszültség. Ezt kár lenne tagadni, legfeljebb nem láttatjuk olyan élesen, mint mások. Sikerült-e vezetőnek lenni úgy, hogy esetleges ellenvélemény és kritika hatására nem sértődtem meg és nem kerestem a visszavágás inkorrekt lehetőségeit? Világosan látnunk kell, hogy a vezetőink stílusa általában a már említett nem „konfrontatív" formában él. Legfeljebb egyes kérdésekben, szűk körön belül játszódnak le a világ elé ki nem vitt konfliktusok. Ennek megvannak a hátrányai is: bizonyos személyi kérdések meg nem oldottsága, a „szeressük egymást" és az úgy is megold mindent, vagy az „erősebb idegzetű úgy is megöli a gyengébbet, hadd küzdjenek csak ők egymással". Lehet, hogy ez fair play, csak nem minden esetben eredményes, ha nem szól bele az ügyekbe (ami egyébként sokszor tisztességes is): ha „elvinni nem tudom, akkor oda se viszem elv alapján". Kerületi szinten az egyházvezetés homogén, egy-két kivétellel, gondolok itt az esperes/gondnoki párosításra, ami lebontható megyei szintre is. Meg kell vallanom: jó taktika eredménye mindez nagyon sok esetben. Ami személy szerint a két top vezetőt illeti: távol áll tőlük a hatalom minden áron való megtestesítése. A pozícióik nagyon jól elő lettek készítve (bizonyos értelemben a „média sztárjai"), megalománia mentesen és minden különösebb „tartozások és hálálkodó megnyilvánulások" nélkül lehetnek ott, ahol vannak (nincsenek belső alkuk és paktumok). Ezt én személy szerint nagy adottságnak is tartom, ami a személyektől függetlenül, de részben ölükbe hullott. Ha a siker tehetség, szorgalom és szerencse kérdése is, ez itt Dunántúlon is érvényes minden formájában. Forgolódásuk egyházi és állami közegben biztos és irigylésre méltó.

Identitás - koncepció

Kik vagyunk mi Dunántúliak? Mit akarunk mi, a magunk meglévő gyülekezetivel, iskoláival tíz év lehetősége után? Változott-e ezen a területen a „jobb idők adta" lehetőségben a gondolkodásunk? Vagy teljesen felesleges erre rákérdezni, hiszen ez igazából úgy is keveseket érdekel. Abban bízom, hogy a vezetőink tudják erre a választ (csak még nem mondták el elégszer vagy mi vagyunk értetlenek), amit persze jó lenne megosztani és átbeszélni egymással, aminek feltehetően következményei is - pl. irányváltás - is lehetnek. Lehet, hogy kevés lehetőség teremtődött arra, hogy ezt komolyan és együtt gondoljuk végig. Éppen ebből fakadóan úgy érzem, az identitásunk kialakítása folyamán még messze nem használtunk ki minden bennünk lévő adottságot (lehet hogy nem lényegesek, de a spirituális, pasztorális, missziói, diakóniai, gyülekezeti tagok képzése vagy egyéb területeken).

Összegzés

Összegezve semmiképpen nem szeretném áltatni magam azzal, hogy minden területet a maga szempontjai szerint elemeztem. Természetesen ezek nagyon szubjektív elemző szempontok, s ebből természetes számomra, hogy egy vegyes kép áll össze, amelyben fontos látnunk azt is, mennyire van jelen Dunántúlon az országos egyház és politika hatása? Szeretném nyomatékkal aláhúzni, hogy nagyon sok pozitív dolog történt az elmúlt tíz évben, mindamellett, hogy gyülekezeteink „emberanyaga" és a „lelkészanyaga" lassan formálható - ez nagy kihívás is egyben - és kétségtelenül sokszínű. Bánni és használni a pluralitás adta tényezőket nemcsak negatív értelemben lehet. Ennek megtanulása még nem sikerült igazán. Nagyon jól tudom, hogy alulról kell kezdeni mindent, és ha majd ott sikerült, akkor vihetjük elképzeléseinket tovább a következő szintekre. Felkészületlenül ért bennünket nagyon sok minden, kapkodásunknak lehet, hogy vannak kitörölhetetlen és jóvátehetetlen nyomai. Sokszor csak önmagunkkal voltunk elfoglalva, nem mindig találtunk társakat az együttgondolkodáshoz - a politikai élet területén tapasztaltak bizonyos értelemben visszaválthatók egyházunk mindennapi életére is. „Hozott anyagból" dolgozunk minden szinten, ezért a hozott anyagon sokat kell még dolgoznunk - gondolok a gyülekezeteinkre. Vezetőinket viszont magunk választjuk ezért ennek mostani és későbbi felelősségét nem rázhatjuk le magunkról. Kérdés, hogy ők miben összegzik a mögöttük lévő kegyelmi időt? De nézzünk minden szintre, így a saját magunk által átlátható területekre: milyen összegzésünk van? Mit összegzek én tíz év után mondjuk Balatonszárszón ?
Tisztelt Hallgatóság! Szerettem volna egy finom és nem durván sebző összegzést adni azért, hogy tudjunk egymással korrekt légkörben tovább beszélgetni. Nem sérteni akartam, amelyben a megsértődött fél felugrik és vissza sem ül a dialógus asztalához, hanem bosszút forral a kimondott szavak miatt. Mindaz, ami elhangzott akkor lehet igazán érdekes, ha előtte vagy mellette megszólal másoknak, vezetőknek az elemzése, hogy mit láttak ők a Dunántúlon az elmúlt tíz évben?