Ennél az igénynél mindjárt azzal a hiánnyal találkozunk, amely a teológiának ezt a nélkülözhetetlen életfunkcióját egyáltalán nem érzékeli. Az egyházi köztudatban sajnos az a téves felfogás él, hogy a teologizálás legfeljebb néhány elméleti érdeklődésű ember hobbija, de legalábbis inkább dekórum, iniciálé az egyházi élet lapjain, amely szép ha ott van, de nagyobb baj nélkül el is maradhat onnan.
Jób barátait ezzel a súlyos váddal marasztalja el az élő Isten: „Nem szóltatok igazán felőlem" (Jób,42,7). A teológiának, mint az Istenről szóló beszédnek ez a tétje. Ha eltűnik belőle a genitivus subjectivusként értelmezett isteni szó, akkor vagy hamis lesz mindaz, amit Istenről, Isten nevében az egyház mond, vagy egyszerűen érdektelen, mint az idézett teológus barátok okos beszéde, akik mellesleg Isten védelmében többnyire jól érveltek, de mégsem beszéltek róla jól, igazán és helyesen.
Ebben az értelemben a teológia egyszerre az úton járó egyház tájékozódása és megkülönböztető, azaz kritikai érzéke, más szóval: egyszerre térkép, iránytű és radar a hajón. Az egyéni és közösségi megvizsgálás (dokimadzein) nélkül menthetetlenül bekövetkezik a világ szkhémáihoz alkalmazkodó sematikus gondolkozás, vagy a különböző divatokkal és szelekkel sodródó magatartás.
E hosszabb bevezetésnek a prózai summája az, hogy a teológia iránt ilyen igény nem mutatkozott az elmúlt tíz évben, ezért mindjárt a rendszer változás teológiainak látszó értelmezése körül zavarok jelentkeztek.

Téves helyzetmegítélés

Ennek egyik jele mindjárt a változásokra alkalmazott bibliai analógiáknál mutatkozott. A kommunizmus 40 éve szinte készen kínálta a negyven éves pusztai vándorlás képét. Még olyan tiszteletre méltó és a történetteológiai eltévelyedésekre igen érzékeny teológus is, mint Török István a hatása alá került, amikor a Reformátusok Lapja vezércikkében ennek a hasonlatnak mentén elemezte az egyház helyzetét. Persze ne túlozzuk el a költői metaforák szerepét, hiszen sem ő, sem más nem gondolta azt, hogy 1989/90-ben az ígéret földjére érkeztünk. A nem várt és remélt politikai változások eufóriája azonban az egyházakon belül és a társadalom addigi hallgatásra ítéltjeiben érthető módon keltette fel Sion egykori foglyainak érzéseit: „olyanok voltunk, mint az álmodók" (Zsolt 126,1). De a képnél maradva, erre menetrend szerűen kellett következnie az ébredésnek, amely kemény gazdasági, erkölcsi elesettségünkkel és társadalmi széttagoltságunk tényeivel szembesített bennünket. Az egyházon belül ez azt a kijózanodást jelentette, hogy megszálló hatalom, ÁEH nélkül magunk is tudunk magunknak bilincseket kovácsolni. Csak most már a külső ellenség helyett a magunk elesettségét kellett volna bevallani.
A másik téves helyzetmegítélés abból a fogalmi zavarból keletkezett, amely a történelmi, politikai változást az egyház megújulásaként deklarálta. A „megújulás emberei" címke így automatikusan rá került mindazokra, akik az elmúlt rendszerben bizonyos hátrányokat szenvedtek és most egy szabadon választott egyházi vezetőségbe bekerülhettek. A külső szabadság elérkezése valóban Isten meg nem érdemelt gondviselésének jele volt, amely kerete lehet ugyan egy belső megújulásnak , de semmiképpen nem azonos vele. Az előbbi olyan spirituális valóság, amely független a politikai viszonyoktól és Magyarországon utoljára éppen a háború utáni években lehettünk tanúi. Ezt a helyzetet azonban sem reprodukálni, sem az akkori munkát töretlenül folytatni nem lehetett. Ennek a ténynek igazságát még azok az egykori szervezetek és egyesületek is igazolva láthatják, amelyek a régi alapokon újra szerveződve jelentek meg a rendszerváltozás után.

Kontinuitás és diszkontinuitás

Itt érkeztünk el azután a kontinuitás és diszkontinuitás problémájához, amely az egyházi munkának teológiai szempontból is átgondolandó része. Ennek nyilvánvalóan van olyan összetevője, amely a társadalom szerkezetének változásaiból adódik és amely azzal a pragmatikus kérdéssel szembesít: Kell-e, lehet-e mindent ott folytatni, ahol a szálak megszakadtak 1948 és 51 között? A történelmi egyházak, - már e jelzős megnevezés okán is - inkább ragaszkodnak hagyományaikhoz, szellemi és tárgyi örökségükhöz, mint a mobilisabb kis egyházi csoportok. Teológiailag ez abból az ekkléziológiai különbségből is adódik, hogy még a protestáns egyházak számára is evidencia, hogy Isten egyetlen népeként vagyunk a történelem vándorai, akik a nemzedékek láncolatában „az üdvözült sereggel is egy nép és egy sereg" vagyunk (392. dicséret). Minden nemzedék folytat tehát valamit, amit nem ő kezdett. Pál apostol olajfa hasonlata nem csak Izrael és az egyház képe, hanem immár az egyház folytatólagos élet-törvénye is: az egyén és minden nemzedék csak az ősi gyökereken növekedhet tovább. Itt a teológiai megvizsgálás arra kellene, hogy irányuljon, mely hagyományok folytatása látszik kívánatosnak? Úgy tűnik, hogy pl. a himnológia terén 1948-ban, vagy a Ravasz féle liturgia esetében a hagyomány felől világosabb teológiai kritériumok éltek, mint az elmúlt tíz év egyetemes zsinati kísérleteiben. A minőségi szempontok ugyanis mindig szemben fognak állni a kisebb ellenállás pragmatikus lejtésével. Ha viszont a népszerűség a vezérmotívum, akkor nem csoda, hogy énekanyagunkba olyan teológiai botrány-darabok is visszakerülhetnek, mint az „Örök Isten merre-merre vagy" kezdetű dicséret.
Ám még ennél is nagyobb baj, ha a szellemi kontinuitást az egyház egy megfordított menetirányként próbálja értelmezni, és a múlt felé zarándokol, mintha az Ige így szólna: „nincsen itt nékünk maradandó városunk, ezért a múltat keressük." Sajnos, az újra indításoknál legtöbbször fel sem vetődött annak megvizsgálása, hogy a missziói szükség, vagy a nosztalgia mozgat-e bennünket. Ezért ragaszkodtunk azután számos olyan „megszentelt falhoz", amely könnyen ránk is dőlhet.

Érzelmi motivációk

Az érzelmi motivációk, személyes ambíciók és érzékenységek akadályozták, hogy a bibliai közös útkeresés, a szün-hodosz zsinati szellemében alakuljon ki érdemi vita az egyházban. A teológiai kritikának, vagy akárcsak a másfajta véleménynek a megfojtására az egyházban általában két álteológiai érv szokott hatásosan működni. Az egyik, - melyre már Kósa László is rámutat a „900 szó"-ban, - a nyilvánosságtól való elzárkózás azon a címen, hogy a problémák nyílt feltárásával botránkozást okozunk. Valóban, a médiából áradó botrány-hírek világában a közvélemény joggal várhatja el az egyháztól, hogy soraiban más hangnem uralkodjék. Ez azonban nem feledteti az Ige igazságát: „lemondunk a szégyen takargatásáról … de a nyilvánvaló igazsággal állunk minden ember lelkiismerete elé." (2Kor 4,2) Ha ez így van a szégyellni való dolgok esetében, mennyivel inkább így kell lenni a megvitatandó dolgok esetében. A teológiai disputa ősidőktől fogva a nyilvánosság előtt folyt. Ebben csak az láthat ellenségeskedést, aki maga nem tiszta lelkiismerettel és nem szabályszerűen küzd.
Ugyanilyen ál-érv , ha az öröm és a hála megoltását látjuk a teológiai kritikában. Az öröm és a hálaadás lelkülete azt a szabadságot is jelenti, hogy a jót ne nevezzük rossznak és hogy legyünk készek az egy testen belül együtt örülni az örülőkkel. De Jézus szerint lehetséges olyan a-szinkron is, amikor a világ örül, a tanítvány sír (Jn 16,20). Ez a dialektika mutatja, hogy sem az erőltetett örömnek, sem a megkeseredésnek nem vagyunk a rabjai. Ezért fel kellene szabadulni az alól a kiskorúság alól, hogy az öröm és hála jegyében silány és kétes értékű dolgokat magasztaljunk és akkor is örömről beszéljünk, amikor inkább sírni kellene. Ez a böjt és sírás maradt el leginkább az elmúlt tíz évben. Nyilván azért, mert a bűnbánat is elmaradt. Félreértés ne essék, nem a kései siratók bűnbánó deklarációit hiányolom, amivel éppen az elmúlt rendszer kezdetén éltek vissza. Hitünk szerint az igazi bűnbánat ugyanis két részből áll: az óember megöldökléséből és az újember megelevenítéséből. Ez nyilván nem csak egyéni, de közösségi módon is értelmezhető. Ha elszámoltunk a múlttal, arra valóban sírkövet kell helyezni. E nélkül viszont nem is elevenedik meg az új, hiszen régi reflexek és strukturális bűnök folytatódnak. Ezért még most sem késő hibáinkat, tévedéseinket néven nevezni és új szántást szántani.

Szervezet

Ebben a sorban örökzöld témának számít a már Révész Imre által felvetett kérdés: presbiteri rendszerű-e a magyar református egyház. Ha nem is az alap probléma került elő, mégiscsak az elmúlt tíz évben került sor néhány olyan törvényi intézkedésre, amely a hierarchikus és centralizált egyházmodell ellenében született, a Presbiteri Szövetségben pedig az öneszmélődésnek, az. ún, nem lelkészi elem megszólalásának bíztató hangjai is megszólaltak
De itt őszintén be kell vallanunk, hogy vannak olyan tabu témák, amelyeket a radikális felforgatás vádja nélkül még kiejteni sem szabad. Ilyen pl. a megörökölt egyházkerületi rendszer, amelyet a 21. században már csak az említett „szent egyháztörténeti hagyomány" érveivel lehet megtámogatni. (Ha valaki e téren jobbra tanít, kész vagyok neki engedni.) A félreértések elkerülése végett szeretnék mindenkit megnyugtatni, hogy az említett téma csak a tabuk illusztrációja. Nem bontok zászlót csakugyan többévszázados hagyományok lebontása mellett, csupán azt jelzem vele, hogy teológusként csak a szentet és a szentségest tisztelem, a tabukat nem. Emellett tudom, hogy ilyenek léteznek és tehetetlenségi erőként visznek kényszerpályára bennünket mindaddig, amíg nem merünk a bibliai és reformátori koinóniára épülő egyházmodelljéről legalább álmodni és beszélni. Azért, hogy végre megtehessünk azt, amire már valóban készek vagyunk, aminek itt az ideje.

A nyilvánosság előtt

Semmilyen struktúra váltás nem lehet öncél, csak a gyülekezet és egyház-építő missziói stratégia függvényeként szerepelhet. Ez a látás jelentősen megváltoztatná önképünket is. Hogyan akarunk megjelenni a nyilvánosság előtt ? Sajnos, ez volt az elmúl évek egyik leginkább megválaszolatlan kérdése. Tudom, társadalom lélektani szempontból fontos egy kisebbségben élő közösség számára a tömeg élmény. Különösen, ha ebben rend, méltóság jelenik meg. Nem kifogásolható, hogy a tömeget a közös úrvacsora formálja közösséggé. Mégis, ezek a seregszemlés tapasztalatok, amelyek eleve a felekezeti és más rendezvényekkel való összehasonlítást sugallják, megtévesztő önképet adnak, ha identitás tudatunkat erőnk, nagyságunk demonstrálásával akarják megerősíteni. Mindenek előtt azért, mert az egyház léte még akkor sem mennyiségi kérdés, ha az állami és társadalmi megítélés nem is független e mennyiségi tényezőktől.
A magyar protestantizmus kezdeti évszázadai éppen azt bizonyítják, hogy számarányunkat messze meghaladó módon lehettünk jelen a kulturális és politikai életben, amikor azt tettük, ami hitünkből következett. Éppen a teológia adós azzal, hogy rámutasson: a magyar reformátusságnak legszebb korszakaiban nem kulturális, vagy társadalmi programja volt, hanem hitbeli és missziói. A Sola Scriptura elvéből következett az olvasás-írás kultúrájának terjesztése, tehát az alap iskolarendszer, a teológia tudományának megbecsüléséből a külföldjáró peregrináció. Az már csak természetes, hogy ezeknek azután mindmáig felbecsülhetetlen kulturális kihatása volt. Nyilvánvaló, hogy a katechézis és a misszió alapozhatja meg újrainduló iskoláinkat, de annak tudatosításával, hogy ma bármely ilyen intézménynek megvan a maga autonómiája. (Ezt a szót is rendszeresen rosszul használjuk az egyháztól való jogi függetlenséget értve rajta. Pedig csak azt jelenti, amit maga a szó etimológiája mutat, hogy megvannak a maga törvényei és másképpen kell működnie az egyházi kórháznak, vagy iskolának, mint egy egyházközségnek.)
A nyilvánossághoz való viszonyunkban mellőzöm most a sokat emlegetett, ám sajnos elvi alapokon máig sem tisztázott egyház és politika kérdéskört. Helyette viszont arra a Szentírásban is hangsúlyozott „Isten és emberek előtti kedvességre" utalok, amely a missziónak mindig alapfeltétele volt. Nyilvánvaló, hogy itt különbséget kell tennünk az alkalmazkodási kényszer, a megfelelni akarás magatartása és aközött a pozitív kép között, amely az emberekben vonzódást ébreszt az egyház által képviselt ügy iránt. Az előbbit a Biblia egyébként is képmutatásnak hívja, amelynél keményebben Jézus már csak a Mammon imádatát kárhoztatja. Ezért a társadalmi tükörbe belenézni akkor sem felesleges, ha az ellenséges és torz, hiszen mi annál jóval szigorúbb egyházkritikával szembesülünk, amikor Krisztus szavára figyelnünk. Mert Ő bizony szeretett tanítványait hitetlen és elfajult nemzetségnek is nevezte. E szavakhoz képest a 168 óra kritikája csak hízelgés lehet. Sajnos elpuhult a fülünk, és túl érzékenyek lettünk a magyar irodalom antiklerikális hangjaira, amelyek Petőfitől kezdve Adyn át éppen protestáns forrásokból eredtek. Ezeket éppen eleget idézte az elmúlt rendszer igaztalanul. Szerintem, most lenne itt az ideje e kritikai hangnak, éppúgy mint a teljesen leterhelt szolgáló egyház és diakóniai teológia fogalmak megtisztogatásának. Nem a fogalmak esnek bűnbe, hanem az őket kisajátító emberek.

Misszió

Ami missziói nyitásunkat illeti, igen jelentős lépésnek tartom azt a bejelentést, amit az ezévi Protestáns Nagygyűlésen a Zsinat lelkészi Elnöke tett arra nézve, hogy az egyház részt kíván venni a maga eszközeivel a cigány kérdés társadalmi kezelésében. Ha ezt nem protokolláris bejelentésnek tekintjük, akkor ez számos feladat átgondolását, új missziói munkaágak megszervezését kell, hogy jelentse. Mindenek előtt pedig annak számbavételét, hogy a cigányság kultúrájához, mentalitásához közvetlenül legkevésbé a magyar református hagyománynak van kapcsolódási pontja. Itt tehát az inkulturáció szempontjait figyelembe vevő váltásra kell felkészülni, ami jó esetben a népegyházi állóvizeket is megpezsdítheti. Ez lenne az új évszázad egyik legnagyobb missziói kihívása egy olyan területen, amely meggyőződésem szerint az egyházak nélkül beláthatatlan következményű társadalmi bombaként ketyeg mindnyájunk feje felett. A keresztyénség felvételének ezredik éve jó alkalmat kínálhat annak kipróbálására, hogy az evangélium integráló ereje, amely őseinket Európához kapcsolta, hogyan képes hatni egy hasonlóan nehéz integrációban az új ezredfordulón.

Teológiai munka

Végül néhány szót a szűkebben vett teológiai munkáról. Ha a különböző konferenciák, fórumok számarányát nézem, ez jóleső elégedettséggel tölthet el. A Doktorok Kollégiuma minden esendősége ellenére évente 200 körüli létszámot gyűjt egybe a különböző szekciókban és ez lelkészi karunk legalább 10%-a. A könyv és folyóirat kiadás impozánsan nőtt meg az elmúlt évek során. Évente 20-30-ra becsülöm a külföldi stipendiumon tanulók számát .A két egyetemi karon kb. negyvenen készülnek a Ph.D. fokozat megszerzésére. Hozzátehetem, legtöbben igen nagy egyéni áldozatok árán, mert a költségekre jószerivel nincs intézményes támogatás. Ez a büntető hozzáállás mindenképpen méltatlan az ügyhöz.
Sajnos nem történt döntő áttörés éppen az egyetemi fokú teológiákon arra nézve, hogy magát a tudományt megnyissuk a nem lelkészi, vagy vallástanári szakon túli érdeklődők előtt. Ezzel nem igazán oldódott a tudomány belterjessége egyfelől, másfelől nem nőtt számottevően a református értelmiségi ifjúság teológiai műveltsége.

Befejezésképpen be kell látnom, hogy ez az áttekintés sem teljesnek, sem szubjektivitástól mentesnek nem mondható. Úgy látom, hogy az elmúlt tíz év nagy ellentmondásoktól terhes. Egyfelől azért, mert jórészt az a nemzedék került döntési, egyházkormányzói pozícióba, amely a teológiai gyászévtizedek alatt kapta kiképzését. Másrészt viszont megjelent egy igényesebb, de a valóságos egyházi helyzethez és tradíciókhoz kevésbé kötődő fiatalabb lelkészi gárda is, amely ezáltal egy nemzedéki konfliktusba is belekerült. Harmadrészt a kegyességi, irányzatos teológiai gondolkozás is az elmúlt tíz évben erősödött fel, amely különböző címkék köré csoportosítható. Azt nem kell sajnálnunk, hogy nincs EGY egységesen uniformizált teológiai gondolkozás, azt azonban inkább, hogy igazi kommunikáció alig van a különböző csoportok között. Reményt keltő viszont, hogy egyre többen látják, hogy ez nem jól van és keresik az együtt gondolkozás lehetőségét. Pápa után most Miskolc ezt a reményt erősítette meg bennem.