...talpa ütemes dobbanására a por fel-felcsapódott, állandó felhőt képezve térde és combja közé, mely csak egy pillanatra keletkezett és néhány perc alatt már vissza is állt a nyugalom, a porszemek újra egymáshoz tapadtak a legközelebbi járókelőig. Ez persze neki nem jutott eszébe. Izzadt testére rátapadt az ing, könyökét mindig előre helyezve haladt előre. Minden izom megfeszült rajta, s a hosszú út során nemhogy elfáradt volna, hanem inkább mindig új és új tartalékcsomagok robbantak benne, frissítve ezzel erejét, vérét és lelkét. A tüdeje gyorsan járt a belélegzett levegő hatására, mely meleg volt, s a néhány szem portól időnként mélyeket köhögött.

Pontosan ő sem tudta meghatározni, hogy merre tart, mi a célja, mi a centruma ennek a rohanásnak, csak azt érezte, hogy valami viszi, hajtja előre, mint egy motor, mintha egy belső szél járná át teste minden pórusát, tovalibbentve benne újra és újra ezt az erőt, mint tollpihét a könnyű szellő. Egyenletes ütemben futott, időnként a távolba nézett összehúzott szemekkel, mintha egyetlen konkrét, máshol nem található tárgyat keresne.

És akkor megtalálta.

A pusztaság közepén egyszerű fából ácsolt üres kereszt állt. A vízszintes szárán két szög bele is volt verve a fába. Mikor először megpillantotta, nem tudta pontosan eldönteni, hogy mi látszik ott, messze a forróságban. De akkor már érezte, hogy oda kell mennie, ez a célja, ez a végpont, futásának értelme. Mikor odaért először nem merte megérinteni a föléje magasodó faóriást, mely most mint két ölelő kar terjesztette ki magát a feje fölé.

Döbbenten állt előtte, lihegve, kicsit meggörnyedve a fáradtságtól, kezeit tehetetlenül maga előtt lógatva. Aztán fokozatosan előredőlve indult el lassan, rogyadozó lábakkal, szemeit szüntelenül a két fa metszéspontjára szegezve. A kereszt körül árnyék és fény váltották egymást, néha erősen szemébe vakított a napfény, aztán mikor az árnyék arcára vetődött, vörös s sárga karikák vibráltak szeme előtt. Ilyenkor kénytelen volt lecsukni szemét, de belül ugyanúgy előjöttek ezek a furcsa körök. Lassan s észrevétlenül meg is érintette a keresztet, ujját végighúzva a fa közepén, körözött tovább. Még mindig nem értette egészen, hogy mi történik. De a nap ahogyan mind gyorsabban vetette sugarait a hegy mögé, benne egyre nagyobb világosság támadt. Mintha belül is izzadt volna, a gerincén folyna le a víz. De ez, miként a nyári eső, úgy érezte, megtisztíthatja belülről is. S akkor izzadtan, mocskosan, fáradt, beesett szemekkel megértette.

Megállt, s két kézzel a fának dőlve tartotta magát, még mindig kicsit lihegve. Lehajtott fejét sokáig úgy tartotta, majd nagyon lassan felemelte tekintetét. A kereszt függőleges ágán végigcsúsztatva szemeit nézett fel a kék égre. Már nem volt olyan vakító, mint a nap delelőjén, neki mégis olyan hatalmas és tiszta, mint amilyen Isten dicsősége lehet. S ekkor ujjait a kereszthez szorítva, fájdalmaktól terhesen kimondta:
„Nekem kellene ezen a kereszten függnöm!"
Újra és újra lebicsaklott a feje, mint egy bábunak, majd nehezen, de újra és újra felemelte. Teljesen átérezte saját terhét. Mintha belülről kalapáccsal verték volna a mellét.
„Nekem kéne ott függnöm!" - rázkódott bele újra a sírásba. De a bevert szögek egyértelműen jelezték, hogy ott már valakit egyszer keresztre feszítettek.
„Nekem kellene ott függnöm, hiszen én vagyok a bűnös, és nem engem vertek a fához vastag szegekkel. Olyan embert kínoztak halálra, aki nem érdemelte meg. Helyettem halt meg. Pedig nem érdemelte meg."

S annak ellenére, hogy ez a tudat fájdalommal és igazságtalanság-érzettel töltötte el a lelkét, amit alig bírt elviselni, mégis egyfajta nyugalmat, belső békességet adott.

Egyre inkább azt kezdte érezni, hogy ez az a szeretet, amit ő mindig is ünnepelt a karácsonyban. Érteni kezdte, hogy valóban nem az ajándékok, a gyertya fénye teszi ezt a téli napot ünneppé.
S felfogta a nagypénteket is. Megértette, hogy bármilyen ellentmondásosnak tűnt az, hogy ő a bűnös, s mégis egy igaz ember halt meg, érezte azt, hogy itt nem emberi mértékkel mérnek. Ez az emberi mértéket meghaladó, mindent átölelő isteni szeretet. Ez jött közel hozzá ebben az első húsvétban.

Így már sokkal könnyebb volt a keresztet kihúzni a földből, felvenni a vállára, s elindulni azon az úton, amelyen jött. Könnyű volt a kereszt, mert új élet s új lélek vezette őt...

Bölcsföldi András
Képek: Füle Tamás