Ébredés

„A gond az imádság karjaiba űz, az imádság pedig kiemel a gond karjaiból.” (Ulrich Zwingli)

Szombat hajnal van. Még alszanak, akik pár óra múlva sajgó hiányérzetre, magányra vagy bűntudatra riadnak. Mások már elindultak futni vagy kocsiba ültek, hogy minél előbb vidékre érjenek. Jobb lenne visszafeküdni – gondolom. Tíz percig ülök az ágy szélén, aztán vastag pulcsit veszek a kabát alá, elindulok a Gellért térre. A metrólejáró kőhalait gyengéden locsolja a falon lefolyó víz. Először látom boldogságukat.

Néhányszor eltévedek a hegyre felfelé menet. Kel a nap. A zsákutcákból kijövet többször is hátat fordítok neki. A fák törzsén narancsos ív húzódik. Ha nem is sejteném, a jelek elárulják: nincs már sok idő.
Ilyenkor nyugati fekvésű szobámban alszom a legmélyebb álmomat – gondolom. Ha ma sem ébredek fel, tudomásom sem lenne arról, mi történik itt.

Megállok. Erős tűz festi meg a horizontot. Ennél a csendnél nincs méltóbb szimfónia.

„Ott, lent észre sem veszik, hogy felkel a nap” – sajnálkozik valaki mellettem. Eddig én is természetesnek vettem, hogy fent van az égen. Pedig ő eljön. Mindennap. Többre becsül, mint mi magunkat – egymást.
A Duna túlpartján a kultúra szentélyei, templomok, kórházak, iskolák… Mennyi élet lehet a falak mögött! De saját produktumai világában senki sem gondolja, hogy körülötte minden éppúgy az életről szól. A gondviselésről, az ember megmentéséről. Istenről…

A napsugarak ideig-óráig hatolnak be a házak közé. Közben az árnyékok is egyre mélyülnek. Talán túl közel vagyunk egymáshoz…
Szükségünk van a hegyre, ha fáradságos is felkapaszkodni rá. Szükséges felkelni, ha látni akarjuk, amit másképp nem lehet. Hogyan részesülhetnénk a napfelkeltéből, ha nem megyünk el a találkozóra? Hogyan lehetne más napunk a régi rendhez igazodva?
Az imádság felemelkedés. Az igazság meglátása.
Ha lehunyom a szemem, felébredek.

 

Képek: Jerebák Anikó, Jakus Ágnes

Az írás a Reformátusok Lapja 2016. október 23-ai számában jelent meg.