A sötétség szűnni kezd és az igaz világosság már fénylik, mondja János apostol – ehhez igazítsad az életedet, a halálodat, az örömödet, a gyászodat, a küzdelmeidet és a reménykedésedet – mert Isten igazmondó, és amit megígért nekünk: az örök élet.

Hegedűs Béla ravatalánál a legkönnyebb és a legnehezebb ezeket mondani. Amikor Isten lehajolt és kivette őt közülünk, mi, akik a halál árnyéka völgyében, e siralomvölgyben járunk, és folyton a feltámadó világosságot fürkésszük egész életünkkel, hirtelen azt találtunk: eggyel kevesebb arc van itt köztünk, akin fénylik a Krisztus dicsősége: Hegedűs Béla meghalt, és mintha hirtelen sötétebbre fordult volna minden. Nehéz hát hálaszót mondanunk – nekünk, vesztes-győzteseknek.

Elment közülünk egy hűség-ember. Róla azt gondoltuk, hogy a csendes munka, a szívósságot igénylő feladatok, az állhatatosságot követelő roppant igyekezetek embere... – és, lám, ha már elfogyott a jó szavunk, neki még volt – elvégezte a vigasztalás szolgálatát a beszédesek helyett itt.

Testált, ha kellett. Legutóbb nyolc esperes és a püspök búsongott együtt a sok bajunkon, nehéz harcunkon, az óemberünk csökönyös rugódozásán, a világ ingatag állapotán, az egyházunk satnyaságán, aztán elfogyott a szó – és akkor Hegedűs Béla bizonyságot tett: a maga életéből vett példával az imádságot meghallgató Istenről, a bőkezű Atyáról – aki hajlik a mi esedezésünkre, és minden kérésünket felette meghallgatja a maga idejében. Nem nehéz hát nekünk hálásan megköszönni Hegedűs Béla életét – nekünk, győztes-veszteseknek.

Most hát elmondjuk és megvalljuk, hogy a mi nagy kérésünk egyetlen kérés volt mindig is: az élet. És elmondjuk és megvalljuk, hogy Isten felette meghallgatja ezt a mi kérésünket – nem életet, hanem örök életet ad nekünk.

Elmondjuk és megvalljuk, hogy nagy a mi szorongásunk, sokat kell sírnunk, rettegnünk, mert halálon át vezet az utunk ehhez az ígérethez... 
És megvalljuk, ha nincsen velünk Isten vigasztalása, bizony, kétségbe is esünk, fellázadunk és ellökjük magunktól az élet-szerző Isten jóságát és áldását; ezért megvalljuk: epekedünk a mi Krisztusunk után, mert ő Isten minden ígéretének záloga és pecsétje, ő, Krisztus a mi hűséges kezesünk, ő a mi legigazabb sorsunk tükre, őbenne szemléljük a halálig tartó engedelmességet, az eltemettetést, a lepecsételt sírt – itt, az árnyékvilágban; és poklon-síron aratott győzelmet, a megnyílt sírt és az új élet csodáját abban a fölfénylésben, amelyről azt mondja János itt a levelében: ez a mi hitünk, amely legyőzte ezt a világot.

Hegedűs Béla élete munkáját nem tudjuk még igazi érdeme szerint méltatni, mert fel sem fogtuk, hogy nincs velünk. Nem maradt utána elvégzetlen feladat, de a maguk félbe-szerbe hagyott dolgaira még most is úgy tekintünk, hogy Hegedűs Béla majd segít, majd megmutatja, majd előrébb lendíti... majd megoldja.
A hűségéért adunk hálát és állítjuk példa gyanánt magunk elé. A gyermeki bizalmát köszönjük, az önzetlenségét, s fáradtságát, a figyelmét, a testálását, az életét...
Abból a nagy hitből táplálkozott ez a hűsége, hogy Krisztusban mindenre van erőnk. És ez, hogy Krisztusban – nem cifra rátoldás volt az erényekre, hanem a forrás megnevezése. Tudott szűkölködni és bővölködni, veszíteni és győzni, hátrébb lépni és első vonalba állni, hallgatni és szólni, sírni és együtt-nevetni, lemondani és elfogadni – Krisztusban, mert csak Krisztusban lehetséges boldogul élni és halni.
Az itt maradt özvegy és gyermekek, az édesanya, a testvér, a rokonok, az egész nagy család, a gyülekezet, az iskola, a nagyobb egyházi közösségek... mi mind csak úgy vagyunk itt, mint akiktől Isten elvett egy szilárd támasztékot – árvák lettünk mind. És megsem.

Ha valaki, Hegedűs Béla tudta, mit jelent Krisztus szava: nem hagylak titeket árvákul... ebben a tapasztalásban lett a feltámadott Krisztus, az örök-élet szerző, a megújító, igazmondó Isten szolgája, de inkább hódolója, de inkább követője, de inkább gyermeke... 
Ezért ami most számunkra elvétel és megfoszttatás, az Hegedűs Béla számára immár az ígéret teljesítése – az ígéret, amelyet Isten adott nekünk: az örök élet. Ámen

2016. december 10.