Mi fán terem a gyermek-istentisztelet? – erről értekezett Szabóné László Lilla református lelkész, valláspedagógus a nemrégiben újraindult Magyar Református Nevelés című folyóirat korábbi számaiban. A sorozat első része a gyermek-istentisztelet gyakorlati teológiai megalapozásáról (2017/2. sz.), második része a liturgiai és didaktikai megfontolásokról szól (2017/4. sz.). A szerzőt ennek kapcsán faggattuk arról, milyen a jó gyermek-istentisztelet és milyen szerepet tölthet be a gyerekek életében, hitre jutásában.  

Úgy véli, szemléletváltásra lenne szükség a gyermekek közötti szolgálatban, mert sok helyen gyermekfoglalkozásokat tartanak, nem gyermek-istentiszteletet, pedig a gyerekeknek van spirituális igényük. Mit jelent ez pontosan és hogyan lehet ezt az igényüket „helyzetbe hozni”?

Mindnyájan egyfajta természetes hittel születünk erre a világra. Ez szükségletalapú hit, amely egyfajta nélkülözhetetlen irányultságot ad a létnek, ami mentén tájékozódunk és döntéseket hozunk. Mindenki hisz valamiben, és erre alapozva éljük az életünket. Meg kell különböztetnünk azonban ettől a hittől a felülről kapott hitet, amely Jézus Krisztuson és az Ő megváltó munkáján alapszik, és amely az igazságot mondja el arról, mi a célja az életünknek. Ez a hit ajándék. Mivel mindannyian a hit orgánumával születünk, van bennünk valami, ami rá tud kapcsolódni arra a hitre, amire Isten hív. Emberként a létünkről magáról is gondolkodunk, és szeretnénk valamilyen irányban befolyásolni azt, hiszen képesek vagyunk túllátni az életösztönünkön és transzcendentálni a saját létünket. Ha meghatározzuk, miben hiszünk, mi az értelme az életünknek, az sok mindennapi döntést is maga után von.

Az élet értelme utáni kutakodás már kisgyerekkorban megnyilvánul, amikor a gyerekek fölteszik az élet nagy kérdéseit: hol voltam, mielőtt világra jöttem? Mi lesz a halál után? Miért adjam oda a lapátomat a homokozóban, vagyis miért legyek jó? Hova ment a nagymama, amikor meghalt? Ki mondja meg, mi micsoda? Kihez fordulhatok a legnehezebb kérdéseim megválaszolásáért?

Ezek a kimondott vagy kimondatlan gyermeki kérdések egzisztenciális eredetűek, a létre vonatkoznak, amelyek végső értelemben csak teológiailag megválaszolhatók. Éppen ezért olyan közeg után kívánkoznak, amelynek rendszerezett, megbízható és megnyugtató válasza van mindezekre. A gyermek természeténél fogva hisz, ez a hit pedig vallás után kutat. A vallás rítusai és szimbólumai hordozzák azokat a tartalmakat, amelyeket a gyermek fogalmi szinten nem, de a kultuszban tudat alatt, átélve magáévá tesz. Egy vallás kultuszában éljük meg leginkább, ahogy elcsendesedünk, imádkozunk, hogy akihez fordulok, az megvigasztal; biztonságba helyez, ha félek éjszaka; ő elfogad, hozzá újból és újból visszamehetek. Vagyis, válaszokat kapunk legszorongatóbb kérdéseinkre. És ez az élmény gyakran helyhez is köthető, Isten házához.

Még jóval a templomba lépés előtt melyek az első hatások egy gyermek életében, amelyek már ezek felé a válaszok felé orientálják őket?

Egy nagymama, aki összekulcsolja a kis kezét és leül vele imádkozni; egy szülő, aki felolvas a gyermekbibliából; egy hitoktató, akinek az óráján átéli Isten létezését, és azt, hogy ezekre a kérdésekre van válasz. Legalábbis jelen lehetett egy olyan közegben, ahol a szimbólumok, a közösség, a közös cselekvések, a tér maga kimondatlanul is az Istentől kapott és az Istenhez tartó létről beszél. Ezeket később értjük meg, és felnövekedve tudjuk megfogalmazni a hitvallásunkat, amely teológiailag is megállja a helyét, és amelyet sajátunknak érzünk, de már egészen a kezdetektől átélhetjük, megtapasztalhatjuk azt.

A puszta „spiritualitás” azonban parttalan. Érinti ugyan ezeket a kérdéseket, de egy gyereknek ez kevés, hiszen függő lény, nagyobb biztonságra van szüksége. Neki és a családjának egy vallás kultusza, szavai, énekei, imádságai nyújtanak biztonságot, és az az Isten, akit ezek közvetítenek számára. Egy gyerek szeret kifestőzni, játszani, vagyis jól tudja érezni magát egy gyerekfoglalkozáson is, csak ekkor még nem éltünk azzal a lehetőséggel, hogy már óvodás kortól mennyire fogékony arra, hogy megélje a maga hitre irányultságát a rítusokban, szimbólumokban, és betöltsük a biztonságra való igényét. A vasárnapok és a gyülekezeti közösségeink ennek a terei lehetnek. Később egyre több kognitív, értelmi része lesz a hitének, és be tud kapcsolódni a felnőtt istentiszteletbe. A kisgyermekkorban azonban érzelmekben, megtapasztalásokban, ismétlődő cselekményekben élhetők meg leginkább az egzisztenciális válaszok. Az egészséges keresztyén családok, református családok ezt adták meg az esténkénti imádsággal, a gyermekbibliás felolvasásokkal, a gyermek-istentiszteletekkel csemetéiknek.

Cikkében javasolja a családos istentiszteletek minél gyakoribb bevezetését a gyülekezet életébe, mint a tágabb értelemben vett gyermek-istentisztelet egy formáját. Ideális esetben milyen egy családos istentisztelet?

Reformátusként nagy hangsúlyt fektetünk az Igével való táplálkozásra, az Ige magyarázatára. Gyermek-istentiszteletre azért van szükség, mert a gyerekeknek is ugyanezt akarjuk biztosítani, csak az ő nyelvükön, hogy eljusson hozzájuk a táplálék. Ezzel együtt jó, ha a gyerekek a felnőtt istentiszteletnek az elején még ott vannak, és azon a ponton mennek el a maguk liturgikus istentiszteletére, ahol az Igével való találkozás elkövetkezik, ahol ugyanaz történik, csak a nekik megfelelő módon.

A családos istentisztelet azt a tudatot erősíti a gyerekekben, hogy az egész közösség részei, nem pedig zavaró tényezők, akiket lepasszolnak. A felnőttek is megélik, hogy vannak köztünk gyerekek, akik felé felelősséggel tartozunk. Havonta egyszer érdemes ilyen istentiszteletet beiktatni. Hogy mi történik ezalatt? Ilyenkor az igehirdetés a gyerekek felé is szól, akár párbeszédesen, hogy a figyelmük könnyebben fenntartható legyen. A gyerekekre való tekintettel rövidebb kell, hogy legyen, ám teret kell biztosítania a generációk különbözőségének. Megjelenhet az ő gazdagságuk, akár az egymás felé való szolgálatban is.

Itt fontos megjegyeznem, hogy a családos istentisztelet céltévesztett, ha a havonta izzadsággal betanított gyermekműsor az apropója a gyermekek és szüleik odaterelésének. Eleve nem is műsorról, hanem Istennek elkészített szolgálatról kellene gondolkodni, amelynek megvan a maga helye, szerepe. Az, amikor „ki vannak rakva” a gyerekek szerepelni, elidegeníti őket az istentisztelettől. Egész más, ha egy gyerek örömmel zenél, vagy tesz bizonyságot. Ugyanígy, a felnőttek hasonló szolgálatának is helye van egy családos istentiszteleten. Egy presbiter például felolvashat a gyerekeknek egy történetet, vagy az anyukák kórusa elénekelhet nekik egy dalt. A lényeg, hogy közösen éljük meg Isten tiszteletét.

Ahogy már utalt rá, fontos szerepe van a gyermek-istentiszteleten a rítusoknak is. Melyek lehetnek ezek, és mi a szerepük?

A rítusok valójában a találkozás szimbolikus eseményei egymással és Istennel. Ezek közé tartozik a köszöntés, az, ahogy egymás kezét megfogva elindítunk egy szeretetkört, amiben körbe jár egy kézszorítás, balról kapom, jobbra adom. Egy ilyen kör összerendezi a közösséget, tere a megérkezésnek, egymás köszöntésének. Esetleg mindig ugyanaz a kezdő ének, egymás szemébe nézünk, egymásra mosolygunk. Azaz, időt szánunk arra, hogy tudatosítsuk és átéljük, hogy megérkeztünk  egymás és Isten terébe. Az alkalomnak része lehet az imádság, az igeolvasás, a bibliai történetre figyelés, a köszönetmondás, a közbenjárás egymásért nehézség idején és a perselypénz is. Végül, elbocsáthatjuk a gyerekeket áldással a következő hétre, amelyet a fejükre vagy a vállukra tett kézzel kaphatnak meg, személyre szólóan, vagy körben állva, egymás kezét megfogva. Lehet az az aranymondás szövege is. A gyerekek ezzel átélhetik, hogy Isten velük van, kíséri őket a következő héten a templomon kívül is.

Ebből is látszik: ők nem gondolati absztrakciókban élik meg a hitüket, hanem abban, amit látnak, hallanak, szagolnak – ezeket a tapasztalatokat tulajdonítják Istennek. Mindennek a kulcsa az, hogy van-e üzenet, ami nem puszta ismeretátadás, hanem átélés is. Nem a gyerekek puszta lefoglalása, hanem evangéliumhirdetés, -átadás, beleélés. A gyerek megérzi, ha azért viszik ki az istentiszteletről, mert zavar, mert végre a szülő magába szeretne lenni, megpihenni. Ez feszültté teszi, „széttrollkodja” a gyermekalkalmat, kifejezi, ami bántja: hogy ő zavaró elem. Talán mert reggel is leszidták, a kocsiban is veszekedtek. Nem készítették elő a lelkét az Istennel való találkozásra, arra, hogy vágyja azt. Nem érzi, hogy egy számára elkészített ajándék várja. Sokszor – nem tudatosan – ennek az ellenkezőjét sugallja a lelkész is az elbocsátó szavaival, amikor a külön ’foglalkozásra’ küldi őket.

Ír a liturgikus tér szerepéről is. Miből épülhet az fel, és vajon helyén értelmezhető-e a gyerekek számára?

A gyereknek fontos, hol a helye az asztalnál, hol vannak a plüssmacik az ágyában. A biztonságérzetének feltétele a világ rendje. Ezért van szükség a liturgikus térre is, egy kitüntetett helyre, ahol érzi, hogy megnyílik a lehetőség az Istennel való találkozásra is. Ezt megjelenítheti egy gyertyaláng, egy kinyitott Biblia középen, az imádság alkalmával a hála virágszirmai, vagy a nehézségek kövecskéi. Persze, a gyerekeket fokozatosan oda kell elvezetnünk, hogy Isten bárhol elérhető.

A gyermek-istentisztelet természetes módon épül a bibliai történetek feldolgozására. Egy alsó tagozatos gyermeknek mennyire egyértelmű, hogy ezek a régmúlt dolgok igaz történetek, és annak a nagy történetnek a részei, amelybe a saját, jelen idejű valósága is bekapcsolódik?

Minden prédikáció didaktikai és homiletikai feladata, hogy az Istenről és Istentől jövő beszéd hozzánk szóljon. Egy gyerek történetekből tanul, és teljesen természetes korosztályos jellegzetesség, hogy azonosul a szereplőkkel, az ősök bőrébe bújik ezekben a történetekben. Ebben a személyiségfejlődési szakaszban a mítoszok szó szerint értelmezésével sajátítja el a világértelmezést. Ekkor még ugyanis nem elvont, hanem konkrét a gondolkodása, Istenről is így tudhat meg bármit. Ezért érdemes feltölteni a bibliaitörténet-raktárukat, és átadni azt a szókészletet, amellyel később is beszélünk a hitről, amelyre tudunk közösen utalni. A gyerekek kíváncsiak a történetekre, persze, ez azon is múlik, hogyan meséljük el azokat, mennyire színesen, átélhetően. A jól vezetett gyermek-istentiszteleten megszűnnek a fegyelmezési problémák, a gyereknek nincs szüksége pótcselekvésekre, nem unatkozik. A gyermekmunkás-képzéseken lehet felkészülni arra, hogyan lehet ilyet tartani.

Mégis, mitől válik világossá egy gyermek számára, hogy egy-egy bibliai szakasz az ő élete kérdéseire vonatkozóan adhat válaszokat?

Ezt a gyerekek természetesen illesztik össze, ha bele tudják élni magukat a cselekménybe. Ekkor viszik magukkal azokat az ismereteket is, amelyekkel később a Biblia olvasásakor találkoznak. Az már kicsit későbbre, felső tagozatra és a középiskolás évekre, az ifjúsági csoportos bibliatanulmányozások idejére esik, amikor kitekintenek a saját legszűkebb értelemben vett világukon kívülre. Kíváncsiak más vallásokra és azok történeteire, válaszaira is. Megvizsgálják, hogy vajon a mi vallásunk igaz-e, megbízható-e. A kisebbekben még megvan a bizalom, hogy amit a felnőttek mondanak, az igaz. Ezért érdemes sok bibliai történetet hoznunk nekik, mert aztán az válik később számukra viszonyítási alappá.

Miért nem javasolja, hogy a bűnről beszéljünk kisgyerekeknek? Akkor mi számukra az evangélium?

Bár van missziói aspektusa a gyermek-istentiszteletnek, tehát őket is Jézus Krisztus váltságához hívjuk, de fontos tisztázni, mit értünk ezen. A központi mondanivalótól nem térhetünk el, mert az erejét veszítjük el a hitünknek: Jézus Krisztus megváltása, megigazítása igaz, meg kell térnünk Istenhez, el kell fordulnunk a bűneinktől. A bűnös állapotunkat fel kell ismerni, ezt váltja fel a Jézus Krisztus által számunkra megszerzett megigazulás, míg az általunk konkrétan elkövetett bűnökből a megszentelődés hoz ki.

Ez fontos központi üzenet, csak a gyerekek számára a bűn fogalma mást jelent, mint nekünk. A teológiai üzenet ugyanis egy állapotról szól, viszont a gyermek a bűn kifejezést a rosszaságra, csínytevésre, elkövetett hibákra érti. Félő, hogy a gyermekekben a megváltásról szóló evangéliumhirdetés, ha bűnközpontú, akkor moralizálássá lesz. Ha például egy gyerekre csúnyán nézett az anyukája, mert eltört egy poharat, hiszen nem fogadott szót, labdázott a lakásban, azt a gyerek azonosítja a bűnnel, pedig ez valójában rosszalkodás, ami nem üdvkérdés. A gyerek viszont a jó és rossz állapotát a szülői visszajelzésekből értelmezi, és ezt a tettet azonosítja azzal a bűnfogalommal, amin mi nagyon mást értünk.

Megtörténhet tehát és meg is történt, hogy a bűnkérdést moralizáltuk és arra használtuk, hogy a nyugat-európai polgári erkölcsi és szokásrendet tanítsuk meg a gyereknek, magunk mellé állítva Istent, aki haragvó szemmel néz rá, mert nem tartotta be a szabályokat, amelyek valójában a mi szabályaink.

Ráadásul a gyerek nem az egész valójára, hanem pillanatnyi tettekre lát rá. Ezek súlyát mélyen átéli, mert tudja, hogy csínytevései elválasztják őt azoktól, akiket a leginkább szeret. Ő ezt éli meg Istennel is, ezért bárhányszor elmond egy megtérő imát, csak hogy visszatérhessen az érzelmi kapcsolatba azzal, akit szeret. Vagyis nem arra reagál, amire hívjuk, azaz, hogy az egész életét Istenre fókuszálja, hanem csak a tetteire lát rá, és azokkal azonosítja magát, időről időre újraélve Istentől elszakadt, bűnös állapotát.

Téves teológiai üzenetet táplálunk a gyerekekbe ezzel, mert azt közvetítjük, hogy minden rossz tettünket, amit mások ítélnek meg ráadásul, a magunk bűnösségeként azonosíthatunk, ugyanígy minden jócselekedetet a magunk igazságának tulajdoníthatunk. Az számít tehát, hogy megfelelt-e egy külső elvárásnak, és sajnos bármilyen negatív emberi elvárást Isten elvárásaival azonosít. Ha nem felel meg a szülőnek, a tanárnak, a hittanoktatónak, máris megjelenik egy szúrós tekintetű, bíráskodó, ejnyebejnyéző Isten képe a lelki szemei előtt.

Tizenkét-tizenhárom éves korunkra jutunk el oda, hogy lassan rálátunk az életünkre, és meg tudjuk határozni, milyen állapotban vagyunk. Egy kisgyerek még nem képes erre. Ezért fontos, hogy ha a bűn kérdése előjön is a gyermek-istentiszteleten vagy a hittanórán, mindig úgy jöjjön elő, hogy bármit is rontottál el, van megbocsátás. Isten bármikor elfogadja a bocsánatkérésed, és ahogy a tékozló fiút sem haragvó tekintettel várta, úgy téged is szeretetteljes arckifejezéssel vár.

A gyerekeket tehát nem kell megfélemlíteni, félnek ők maguktól is. A száz évvel ezelőtti gyermekistentisztelet-prédikációk pontosan ecsetelték, ki milyen rosszaságot követett el, hogyan került ki Isten szerető öleléséből, és mit kell tennie, hogy visszakerüljön. Érzelmi zsarolással „szeretgették oda” Istenhez a gyerekeket. Egészséges kapcsolatra azonban csak egészséges személyiség képes, az pedig csak elfogadó, szeretetteljes közegben tud kifejlődni.

Ha még maradna ezek után bárkiben kétség: miért evangélium a gyermek számára az, hogy „bármit rontottál el, úgy jöhetsz, ahogy vagy, Isten elfogad”?

Mert így már ránézhet arra is, mi az, amit megváltoztathat. Egy gyereket nem két méterről leszidva tudom rábírni a jóra, hanem úgy, ha magamhoz ölelem, megértem és beszélgetünk, miért lenne jobb máskor másképp dönteni. Ezt a keretet adja a hitünk: az eddigi és ez utáni bűneink miatt is meghalt Jézus, hogy szeretetteljes közeget teremtsen számunkra, ahol már van bátorságunk szembenézni azzal, amin változtatnánk. Ezt maguk a gyerekek ismerik fel. Így válik fészekké a gyermek-istentisztelet és maga a gyülekezet, amelyben a gyerek megélheti, hogy neki helye van és bárki lehet.

Ebből is látszik: mi magunk is alakítjuk a gyermekek istenképét.

A mindenkori istenképünk valójában több tényezőből áll össze: egy kapcsolatalapú istenképből, ami elfogadó, szeretetteljes közegben alakulhat ki, és egy büntető, számon kérő istenképből, amit alapvetően egy távolságtartó közeg alakított ki bennünk. Attól függően, melyik volt hangsúlyosabb, pozitívabb vagy negatívabb az Istenről alkotott képünk.

Ezek mellé a sokáig beazonosítatlan érzelmi tapasztalatok mellé hittanórán különböző fogalmakat rendelünk: Isten megbocsát, mindenható, mindenütt jelen van, szerető.

Egy idő után a kisgyerekkori, kapcsolatalapú istenkép és a később elsajátított istenfogalom össze kellene, hogy érjen. Sokat küzdünk e kettő harcával felnőttként is, amennyiben szeretetlen közegben nőttünk föl, és a büntető Istenről alkotott kép bennünk a hangsúlyosabb. Az istenreprezentációnkban ugyan már benne vannak saját, felnőttként szerzett tapasztalataink is Istenről, de még mindig benne van az a benyomás, amely a minket leginkább meghatározó kapcsolati terekben képeződött le Istenről a tekintélyszemélyek által. Ebből gyúrjuk össze naponta az istenképünket, amelyet nehéz megváltoztatni. Isten meg tudja. Alakítja azonban a gyülekezeti közeg is, amely másodlagos családi tér, és az elsődleges kapcsolódási tér: a család. Ezért fontos, hogy a gyermek-istentiszteleten milyen istenképet építünk a gyerekekben.

Beszélhetünk-e megtérésről a gyerekek esetében?

A gyerekek megtérnek, csak nem bűnvalló imát mondanak, hanem megvallják, milyen jó Isten szerető ölében. Ez a hitvallás kifejeződhet rajzban, énekben, versikében, vagy abban, amikor egy bibliai történet kapcsán kimondják a maguk hitvallását. Ezek az ő rácsodálkozásaik, amelyeket komolyan kell venni.

Ettől függetlenül a személyiségfejlődés későbbi szakaszaiban nem ússzák meg azt a felismerést, hogy bűn alá rekesztett világban vagyunk, ebbe születtünk bele, és szükségünk van Jézus Krisztusra, aki megszerezte nekünk a váltságot. Rádöbbennek, hogy az egész életükről kell döntést hozniuk. A pozitív istenkép, persze, beleépül ebbe a döntésbe. Jó látni ezt azokon, akik megerősítő közegben nőttek föl.

Vagyis, nem az a cél, hogy jobbá tegyük a gyereket, hanem hogy segítsük a közte és az élő Isten közötti szeretetkapcsot kialakulását?

Így van. És ezt érhetjük el azokkal a rítusokkal, amelyek segítenek a gyerekeknek újból és újból tapasztalati úton megélni az Istennel való kapcsolatot. Ami igazán létkérdés, az a személyes szabadulásélmény, a hitre ébredés, amelynek gyümölcse a kegyelmes szeretet: hogy elengedem a másik vétkét, mert nekem is elengedték.

Első tehát a szeretetteljes közeg megteremtése, ahol tudunk beszélgetni arról is, amit a gyerek esetleg rosszul tett. Ahol nem azt várom el tőle, hogy szégyellje el magát, hanem ahol elgondolkodhatunk azon, kinek volt ez rossz, és ha legközelebb más megoldást választ, mennyivel teljesebb életet élhet. Ez a fajta tekintély nem maszatolja el, hogy vannak rossz döntéseink, bűnös dolgaink, ezért újból és újból meg kell, hogy szenteljen Isten és erőt kell, hogy adjon egy-egy területen. Csak először gyereknyelven, aztán a megigazulásnak a tudatával folytjuk ezt a munkát, már felnőttként.

Kik tarthatnak gyermek-istentiszteletet Ön szerint?

Ehhez a szolgálathoz kétségtelenül szükség van kompetenciákra, az is egy lelki ajándék, ha valaki tud a gyerekek nyelvén szólni, akár a hitről is. Fontos, hogy jól tudjunk mesélni, fessük le, tegyük átélhetővé a bibliai történetet, vagy legalább jó segédanyagokkal dolgozzunk. Felolvasni is lehet a megfelelő kiadványból, jó alapszöveg lehet a Mesélő Biblia vagy a Beszélgető Biblia. Jó segédanyag Tegez Lajos Gyermek-istentiszteleti tanítások című sorozata is.

Talán úgy lehetne megfogalmazni, hogy pedagógiai szempontból a kulcs az igényesség, a gyerekek készségfejlesztése, a közös gondolkodás és a változatosság. De talán még fontosabb a gyerekek elé élni a hitet. Egyszer anyukaként beültem a legkisebb gyermekünkkel egy gyermek-istentiszteletre egy kis faluban, ahol egy egyszerű, falusi néni bement a gyerekek közé, elmondta, miről fognak beszélgetni, az Ige hogy kapcsolódik az életükhöz. Az egésznek egyszerű menete volt: ének, ima, felolvasás, kérdés, ima, rajz. De olyan élő hit, erő sugárzott a néniből, és olyan egyszerűséggel csinált mindent, hogy ott mindenki figyelt. Szeretettel fordult a türelmetlenek, a rendetlenkedők felé is. Odament, megsimogatta a fejüket: „Túl hosszú nektek? Mindjárt vége lesz.” Vagy: „Mást van kedvetek játszani? Lassan elérkezünk oda is.” Valláspedagógust megszégyenítő módon bánt a gyerekekkel, a nehezen kezelhetőekkel is. A szeretet közegébe fogadta őket, és ez elég volt.

Mit tanult a gyerekekről, mióta hitre nevelésükkel foglalkozik?

Azt, hogy a gyerekekkel foglalkozni és együtt lenni csak akkor és úgy lehetséges, ha odaguggolunk közéjük. Ez nem leereszkedést jelent, ahol valamit elengedek, ami az enyém, hanem ez egy kíváncsi odaguggolás. Nyitottság arra, hogy kik között vagyok most, kiknek a füle, szeme figyel rám, kinek a szája beszél. Kik ezek a gyerekek, akik között itt van Jézus Krisztus? Ez a nyitott, rájuk figyelő jelenlét teremti meg a kapcsolatot, és tesz késszé arra, hogy az előre elkészített ötlettárral rugalmasan tudjak bánni, és a Lélek vezetésére hagyatkozva vezessem az alkalmat. Ehhez meg kell érkezni hozzájuk, nem elég, ha hozok nekik valamit. Ezért is jelent sokat a liturgia, ahol tere van a megérkezésnek. Az első percekben kiderül, ki milyen állapotban van, ki fáradt, ki szomorú, ki az, aki felpörgött, vagyis hogyan vagyunk mi együtt. Köztük én magam is. Amikor megérkeztünk egymáshoz, akkor tudunk nyitottan, egy közösségként odafigyelni Jézus Krisztusra. Az, tehát, hogy amivel készültem, hogyan valósul meg, mindig függ attól is, hogy milyen a csoportdinamika; és mindig ajándék.

Ez a családban is hasonlóképpen működhet. Sokszor fölülről meg kívülről neveljük a gyerekeket, de mindig akkor születik meg az igazi nevelési közeg, amikor megérkezem hozzájuk, és közösen vagyunk nyitottak arra a kérdésre, ami éppen a nevelés tárgya. Fontos, hogy a gyerekek visszajelzéseire is legyünk nyitottak, legyünk érzékenyek arra, mi fáj nekik. Közösen kell tanulnunk az asszertív kommunikációt, hiszen mi is sérültünk. Ám téves elképzeléseket is lehet asszertívan kommunikálni, ezért fontos, hogy milyen keretben éljük az életünket. Szükségünk van az isteni útmutatásra, amelytől elválaszthatatlan, hogy az erről való egyeztetés a gyerekkel legyen elfogadó, szeretetteljes, nyitott.

 

Portréfotó: Füle Tamás
Gyermek-istentiszteleti illusztráció: Árpádföldi Református Gyülekezet