Kétségtelen, hogy a prédikátor felelőssége óriási, ugyanakkor nem vitathatjuk, hogy a hallgatók mint lehetséges befogadók lelkiállapota ugyancsak meghatározó jelentőséggel bír arra nézve, hogy a hirdetett ige miként hat rájuk. Mindemellett azonban azt is meg kell jegyeznünk, hogy egyik szempontot sem túlozhatjuk el, különösen akkor, ha elfogadjuk, hogy a hirdetett ige nem emberi beszéd, ahogy azt eleink is hangsúlyozták. Ha ez nem így volna, nem lenne több szép, szeretetteljes ígéretnél, vagy egy cél érdekében elmondott puszta agitációnál.

Miközben e sorokat írom, Augustinus jut eszembe, akitől bámulatos módon ma is tanulhatunk: „Egy jeles szónok (Cicero) mondotta, mégpedig igen helyesen, hogy a jó szónoknak úgy kell beszélnie, hogy „tanítson, gyönyörködtessen és megindítson”, majd hozzátette: „a tanítás alapkövetelmény, a gyönyörködtetés kellemes, a megindítás pedig a győzelem ismérve.” (A keresztény tanításról IV.12.27) Mindez nagyon egyszerű és közérthető. A prédikátor kellő megalapozottsággal tanítson, szép mondatokkal tartsa fönn érdeklődésünket, és végül hasson, győzzön meg, hogy a prédikáció kivitelezése, más szóval, megélése se maradjon el. Tény, olykor kevésbé igeszerű, rosszul fölépített, ráadásul terjengős beszéd hallható szószékről, úrasztal mögül. Persze nem árt figyelembe venni: nem lehet mindenki Khrüszsosztomosz, azaz Aranyszájú Szent János, ugyanakkor a fölkészülés, a folyamatos önképzés – jó pap is holtig tanul, tartja a mondás – segíti annak lehetőségét, hogy az ige és a hallgató között létrejöjjön az a lelki-szellemi átjárhatóság, amely a személyes megszólításhoz elengedhetetlenül szükséges. Nem kétséges tehát, hogy hatalmas felelősség nehezedik mindazok vállára, akik a jó beszéddel, az igehirdetéssel szembeni hármas elvárásnak szeretnének – nem öncélú módon – megfelelni.

Az idézet azonban lejjebb így folytatódik: „akkor indítjuk meg, ha szereti, amit ígérünk, ha fél attól, amivel fenyegetjük, ha gyűlöli azt, amit kárhoztatunk, rajong azért, amit kínálunk neki, ha fájlalja azt, amit ilyennek festünk le, örül annak, amit örömtelinek hirdetünk, ha megkönyörül azokon, akiket szavainkkal könyörületre méltóknak állítunk eléje, és kerüli azokat, akiktől ijesztő szavakkal óvjuk.” Miről is van szó? Igen, a megindításról. Azt mondja az egyházatya, hogy „akkor indítjuk meg, ha…” Ráadásul feltételes módban. Ha szereti, ha fél, ha gyűlöli, ha rajong, ha fájlalja, ha örül, ha megkönyörül, ha kerüli azokat… Az idézet világosan rámutat, hogy melyek azok a föltételek, amelyekkel a hallgatónak rendelkezniük kell, hogy megszólíthatókká és motiváltakká váljanak. Így igyekszik Augustinus – hogy teljesebb képet kapjunk – a másik oldalról is láttatni velünk a szolgálat nehézségét.

Ha a 21. századi magyar társadalomról, vagy akárcsak egy vasárnapi gyülekezetről keresztmetszetet készítenénk, vajon mit látnánk? Megvannak-e a fölsorolt kritériumok? Az emberek szeretik azt, amit egy-egy igei szolgálat során ígérünk? Kell nekik a mennyország? Félnek attól, amivel fenyegetjük? Jelent-e számukra a pokol bármit is? A középkor embere nagy áldozatok árán tömegesen vette a búcsúcédulát. Ezt persze, mint fontos jelenséget említem meg, és nem, mint követendő példát! Az viszont nyilvánvaló, hogy nem akartak elkárhozni, örök életre szóló egzisztenciális kérdés volt számukra az üdvösség.

De folytassuk a kérdéssort! A többség gyűlöli azt, amit az Ige alapján kárhozatosnak tartunk, vagy csak legyint? Bűn az, ami bűn, vagy itt is életbe lép a minden relatív szemlélet? A ma embere sok mindenért rajong, de vajon találkozik-e rajongása a mi kínálatunkkal, a mi értékrendünkkel? Mit fájlal, és minek örül? Vajon az evangélium számára örömhír? S ha óvjuk, figyelmeztetjük, aggódó felelősséget vagy kiskorúsítást érez? Megindítani, mozgósítani szeretnénk, megtéréseket akarunk látni, ám tudomásul kell venni, hogy ennek föltételei vannak. És ez alól a prédikátor mellett a hallgatóság sem kivétel. Vajon megfelel-e a hallgatóság a vele szemben támasztott elvárásoknak? Az igehallgatók többsége mennyire jó igehallgató, igeértő alany? Tényleg azt keresik, amit hallanak? Egyáltalán Istent keresik, és azt, akivé és amivé lehetnének, vagy csak egy vallásos hangulatot, egy elmaszatoló lelkiző beszédet? Adhatunk tanítást, még gyönyörködtethetünk is, de mindez, mint mag, milyen földbe hull? Egyáltalán mag-e az számukra?

Láthatjuk tehát, hogy az ige hirdetése, és céljának elérése nem csupán az egyik fél ügye kell, hogy legyen. Sőt, nem is az ő ügye! Igaz, hogy a prédikátor végzi a szolgálatot, de az ügy, amelyért munkálkodik, alapjában véve és elsősorban az Isten ügye. Ezért, és nem másért lesz a hirdetett igéből Isten igéje. A megbízását valóban Istentől vevő igehirdető ugyanis azzal a lelkülettel végzi az igeszolgálatot, amellyel Pál apostol, aki ezt mondta: „ha az evangéliumot hirdetem, azzal nincs mit dicsekednem, mivel kényszer nehezedik rám. Jaj nekem ugyanis, ha nem hirdetem az evangéliumot!” (1Kor 9,16) Aki tehát Krisztust hirdeti, az nem tesz mást, mint engedelmeskedik. Engedelmeskedik a fölkészülésben egy életen át Krisztus iskolájába járva, és nem szégyellve az evangéliumot odaszánja magát, amikor a szólás ideje van.

Azonban azt is tudni kell, hogy ennek megvalósulása is csak az ige külső hallgatását jelenti. Kell, hogy Krisztus ügye e szent kényszer hatására a mi ügyünkké is váljon, ám még ez sem több – jó esetben! –, mint szolgálat. Ez még nem megtérítés, csak térítés, és nem újjászülés, csupán bábáskodás. Márpedig mi meg akarjuk téríteni az embereket! Aztán amikor ez nem történik meg, az értetlen tömegre mutogatunk, s már-már az izzó kárhozatban látjuk őket. Elvégre ők azok, akik nem szeretik az Istent, mi több, a pokoltól sem félnek, mindazt, amitől óvjuk őket, amolyan gyerekes-vénasszonyos riogatásnak tartják. Térjetek meg, szülessetek újjá! – ítéletesen dörögjük, és nem történik semmi. Vagy csak néha.

De ne ítéljünk! Hiszen ki az, aki saját elhatározásból jött e világra? Bizony, senki. Akkor miért gondoljuk, hogy bárki is képes saját erőből Isten gyermekévé újjászületni? Ez ugyanúgy képtelenség, akárcsak az előbbi. Az evangélium is azt mondja, hogy az Isten gyermekei Istentől születnek (Jn 1,13), s nem születhetnek újjá másként, csak víztől és Lélektől (Jn 3,5).

Bár a megindítás, a motiválás az igehirdetés eszközével történik – a hit hallásból van –, de a nagy változáshoz Isten átformáló kegyelmére van szükség. Minden jó szándékú prédikátor – ellentétben Jónással – természetesen reménykedik, ahogy Augustinus is reménykedett, amikor ezt írta: „Mert honnan tudhatjuk, hogy a mi Istenünk nem éppen ezt akarja-e elérni a mi szolgálatunk által…?”, de be kell látni, hogy az ember fölhatalmazása itt véget ér, abba, amit vár, amit szeretne, abba nincs beleszólása. Jó, ha tudunk vetni, ültetni, öntözni, de ez minden. A sok ha megszüntetése egyedül Isten hatáskörébe tartozik.

Az elején azt a kérdést tettem föl, milyen a jó igehirdetés. Az egyházatya a nagy rétort idézve azt mondja: olyan, ami tanít, gyönyörködtet és megindít. Azt is mondja, hogy a mozgósításban a külső, pontosabban a hallgatókban lévő belső feltételek sem hanyagolhatók el. Hídra, átjárhatóságra, meghallásra van szükség. Mindez igaz. Ám rá kell döbbennünk: elsősorban nem a prédikáló és a hallgatók között kell, hogy létrejöjjön a kapcsolat – mert ha ez történik, akkor a beszélő önmagát prédikálja –, hanem Isten és az igehallgató között. Ezért Augustinus egy másik művében így ír: „Amikor tehát az evangéliumot hirdetik, egyesek hisznek, mások nem hisznek; és miközben az igehirdető hangja kívülről hallatszik, a hívők belül az Atyát hallgatják, és tanulnak.” (A szentek eleve elrendeléséről 8.15.)

Milyen a jó igehirdetés? Olyan, amelyben az Atya megszólal és bizonyságot tesz Fiáról: „Ez az én szeretett Fiam, akiben gyönyörködöm, őt hallgassátok!” (Mt 17,5b) Olyan, amelyben mindez hallhatóvá válik, s nagy félelemmel arcra borulunk előtte, és átéljük a kegyelmet, mert Jézusért föloldotta az átkot, és hallván hallunk, és látván látunk.

És nincs többé ha, mert akarjuk, amit elkészített, gyűlöljük, amit kárhoztat, és örülünk az evangéliumnak.