Lessing ronda árka: történetiség és teológia

Székely megtérése: Az egyik parton

A keskeny úton című regény főhőse, Székely Iván lelkipásztor egy gyülekezeti evangélizációs igehirdetésben arról beszél, Saulból hogyan lett Pál. Elmondja, hogy Saul

buzgó, tudós, istenfélő és kegyes férfi volt. Dícséretre [sic] méltó – test szerint. Egyszer azonban neki is meg kellett látnia, rá kellett jönnie, hogy amit ez a Saul csinál, amilyen ennek a Saulnak az élete, az – kár és szemét! S ezt akkor értette meg, amikor a Krisztus ismeretének gazdagságára eljutott. Amikor megismerte Jézust. Az alatt a rövid párbeszéd alatt, ami kettejük között lezajlott.

Jézus személyes megismerését Székely nem győzi hangsúlyozni:

Ő az Istennek lehajló szerelme a bűnösökhöz – a bűnökre bocsánat – az elkárhozottaknak üdvösség – a halálra menőknek élet. – Ha nem gyúlt még meg szíved ettől az atyai szeretettől, ha nem békélt meg lelked bűneidtől, ha nem ujjongtál még az üdvösség bizonyosságában, ha nem sodort magával a mennyei élet árja, akkor még nem ismered Őt. Akkor még nem tudsz felelni, nem tudod hitedet boldogan megvallani. Akkor még csak kérdezni tudsz: – „Kicsoda vagy, Uram?”– Nem az a lényeges, nem az a fontos, hogy erre mit felel a világ. Mit mondanak az emberek. Kinek tartják Őt a tudósok. Egy a döntő: a te számodra kicsoda Jézus?[1]

Székely igehirdetése mellé számos hasonló kortárs igehirdetést lehetne állítani. Ám Székely sem mindig így gondolkozott és prédikált. A regény fő témája a főszereplő megtérése, illetve a keskeny út viszontagságai. Néhány hónappal korábban a beiktatási igehirdetésére készülő, még újjá nem született Székely

elővette görög Bibliáját, szótárait, és néhány külföldi kommentárt is átolvasott. S mielőtt a prédikáció anyagát végleges formába öntötte volna, előbb lemérte a dogmatika és a hitvallások mérlegén. Híven ahhoz, hogy a rendszeres teológia doktora volt.[2]

Érdemes megfigyelni, hogy amíg az újjászületés előtti Székelyre a tudományos alaposság, a teológiai szakszerűség a jellemző, megtérése után mindezt háttérbe szorítja a Jézussal való személyes kapcsolat és ismeret, a kegyesség a történeti hátteret. Egy újabb alkalommal, a csodálatos halfogásról prédikálva az író ismét kiemeli, hogy Székely,

Mint máskor tette volna, most nem időzött sokat a történet kulisszáinál. Eszébe sem jutottak a kortörténeti részletek. Néhány erőteljes vonással vázolta csak az adott történeti helyzetet és a sikertelen halászatból folyó lélektani előfeltételeket.

Az igehirdetőnek a történeti háttér kidolgozása helyett a Lélek vezetésére kell figyelnie. Ezt az is aláhúzza, hogy Székely nem tudott felkészülni ezen igehirdetésére, s így nem tudta, hogyan kezdjen hozzá, sem azt, hogyan fejezze be.

De ahogy az igét olvasni kezdte, valami csodálatos erő, soha nem érzett biztonság és lelki nyugalom ömlött el rajta. Nem volt szívében már semmi félelem! Sápadt arca megszínesedett, szeme kifényesedett, és újra a régi, zengő, érces hang szárnyalt fel belőle a szívek felé.[3]

Sükös Pál pietista világképében a teológiai tudományosság meggyőző érveivel a Lélek ihletése általi szubjektív hatást és szuggesztív ráhatást, a történeti kor felvázolásával a bűnbocsánat és új élet személyes tapasztalatát állítja szembe. Leegyszerűsítve: a történetivel a kegyességi-teológiai áll szemben.[4] A történelmi múltat elnyeli a jelen teológiai-egzisztenciális szüksége. Székely Iván az árok egyik oldalán áll.

Ezen szembeállítás valamilyen formája olyan hosszú múltra tekint vissza, és annyira magától értetődőnek látszik, hogy fel sem ötlik bennünk a gondolat, mi van, ha esetleg hamis. Vajon valóban csak ez a két lehetőség létezik? Tényleg választanunk kell: egy bibliai szakaszt történeti meghatározottságában vagy teológiai-egzisztenciális mondanivalójának megragadásával lehet csak értelmezni és olvasni? A történetiség, a teológiai szakszerűség, illetve a hiteles, bensőséges kegyesség valóban esküdt ellenségei egymásnak? A dilemma nem 20. századi, hanem hosszabb előélettel rendelkezik.