Márk evangéliuma - 35. Százannyi

 

Márk evangéliuma 10: 28-31.

 

ÉS PÉTER KEZDTE MONDANI: ÍMÉ MI MINDENT ELHAGYTUNK ÉS KÖVETTÜNK TÉGED. JÉZUS PEDIG EZT MONDTA: BIZONY MONDOM NÉKTEK, SENKI SEM HAGYTA EL HÁZÁT, FIÚTESTVÉREIT VAGY NŐTESTVÉREIT, ANYJÁT, ATYJÁT, VAGY FELESÉGÉT, VAGY GYERMEKÉT, VAGY SZÁNTÓFÖLDEIT ÉNÉRETTEM ÉS AZ EVANGÉLIUMÉRT, HOGY NE KAPNA SZÁZANNYIT. MOST EBBEN A VILÁGBAN HÁZAKAT, FIÚTESTVÉREKET ÉS NŐTESTVÉREKET ÉS ANYÁT, GYERMEKEKET ÉS SZÁNTÓFÖLDEKET, IGAZ, HOGY ÜLDÖZTETÉSEKKEL. A JÖVENDŐ VILÁGBAN PEDIG ÖRÖK ÉLETET. SOK UTOLSÓ LESZ AKKOR ELSŐVÉ, ÉS SOK ELSŐ UTOLSÓVÁ.

 

Mikor legutóbb találkoztam az Édesapámmal, azt kérdezte tőlem, megkapta-e már az általa küldött képeket az, akinek festette? Nem tudtam, hisz nem rám bízta. Ám tegnap telefonált a lányom, hogy a párja ott járt, elvitte neki, s őt meghatotta az ajándék. Azt mondta a vejemnek, biztos, az én kezem is benne van, hogy ő ilyet kap… Lehetett volna így, de nem ez történt. Édesapámnak eszébe jutott, ezért festett neki. Mi indította erre? Pár évvel ezelőtt megismerte, szívébe fogadta. Ez ébredt benne, s öröme telt abban, hogy megajándékozhatja…
Sajnálta aztán a lányom, hogy a párja nem adta meg rögtön édesapánk címét, azzal, hogy nagy örömöt szerezne neki levelével… Erre én azt feleltem, olyanféle embernek ismerem (őt, ki a képeket kapta), aki magától fog írni, s ha nem találná meg a címet, tőlem fogja megkérdezni…Így történt. Másnap levélüzenet jött, kérte tőlem a címet, a telefonszámot…

Olvastam Pilinszky Jánostól (Szög és olaj), egy megkapó gondolatsort az ajándékozásról:

„A jó ajándék önmagunk egy darabja. A legjelentéktelenebb ajándék is test a testünkből, lélek a lelkünkből. Példa arra, hogy életünk nemcsak szükségletek láncolata, s hogy életünk legvégső alapja mégse valamiféle elemi és kikerülhetetlen önzés. Bizonyítéka annak, hogy létünk végül is ajándék, amiből futja az ajándékozásra. Tiltakozás, igen, az ajándék tiltakozás is énünk korlátai ellen, akár olyasmit ajándékozunk oda, amire magunknak is szükségünk volna, de még inkább amikor olyasmit, amit mi magunk is szeretünk, kedvelünk. Az ajándékozás nem figyelmesség, nem fényűzés, nem szokás. Véghetetlenül komolyabb és több minden rutinmozdulatnál. Gyönyörű kifejezése az ember földi sorsának, helyzetének s ugyanakkor transzcendens ambíciójának. Annak a vágynak, hogy egyek legyünk, ha most még csak börtönrácsainkon át tudjuk is megölelni, megitatni és megetetni egymást.”

Szabad az én történetemet, e mondatok alapján végiggondolni. Édesapám szeretete - nem a másik születésnapján, nem a névnapján, nem mert tartozik vele -, csak mert lelke mozdult a másikért, keze által megjelenik abban, amiben, megajándékozza őt. És ő? Aki ezt az ajándékot kapja, annak nyitott szívében feleletképpen szintén szeretet mozdul, megmutatkozni, válaszolni akar. Nem a képre, hanem a szeretetre. Saját kereteiből kilépve adja magát, egyik is, másik is. Jó ideje nem találkoztak, és mégis, a távolság ellenére is, úgy ölelődik egybe a lelkük, ahogy keveseknek. Pedig lenne, bőven, ami elválaszthatná őket. (tér, idő, keret, szokások…) Nem mindennapi szükség szerint tartoznak egymáshoz, nem az által, ami magától értetődő, vagy joggal elvárható. Szívükben lelki testvérség terem, ha terem, az ami a krisztuskövetők szívében születik, a különbözőket egybeölelő, egyé tévő, isteni ajándék…
ÉS PÉTER KEZDTE MONDANI:ÍMÉ MI MINDENT ELHAGYTUNK ÉS KÖVETTÜNK TÉGED

Péter azzal kezdi, amiért szerinte járhat az üdvösség… De hiába sorolja érdemeiket, se nekik, se másoknak nem jár az üdvösség. Mert nem jutalom valamiért, hanem ajándék. Az üdvösség, Isten ég felől kinyíló, megmenteni, megtartani vágyó szeretettének jele, nem pedig megfelelésünkért igyekezetünkért járó jutalom. Annak lehet ajándékot adni, aki megajándékozható. Aki adok-kapok alapon vár valamit, az jutalomra éhes, nem képes ezt ajándéknak érezni. Ezért kezdődik rosszul, amit Péter mondana…

Mi a különbség az ajándék, és a jutalom között? A Pilinszky János által leírt-meghatározott ajándék, az elvárhatatlan, amit a másik csak úgy, a magáéból ad. A jutalom, ami valamiért jár nekem, az a tettemre felel, és az osztja, az adja, aki valaminek teljesítéséért megígérte... Keveredik gondolatainkban ez a két dolog? Úgy, ahogy a tanítványoknál? Az ajándéknak az ajándékozó kedvből-szeretetből kell születni. Az ÖRÖKÉLET nem a megfelelő tettek jutalma, hanem Isten embernek irgalmazó szeretetéből születő ajándék. Tettekkel, igyekezettel, emberi érdemekkel nem szerezhető meg. Abban a pillanatban, ha egy ajándékot (bármifélét) valamire nézve elvárok, épp én oltom ki, a lehetőséget, amiért érdemes adni és kapni…

Vajon mit érezhetett Jézus? Nem tudom, volt-e már olyan a mi életünkben, mikor nem tudtuk odaadni a másiknak készített ajándékot? Pedig készen volt, rá várt. Avagy hiába adtuk oda, mert megfosztott attól (önmagát is), hogy ajándékunk ajándék legyen. Mert elvárta, szóvá tette, követelte, elvette az ajándékozás lehetőségét… Odaadni lehetett, ajándékozni nem.

Milyen nehezen értik meg tanítványai, és mi is milyen nehezen fogadjuk el, hogy: „Nem azé, aki akarja, sem nem azé, aki fut, hanem egyedül a könyörülő Istené…” Róma 9:16.

JÉZUS PEDIG EZT MONDTA: BIZONY MONDOM NÉKTEK, SENKI SEM HAGYTA EL HÁZÁT, FIÚTESTVÉREIT VAGY NŐTESTVÉREIT, ANYJÁT, ATYJÁT, VAGY FELESÉGÉT, VAGY GYERMEKÉT, VAGY SZÁNTÓFÖLDEIT ÉNÉRETTEM ÉS AZ EVANGÉLIUMÉRT, HOGY NE KAPNA SZÁZANNYIT. MOST EBBEN A VILÁGBAN HÁZAKAT, FIÚTESTVÉREKET ÉS NŐTESTVÉREKET ÉS ANYÁT, GYERMEKEKET ÉS SZÁNTÓFÖLDEKET. IGAZ, HOGY ÜLDÖZTETÉSEKKEL…

Jézus válaszol Péternek, azt érezteti vele és a többi tanítvánnyal, hogy akkor is megéri érte elhagyni mindent, ha nem jár ezért fizetségképpen a majdani örök élet. SZÁZANNYIT nyer az, ki érte és az EVANGÉLIUMÉRT hagy el valamit, avagy valakit. MOST EBBEN A VILÁGBAN, mert SZÁZANNYIT kap érte…

Pár napja telefonált az egyik lányom, mondja, és hallom is, nem tud mit kezdeni nagyobbik csemetéjével, mióta megjöttek, egyfolytában ordít, nem bírja elviselni, hogy nem csak vele foglalkozik. Pár napra itt hagyta, anyósára bízta. Mivel engem nagyon szeret, megpróbálta rávenni, hogy telefonon beszélgessen velem. De mintha nem hallotta volna, mit beszélek, sírt zokogott tovább, kétségbeesetten. Azt tanácsoltam a lányomnak, ne akarja mindenáron elhallgattatni, hagyja, hogy kisírja magát, aztán úgyis őfelé fordul vigaszért, szüksége van rá, tudja, hogy szereti. Tán tíz perc sem telt el, szólt a telefon. A csepp lány, s édesanyja hívott. Már nem sírt, közben eljutott fülétől az agyáig, mit halasztott, akkor már beszélgetni vágyott. Felidézhettük, ami összeköt minket…

Míg fájdalma marokra fogta, önsajnálata legyőzte minden egyéb vágyát, akarását, csak hallotta, amit hallott… Ám ennek valós reménye mozdította később az elnyerhető örömért…

Miért KÖVETIK Jézust a tanítványok? Mert megszólította őket, s nem tudtak hívó szavára nemet mondani. Érdem? Kitüntetést, jutalmat érdemelnek? Hogy részesei lehetnek a sok csodának, hogy az Isten országának titkait hallgathatják, hogy közelében lehetnek? Miért maradnak mellette? Mert fogva tartja őket, ami útközben történik, mozdul, körötte van. Mit tesznek ők? Benne maradnak. Érdem? Jutalom jár érte? De hisz nem épp ez a magától értetődő, fel nem fogott, észre sem vett, értéke szerint nem becsült SZÁZANNYI, amit már itt a földön cserébe nyernek követői…Mélységeket látva, többet látnak a magasságból is…
MOST EBBEN A VILÁGBAN - IGAZ, HOGY ÜLDÖZTETÉSEKKEL…