Menekülők

A reformáció 500. évében kiírt drámapályázat – Akikre nem volt méltó a világ – győztes darabja Győri L. János irodalomtörténész, tanár (Debreceni Református Kollégium Gimnáziuma) és Győri Katalin tanár (Baár–Madas Református Gimnázium) közös írása negyvenöt érvényes pályázat közül. A Menekülők címmel Debrecenben színpadra állított darab dramaturgja Visky András író, rendezője pedig Visky Andrej.

Az őszi sárgás hangulatfényt árasztó falikarok lassan hunynak ki a nézőtér erkélyének aranyszegélyét még halványan megvilágítva, s a komor épületeket sejtető színpadon megszólal harmóniumon a „Tebenned bíztunk eleitől fogva” ismert dallama. Először csak szépen, mintha valaki élőben játszaná el a Református félóra bevezető szignálját, aztán a második sornál már egyéb hangok is belopóznak a szép ívű dallamba, majd – mintha kissé spicces lenne a kántor – a dallamsorok egymásba csúsznak, és a harmóniát felváltja a disszonáns hangok erdeje. Közben kivilágosodik a sötét színpad, a komor, de impozáns épületek kontúrjai megmaradnak, s már az élő személyek hangja veri fel a várost. A debreceni Csokonai Színház pódiumán elkezdődik Győri L. János és Győri Katalin színpadi alkotása, a Menekülők. Mindezzel megelevenedik a cívisváros a maga gazdagságával (gazdagjaival), papjaival, kollégiumával és rektorával. Visszaugrunk a 17. század közepére, s mégis mintha mai beszélgetést hallanánk: kollégiumi férőhelyekről, iskolabővítésről, pénzhiányról, város és egyház kapcsolatáról beszél egymással Komáromi Csipkés György, Debrecen első prédikátora és Lippai Sámuel professzor, az iskola rektora. A beszélgetés, mely előkészítője a város bírája előtti megjelenésnek, inkább kérések és igények halmaza, tárgya a kollégium bővítése, két új épület kérése. A város vezetőjének sirámai mintha örök témáról szólnának: pénztelenség, a gazdagok önmentegetése, a diákok elszántsága, a rektor tehetetlensége és egyben elszántsága, az egyház szolgájának hite és hitele.

Maga a darab a magyar történelemnek azt az időszakát eleveníti fel, amikor 1660-ban a török elfoglalja Nagyváradot, s az ottani iskola Martonfalvi György vezetésével sokakkal együtt elmenekül. Így az egyébként is nehéz anyagi helyzetben lévő debreceni iskola súlyos dilemma elé kerül: a diáklázadásokkal is fenyegető, rossz anyagi körülmények között tengődő intézmény befogadja, befogadhatja-e a menekülő testvériskola diákjait és tanárát? Képesek-e áldozatra, a maguk háttérbe helyezésére, megalázkodásra, esetleg az evangélium szellemében még az örömre is, vagy, ahogy Visky András, a darab dramaturgja fogalmazott: milyen átélhető tartalma van ma a „bizalom”, az „otthon, vagy a „szeretet”, áldozatvállalás” szavaknak?

A darabnak van színházi, sőt debreceni előzménye is, ahogyan Korsós Bálintnak egy régebbi, Szabó Magdáról szóló tanulmányában olvashatjuk: „S nyilvánvalóan magyar ez a közeg, ahogyan Debrecenben játszódó drámáié is az. A Kiálts, város! XVI. századi, a puszták porában minden háborúzó fél előtt megalázkodó városköztársasága, ahol a túlélés a legfőbb cél, s a legnagyobb érték. Nem sok érte semmiféle áldozat, ahogyan másfél évszázaddal később a szigorú, puritán Domokos Lajos főbíró a Macskák szerdájában még a Kollégium büszkeségét, a pimasz poéta Csokonait sem sajnálja kitaszítani, csak hogy a közösség megmaradjon.”

A motívumok megmaradnak: a gyülekezetet védő lelkipásztor, a cívis polgárok érdekeit képviselő főbíró, egy-egy mártírrá előlépő hős, és az igazi drámákat hordozó, az egyéni érdekeket a közösség érdekében hátraszorító hétköznapi alakok, akik a történelem viharában áldozatokká, mártírokká válnak.

A darab azokat az erkölcsi dilemmákat veti fel, hogyan is cselekszünk nehézségek, ránk nehezedő terhek, háborúk, kataklizmák idején. Amikor a „normális” cselekvésnek nincs normája, a törvény és törvénytelenség közt keskeny a határ, a rend rendetlenségben nyilvánul meg. Az erre adott válasz hitünk és életünk állapotait is jelzi.

A Menekülők dramaturgja Visky András kolozsvári író, rendező. A darabot fia, Visky Andrej rendezte. Különös: az épületek komorságát csak ritkán oldja egy belső udvar vetített képe, időnként a könyvtár gazdag részlete. Mutatja ez is, hogy felfelé szinte üres terekben vagyunk, amelyek néha mégis megtelnek tartalommal, könyvekkel, szellemmel. A színpadon jól váltakozó terek ritkán adnak intimitást, azt érezzük, hogy nyomasztó környezetben még nyomasztóbbak a gondok is. Éppen egy kis sérülés, Lippainé bekötözött lába jelenti a feloldást, hiszen az ide-oda tipegő, nehéz sorsú asszonnyal már nem a bicegése, hanem nehéz sorsa miatt érzünk szolidaritást, és általa talál magára a gondoskodást végző tiszteletes asszony is. Az abrosz nélküli asztalokon eleinte még bőség van, de a szabódó diák (milyen diák utasít vissza egy jó falatot?) után már csak a gyertyák fénye világítja meg a komor asztalokat. Egyetlen élénk szín majd a koporsóé lesz.

Színpadi elidegenítő effektus például a fekete-szürke-fehér kombinációja, ám az alkotók még arra is ügyeltek, hogy a színészek ne korabeli ruhákat viseljenek. Lippainé fehérré csupaszított kontrasztja áll szemben a lelkész hivatalos öltözékével. A színekben kifejeződik a komorság, de egyszersmind a tisztaság és az azutáni vágy is. Különös jelenet, amikor látomásban éppen a rektor fia jelenik meg még gyermekként lelkészi palástban, mintha a gyermek képviselné az igazi hivatást, vagy annak lehetőségét. A színpad berendezése, az asztalok elrendezése és a terekben való mozgás is kontrasztos, hiszen a nagy asztal mellé tett két kisebb előjelzi a frakciók meglétét, azt a magyar sajátosságot, hogy a történetből mégsem lesz valamiféle ábrahámi nagy asztalközösség, együtt ülés, még a szorosság napjaiban sem. Mindegyik fél – akár egy tárgyalóteremben – saját asztalánál áll, néha ül. Ha ezt érezzük is a darabban, a befogadás a végére mégiscsak megtörténik. De most sem megy áldozat nélkül. Mindig szükséges az áldozat, az emberáldozat? – teszi fel a kérdést számunkra a darab. Csak úgy mennek előre a dolgok, ha valaki előzetesen belehal? Vannak idők, helyzetek, amikor igen. Csak úgy.

A kontraszt, a különböző ellentétek hangsúlyozása mindvégig jól érzékelhető, hiszen szinte az egyetlen élénk szín a rektor koporsója, amely élénkpiros, képviselve a dinamizmust, az életet – és itt még a halált is az élet hordozza. A fekete-fehérrel szembeni egyetlen piros szimbólumot láttunk már filmes eszközként is, ahol szintén az életet jelezte, itt viszont a halálra emlékeztet, nem is a maga valóságában, inkább a mártíromság, az élet feláldozása az életért jelzéseként. A narratíva így lesz az örök üzenetből kiindulva mégis aktuális kérdéssé, a kontextus textussá. Ha 2017-ben Menekülők egy darab címe, akkor lehetetlen csak visszamerengeni a múltba vesző történelmi időkre.

Talán azt is sugallja a dráma, hogy a menekülők tömegben nem érthetőek, nem foghatók fel, csak úgy jönnek közel hozzánk, ha nekünk magunknak is van legalább egy menekültünk. A darab közben azt érezzük, hogy az indokolatlanul elhúzódó jelenet a két nő egymást vigasztaló, s a múltat feltáró szavaival éppen erre világít rá: addig nem lesz reális ítéleted, amíg nem találkozol egy menekülttel, nem nyitod meg a házad a bujdosó előtt, s nem fogadsz be valakit az otthonodba. A darab elején a lelkész ki is mondja az evangéliumi példát, példázatot, mondhatni a lényeget: egy pohár vizet adni a rászorulónak.

Mert a színdarab befogadása közben is azt vesszük észre, hogy a színpadon is mindenki menekült. Mert nemcsak fizikailag lehet elhagyni a hazát, a várost, a falut, hanem lelkileg is. El lehet hagyni az egyházat, az iskolát, a biztonsággal kecsegtető várost. Mert vannak háborúkból, kataklizmákból menekülők, és vannak családi és egyéni tragédiákból kiszabadulni és megnyugodni vágyók, különösen akkor, amikor a történelmi idő és Isten ítéletének ideje egy és ugyanaz, és mindebben még egy család tragédiájával is szembesülünk.

Az egyetlen harmónia dallama nem tér vissza a harmóniumon sem. Várnánk, de nem jön, s a még annyira zárt és szoros keret, amit egy temetés adhat, sem adja meg a feloldást: a komor igék az átváltozott testről szólnak, a keresztyén életünk legnagyobb reménységéről, a feltámadásról, mert a megromlott test a földön marad, de a lelki test már a mennyben van. Miként Lippai is már az öröklétben találkozik az elhunyt gyermekével, s felesége – az egyetlen fehér ruhás – számára is ez az egyetlen vigasz és feloldás.

A végső konklúziót talán Komárominé mondja ki: „Debrecen már rég nem az... Inkább éhes, nyeszlett jobbágy. Olyanok vagyunk, mint a homokra épített város. Mégis megmaradtunk, mert a mi kősziklánk maga az Úr Isten.”

Kicsit most eltávolodva a konkrét szituációtól tegyük fel a kérdést: miért is jó ez a színdarab?

A reformáció 500. évének programsorozatában két dolog miatt is. (Most, hogy már csaknem lezáródnak az ünnepi események, s elvétve találkozunk értékeléssel, sőt, kritikus hangokkal is, sokan már a folytatásról, az 500+ -ról, az 501. évről beszélnek. Ne maradjon már abba a reformáció, ha egyszer olyan jól elkezdődött.)

Egyrészt, mert ez a drámapályázat valóban arról szólt, amiről a Reformáció 500-nak igazán szólnia kell, vagy kellett volna. Hogy olyan produkciók jöjjenek létre, amelyek éppen a reformáció szellemiségét tükrözik, mégpedig úgy, hogy az szóljon a mai embernek, aktuális legyen, és találjunk valami mélyebb gondolatot, üzenetet benne. S hát, valljuk meg: nem telik el nap, hogy valamilyen formában (hír, plakát, reklám, propagandahirdetés) ne találkoznánk azzal, vagy ne tolnák a képünkbe, fülünkbe, (agyunkba?), hogy vannak emberek, akik elhagyják otthonaikat, elmennek lakóhelyükről, elmenekülnek, és új hazát keresnek. És az a másik M betűs szó mára már nem annyira szociológiai fogalmat jelöl, mint inkább szitokszót. Mennyire másként hat ránk a szó: menekülők. Mert vannak, akik tényleg menekültek és menekülnek. És még olyanok is, akik ebben az összevisszaságban megmenekülnek. És vannak olyanok is, akik pedig befogadnak. Menekülők. Befogadók.

Másrészt a darab színpadi verziója erdélyi művészekkel valósult meg. Mondhatni hatékony művészi, művészeti összefogással. Ők hozzák a darabba azt a kendőzetlenséget, szókimondást, néha nyerseséget, amellyel színpadi ereje is marad a darabnak, és nem csak példázat vagy erkölcsi tanmese lesz. A valóságos emberek valóságos tragédiájában találkozunk sérülésekkel, sebekkel, széttárt karokkal, hulló könnyekkel, dilemmákkal, elsietett, vagy meg sem hozott, vagy később megbánt döntésekkel. Vagy épp egy olyan üdítő jelenettel, amelyben a két vitatkozó fél Igéket vág egymás fejéhez, s a végére már csak a textusokat, igehelyeket emlegetik, s dobálják egymásra, s a tartalom már régen elveszett.

A reformációra az lehet a jellemző, hogy van összefogás, és elvek, eszmék, cselekvési módok egymásra találnak. És ha mindez összeáll, akkor olyan sikeres és szép alkotássá lesz, mint a Menekülők című történelmi dráma. Méltón a reformátori örökséghez.

Biztos vagyok abban, hogy a sikeres debreceni előadások után a budapesti közönség is szívesen látná a darabot.

Bölcsföldi András

Képek: Máthé András/ csokonaiszinhaz.hu

Kapcsolódó cikkünk:

A Menekülők nyert
Győri L. János és Győri Katalin Menekülők című drámája nyerte el a Csokonai Színház, a Tiszántúli Református Egyházkerület és Debrecen Megyei Jogú Város Önkormányzata „Akikre nem volt méltó e világ” című közös drámapályázatának fődíját.