De minden tréfát félretéve, valóban erről is megismerszik. Hendrikus Berkhof holland teológus mondja nagy teológiai művében a "Keresztyén hit"-ben, hogy az egyházat - ha akarjuk, ha nem - mindig az intézményei felé érkezve ismerjük meg. A kérdés azonban az, hogy beérhetjük-e az első benyomásokkal? Pl. hogy milyen egy adott gyülekezet temploma: elhanyagolt állapotú-e, vagy szépen karbantartott-e, jó-e ott lenni vagy nem jó? S ha ebbe belegondolunk, akkor már az adott gyülekezet történetébe, lelkiségébe is bele kell gondolni. Továbbá hogyan operálnak egyházi testületeink? Veszekedő, "zsinatoló", hangoskodó testületek-e ezek vagy komoly döntéseket fontoló atyafiak szent egybe-jövetele (amire a szün-hodosz - zsinat - görög szó utal? Milyen öltözetet viselnek a lelkipásztorok? Öltönyt vagy Bocskait? És milyen öltözetet viselnek vasárnap a templomba jövők? Strandpapucsot, edzőcipőt? (Ez utóbbit már sokszor látjuk konfirmációi fényképeken is.)

Milyenek a statisztikai mutatóink, iskoláink, közéleti megnyilvánulásaink? Röviden, mindannyiunknak vannak azonnali benyomásai. Találkozunk bizonyos intézményekkel, azoknak működésével, megnyilatkozásaival. A kérdés azonban az, hogy tovább tudunk-e lépni. Mélyebbre kell hatolnunk, ám azzal a meghagyással és kikötéssel, hogy amivel először találkoztunk, változatlanul része marad az egyháznak. És ez elől az ekkléziológia sem térhet ki. Tehát mindazt, amivel találkozunk, amit közvetlenül észlelünk, így magát az intézmény együttest az ekkléziológia sem tekintheti afféle lényegtelen járuléknak. Hadd idézzem fel erre vonatkozóan a XX. sz. kezdetének egyik nagy egyháztani vitáját. Két kiváló német tudós között zajlott a vita. Az egyikük korának leghíresebb, legképzettebb egyházjog professzora, Rudolf Sohm volt, a másik szintén korának legkiválóbb egyháztörténésze, Adolf von Harnack. A vita azon bontakozott ki közöttük, hogy R. Sohm, aki egész élete munkásságát annak bizonyítására szentelte, hogy az egyház intézményei, az egyház törvényei, az egyház rendje általában szükségtelen dolgok. Az igazi egyház nem institúcióban, hanem közösségben létezik. Nem az organizációban, hanem a krisztusi szentlelkes organizmusban. Mindaz, ami a történelem során intézményesült, ami formát, alakot öltött, az másodlagos hozadék, amitől meg kell szabadulni. Talán magas Sohm sem gondolta, de a vitában legnagyobb ellenfele éppen az Harnack lett, aki elvileg ugyanezt hirdette, amit ő, csak nem az egyházszervezet, hanem a teológia, s elsősorban a dogmaalkotás terén. Harnack Sohmhoz hasonlóan azt hirdette hogy vissza kell térni az evangélium eredeti egyszerűségéhez. Az evangélium olyan, mint egy (belső) mag, amelyre a történelem során újabb meg újabb rétegek rakódtak rá, mint valami héjak. Ezeket le kell fejteni, hogy az igazi evangéliumhoz eljussunk. A vitában mégis Harnack lett az ellenfél, aki azt vetette Sohm szemére, hogy igénye veszélyezteti azt, ami az egyház a missziójához elengedhetetlenül szükséges. Küldetése betöltéséhez ugyanis intézményeket kell létrehoznia. És ezek az intézmények lesznek missziójának hordozói. Lehet, hogy némelyik intézménye elöregszik, kiüresedik, de intézmények nélkül az egyház arra kárhoztatik, mint amire a hal, ha kirakjuk a vízből a partra. A hal csak a vízben élhet. Az egyház számára intézményei azt a vizet jelentik, amelyben élhet és mozoghat. A Harnack-Sohm vitára reflektálva jegyezte meg szellemesen Eduard Schweizer, svájci újszövetséges, hogy a mai egyháznak Sohm és Róma (zwischen Sohm und Rom) között kell az utat megtalálnia. A Sohm-i szélsőséges radikalizmus, mely minden intézményt, jogi formát elutasít, és mindent a spontánul szerveződő kis élő közösségre helyez, járhatatlan út. Ez volt az útja a radikális reformátoroknak a XVI. században, később az anabaptistáknak, aztán az angol independenseknek, a levellereknek, ma is nagyon sok keresztyén akar ezen az úton járni. A másik szélsőség: Róma, ahol a római egyházjogi felfogás értelmében maga az evangélium is azért közöltetett, a misszió azért történik, hogy intézmény legyen, egyház létesüljön. A kettő között vezet az út. Schweizer gondolatait ismerve mondja később, a 7o-es években az egyik legkiválóbb XX. századi református teológus, Thomas Torrance, hogy az óegyház idején, amikor a nagy krisztológiai, szentháromság-tani viták zajlottak, az óegyházi ökumenikus zsinatok maradandó módon megoldották ezeket a kérdéseket. Krisztus kettős természetéről szóló dogmatikai tanítás mindmáig érvényes és felülmúlhatatlan. Azonban, mondja Torrance, a mi századunk feladata, hogy az egyház kérdését megoldja, mert azt az óegyház nem oldotta meg. Hogy milyen igények és felismerések vannak Torrance eme tétele mögött, azt három problémakör bemutatásával szeretném jelezni. Ezek a szekularizáció, az ökumenikus mozgalom, s végül az a tény, hogy a keresztyénség a mi századunkban lett világvallássá. Mindháromnak igen komoly hatása volt és van az egyháztani eszmélődésekre, s akár szólunk róluk, akár nem, gondolkodásunkat meghatározzák. Most azt javaslom, ejtsünk róluk szót, röviden, a keretek adta lehetőségek között.