Új hitvallás (1972) - KOREAI PRESBITERI EGYHÁZ (PROK)

Isten Szent Lelke az elmúlt évtizedekben arra indított sok református egyházat, hogy hitvallási nyilatkozatokban, „hitvallásokban” fogalmazzák meg helyzetüket, vallják meg hitük változatlan igazságait az „itt és most” történelmi viszonyai között. Az öt kontinens reformátusai szívében-hitében, közös gondolkodásában születtek meg ezek a „hitvallások”, melyek nem kívánták helyettesíteni az Apostoli Hitvallást, vagy a klasszikus református hitvallásokat. Bennük a bibliailag megalapozott református hit kikristályosodott igazságai mentén gondolták újra és tették nyilvánosan ismertté egyéni és közösségi életük tartalmát, fogalmazták meg felelősen teendőiket. Hitvallásos programiratoknak is lehet ezeket tekinteni, melyekben a Szentlélek aktualizáló, az evangéliumot élethelyzetünkre lefordító munkáját fedezhetjük fel. Lukas Vischer, az ismert svájci lelkész korábban már félszázat összegyűjtött könyvében („Reformiertes Zeugnis heute….”) ezekből. A megjelenés után nem sokkal a sajtóban azt nyilatkozta: „a reformátusok csak úgy ontják az újabb hitvallásokat, már egy újabb könyvre való gyűlt össze ”.
Sorozatunk célja kettős: egyrészt válogatást kívánunk nyújtani ezekből a mai református hitvallásokból; másrészt azzal a reménységgel adjuk közre ezeket, hogy általuk bárcsak Isten Szentlelke felébresztené egyházunkban egy MAI MAGYAR REFORMÁTUS HITVALLÁS megalkotásának a vágyát és szándékát, melyben megvallhatjuk Szentháromságos Urunk történelmi szabadító csodáit, melyeket velünk, kárpát-medencei magyarokkal az elmúlt évtizedben cselekedett. Ezek a csodák bőséges okot és indokot jelentenek a mi hitvallásunk megalkotására. S minthogy Vischer könyve arról is szól, hogy minden hitvallásalkotás egyben közös gondolkodást, egymásra figyelést, az egyház lelki erőinek (újra)integrálódását is magával hozza, nagy nyereség lehetne ez egyházunk számára is. Ma még élnek az Ő szabadításának emberi eszközei és tanúi, akik hitelesen tehetnének bizonyságot történelemformáló tetteiről, egyházunk felismert feladatairól a megváltozott külső, s az emberi szív változásra, megújulásra szoruló belső viszonyai között.

HITVALLÁSI HELYZET DÉL-KOREÁBAN

A református alapvetésű presbiteri egyház Dél-Koreában jelenleg a világ egyik legnépesebb református közössége. Az Új Hitvallást az egész egyházban elfogadták. Két további hitvallás alapul ennek tartalmán, az 1973-as "Koreai keresztyének nyilatkozata” és az 1976-ból származó irat, a „Hitvallásunk”.
Ez az első olyan hitvallás, amit a nemzeti egyház maga alakított ki, fogalmazott meg, tehát nem más testvéregyháztól vette át. Három alapelv határozza meg a mondanivalót: 1. A hagyományos és tekintélynek örvendő hitvallások fő jellegzetességeitől nem kívánnak eltérni; 2. Mit jelent ma Krisztust megvallani – ebben a kérdésben összhangra törekedtek más egyházakkal; 3. Fontos volt számukra, hogy egyházuk egész közösségét, s minden tagját egyidejűleg megszólítsák, s véleményüket, hitüket kifejezésre juttassák. Első lépésben egy hitvallásalkotó ad hoc-bizottság kidolgozta az alapfogalmazványt, majd azt szétküldték a gyülekezeteknek, országos megvitatásra bocsátották. Ez az első két lépés több mint két évet vett igénybe. Utána a beérkező javaslatok feldolgozása következett, további két évig tartott, amíg végre a gyülekezetek és teológiai intézmények véleményét is begyűjtve, kialakult a végleges szöveg. A bizottság a végleges, átdolgozott szöveget 1972-ben terjesztette a Zsinat elé, amit az teljes egyhangúsággal hagyott jóvá. Így született meg az Új Hitvallás – 1972 koreai testvéregyházunkban.

AZ ÚJ HITVALLÁS

I. HIT ISTENBEN ÉS A SZENTÍRÁS

1. A Szentháromság Isten
Az az Isten, Akiről a Szentírás bizonyságot tesz és Akiben keresztyén egyházunk hisz, az a Jézus Krisztus Atyja és a mi Atyánk, Aki kijelentette önmagát nekünk. A menny és a föld teremtésével és Izrael történetével szent Atyaként jelenti ki magát; Jézus Krisztusban Fiúként, a Kijelentés beteljesítőjeként; az egyházban pedig Szentlélekként jelenti ki magát, Aki összegyűjti és egybeszerkeszti azt Jézus Krisztus nevében. Egy Istenben három személlyel találkozunk és a három személy egy Istenben van. Egyik személyt sem szabad a másik kettővel összekeverni, felcserélni, sem pedig azoktól elszakítani. Ez a három személy egyenlő az istenségre, a hatalomra, az akaratra, dicsőségre és tekintélyre nézve. E három-egy isteni személy örökkévaló és felette áll minden tér-idői határnak.
A Szentírás bizonyságot tesz a Szentháromságba vetett hitről: „Senki sem jöhet énhozzám, ha nem vonzza őt az Atya, aki elküldött engem” (Ján 6,44). „Senki sem mondhatja: ’Jézus Úr’, csakis a Szentlélek által” (1Kor 12,3; vö. 1Ján 4,2-3). A Szentlélek pedig az Atyától és a Fiútól jön (vö. Ján 14,26; 15,26). Ma mi ezzel a három-egy Istennel találkozhatunk az Ő teremtett világában, a megbékélésben, szabadításaiban, megszentelő munkájában. Hisszük, hogy közöttünk is jelen van.

2. A Szentírás Istene
Istenünk Izrael történetében ismerteti meg magát és ismerhető meg, még inkább Jézus Krisztus életében és kiváltképpen az Ő halála és feltámadása által, de az egyház életén keresztül is. Ugyan az Istenbe vetett keresztyén hitet az ateistáknak nem kis száma próbálta megcáfolni, mindazonáltal Istenünk élő Istenként jelenik meg Igéjének valóságában és hatalmának különféle megnyilvánulásaiban. De nem engedi, hogy Őt egy fogalomba, rendszerbe vagy szokásba befogjuk és bezárjuk. Ő újra és újra létrehívja népét, hatalmával pedig új történelmet ír.

3. A Szentírás
Az Ó-, és az Újszövetségben jelenti ki magát Istenünk. Az Ószövetség, amelyik 39 könyvből áll, s amit egyházunk az ószövetségi istentiszteleti közösségtől örökölt meg, bizonyságot tesz Isten hűségéről Izrael mellett és kijelentésének remélt beteljesüléséről az eljövendő Messiásban. Az Újszövetség, amelyik 27 könyvből áll, amit a korai ökumenikus egyház fogadott el, és amelyet az apostolok jegyeztek le, bizonyságot tesz Jézus Krisztus eljöveteléről, a Szentlélek munkáiról, és a jövendő dolgokról. Kánonnak nevezzük ezt a két szövetséget. Ehhez még hozzátartoznak az apokrif iratok, ezeket azonban a kánon fényében kell megítélni.
Az Ó- és az Újszövetség egyformán Isten Igéje. Mindkét szövetség a maga sajátos módján tesz bizonyságot Jézus Krisztusról, s együtt szerves egységet alkot, egyik a másik nélkül alig érthető. Ugyanolyan módon kapcsolódik össze a két szövetség, mint ahogyan a keresztyén egyház összekapcsolódik Izrael gyülekezetével és hitével. A Biblia a próféták és az apostolok írásaiból áll, akik mindig egy meghatározott, konkrét helyzetben éltek. Így a Szentírás Istennek az az Igéje, ami egy meghatározott, konkrét hitközösséghez szól. Istennek ez az Igéje hasonlóképpen megszólít minket mai helyzetünkben, mégpedig annak a ténynek a közlésével, hogy Jézus Krisztus Isten jövetelének, akaratának és lényének a megvalósulása a Földön.

4. A Szentírás tekintélye és magyarázata
A Szentírás saját tekintélye révén bizonyul Isten Igéjének. Istennek ez az Igéje tesz bizonyságot Isten történelmi jelenlétéről a világban és van ereje ahhoz, hogy embereket Krisztus által megújulásra vezessen. Az egyház ezt bibliai inspirációnak nevezi (2Tim 3,16kk). Az Írás ihletettsége abban is megmutatkozik, hogy igaz bizonyságot tesz Krisztusról és a hívő embert a személyes megújulásban továbbsegíti. A Szentlélek munkálkodása révén vált az inspiráció valósággá, a bibliai szerzőket felhatalmazó erővé, s a Lélek ma is azokhoz jön, akik a Szentírást olvassák és hallgatják.
A Szentírás független attól a kortól, helytől és körülménytől, melyek között a szerzők éltek. Éppen ezért a Szentírást csak akkor lehet igazán megérteni és értelmezni, ha alapos tanulmányozással megismerjük nyelvi összefüggéseit, az adott nyelv gondolkodásmódját, továbbá a szerzők társadalmi, történelmi és kulturális viszonyait. Az Írás magyarázatakor meg kell őriznünk a különbözőségeket ugyanúgy, mint az egységet. A magyarázat egységét az Igék közös tartalma adja meg, amire a Biblia minden része szerves egységként utal. A különbözőségek alapját az egyháznak és tagjainak sokfélesége képezi, ami az egységben valósul meg, s ezt jelenti: sokféle módon találkozhatunk az igazsággal, ezért minden egyes történelmi helyzetben rákérdezünk Isten Igéjére, s ugyanakkor engedjük, hogy ez az Ige kérdéseket szegezzen nekünk. A magyarázat sokfélesége Isten Igéje valóságából adódik, az emberi szabadságból, valamint az egyének méltóságából. De ennek nem szabad hamis szubjektivizmusba tévednie.

II. A TEREMTÉS ÉS A VILÁG

1. Isten teremtő műve
Isten teremtette kezdetben a mennyet és a földet (Gen 1,1kk). Igéje által „az ürességből”, a „semmiből” hívott létre mindeneket, s általa különböztette meg önmagát alkotásától.
Teremtményei között vannak láthatatlan szellemi lények, látható és teremtett dolgok, az emberi lény és környezete. Isten az egyedüli Úr mindenek felett, s egyedül Őt szabad imádni. Isten a teremtés művét nem zárta le végérvényesen, hanem folytatja tovább alkotását, hogy azt még tökéletesebb állapotba hozza, melynek eszköze a változás és a megújítás. De minden folyamat felett szent akaratával uralkodik. Isten megbízta az embereket a teremtés feletti uralkodással, de elvárja tőlük, hogy annak tökéletesítésében részt vegyenek. A teremtett lények legfontosabb feladata az élet ápolása és megtartása. Ezt a folyamatot tudományosan leírható természeti törvényekkel is megvilágíthatjuk. Végső soron azonban a természet sorsa az Isten és az emberek közötti szövetség függvénye.
Isten az embert a maga képére teremtette és bölcsességet, meg személyiséget ajándékozott neki, hogy felelni tudjon Istennek. Ezért képes az ember a többi teremtménnyel együtt Istent magasztalni, örvendezni Előtte, s megosztani Isten szeretetét másokkal is.

2. Isten gondviselése és eleve elrendelése (predestináció)
A Biblia tanítja Isten gondviselését, amivel teremtett világát létrehozta (Mt 6,25-34; ApCsel 17,14-28). A teremtett világban és történelemben vannak dolgok, melyek az embereknek kárt okoznak. Vétkek, melyek újból megismétlődnek, s rombolják mind a természetet, mind az emberi közösségeket. Isten eközben mindenekben a jót akarja hosszútávon érvényre juttatni, úgy, hogy a világban meglévő ellentmondásokat korlátok közé szorítja, illetve egyensúlyban tartja azokat. Hisszük, hogy Isten győzelemre segíti a jóakaratot.
A Biblia Isten gondviselése mellett szól az eleve elrendelésről, a predestinációról is (Róm 8,29; 9,19-29). Az ember azt, ami őt azzá teszi, aki, nem szabad akaratából választotta, hiszen már előtte is létező családi kötelékekbe születik bele, meghatározott neme, anyanyelve, fizikai felépítése van (1Kor 7,17-24; Ján 9,1-3). Mindez túl van jón és rosszon. Ez így adatott az embereknek kezdettől fogva, s nagyrészt meghatározza életüket. De mindenkinek van kisebb-nagyobb lehetősége arra, hogy személyes döntésével javítson az életén, s újra felfedezze életének teljesebb értelmét. Ezzel a döntéssel válik nyilvánvalóvá, hogy mit is akar Isten az életünkkel.
Tudjuk, hogy a megváltás folyamata nem megy végbe minden embernél azonos módon. A predestinációs hit nem jelent fatalizmust, az nem a megmásíthatatlan végzetbe vetett hit. Sokkal inkább annak a ténynek bizalommal való elfogadását jelenti, hogy Isten Jézus Krisztusban kegyelemből kiválaszt magának minket. A predestináció és a kegyelem legszebb példája maga Jézus Krisztus (Ján 15,16; Róm 9,14-18).

3. Természet és ember
Az embernek akkora hatalma van, hogy vele a természetet is leigázhatja. De felelős azért, hogy a természet feletti uralmat miként gyakorolja. Hiszen egyidejűleg maga is része a természetnek, benne az életéhez szükséges javakhoz jut és külső mozgásterét is a természet biztosítja. Ugyanakkor arra is van ereje, hogy azt megújítsa.
Ma szembesülnünk kell a természet tönkretételének egyre fenyegetőbb válságával, ami egyben alapvető szükségleteink megelégítésének forrásait is pusztítja. Ennek oka részben az eddig soha nem tapasztalt népességrobbanás, a gátlástalan birtoklási vágy és a pazarlás, továbbá a megszerzett tudás és az ismeretek gonosz célokra fordítása. Minden módon biztosítanunk kell, hogy a természet továbbra is magasztalni tudja létezésével Istent, s életfontosságú kincsei az utánunk következő generációk számára is megmaradjanak. Olyan módszereket kell kifejlesztenünk, melyek megóvják az életet, gondozzák a természetet, s védik annak erőit. Hisszük, az a helyes, ha a természet javait minden emberrel igazságosan megosztjuk, nem pedig az, hogy könnyelműen elherdáljuk.

4. A természeti istenismeret
Isten teremtményein felfedezhetjük az Ő szándékát, akaratát és uralmát, amit a teremtett világban kíván megvalósítani. A teremtmények azonban nem nyújtanak kellő lehetőséget arra, hogy rajtuk keresztül ismerhessük meg a Szentháromság Istent. Jóllehet minden teremtmény többé-kevésbé utal Isten létére és gondviselésére, mégis az Ő jelenlétét teremtett világában némelyek gyakran kétségbe vonják vagy egyenesen tagadják. Mivel az ember bűnös, ezért a természetről és a történelemről alkotott emberi ismeret semmiképpen sem helyettesítheti Isten kijelentését (Róm 1,19-25). Istennek a természetre és a történelemre vonatkozó akaratát tehát csak a Bibliából ismerhetjük meg helyesen és valóságosan.

5. Minden igazság Ura
Isten gondoskodása és szeretete egyformán vonatkozik hívőkre és hitetlenekre (Mt 5,45). Ezért minden emberi tapasztalat és felfedezés Isten valóságához tartozik. Igazságának magvacskái megtalálhatóak a vallásokban, a filozófiában, az irodalomban, a művészetekben és a tudományokban. Mindezek Isten Országához is tartoznak. Ezt az igazságot szem előtt kell tartanunk, amikor az élet értelmének keresését eredményesen kívánjuk folytatni. Hisszük, hogy Krisztus minden igazságnak és a valóságnak az Ura (Kol 1,15-17). De csak a Krisztusban újjá születettektől várható el, hogy Isten akaratával összhangban, éljenek is az igazsággal (Róm 8,19-23).

III. AZ EMBER BŰNE

1. Az ember igazi természete
Az Isten képére teremtett embernek (Gen 1,26) a történelmi létezése a születés és a halál közé korlátozódik. De e keretek között létének pótolhatatlan értéke van. Ehhez járul még Isten és emberek előtti erkölcsi felelőssége, valamint a halálon túl megnyíló örök élet utáni sóvárgása. Ám az eredendő bűn az ember igazi természetét megrontotta, eltorzította, s képtelenné tette arra, hogy igazságosan, jóságosan és szeretetben éljen.

2. Férfi és nő
Isten az embert férfinak és nőnek teremtette, hogy a nemek között létrejött partneri kapcsolatban boldog és teljes életet éljenek. Ez életük értelme és a teremtés csodája (Gen 1,27-31; 2,24-25). A férfi és nő közötti szeretetkapcsolat és a szexuális élet Isten drága áldása. De óvakodniuk kell a szexuális visszaélésektől, ennek módja, hogy nemi életüket is Krisztus-hitükkel összhangban gyakorolják.

3. Test és lélek
Az ember a test és a lélek szerves egysége. Testi létünket biológiai és kulturális tényezők határozzák meg. A lélek ezen belül fonódik össze a testtel. A lélek nem csak egy részét alkotja az embernek, hanem sokkal inkább valódi „Én”-jét. Így vagyunk képesek arra, hogy testi cselekedeteinket és saját halálunkat is objektív módon, kívülről is szemléljük. Mindnyájan szülőktől születünk, így vagyunk az emberi nemnek és közösségnek tagjai. Ugyanakkor fölötte is állunk az idői korlátoknak és az emberi közösség vérrokoni kötelékeinek, mert közvetlenül Istenhez tartozunk. Ebből adódik felelős és teremtményi létünk (Róm 5,12-21). Jóllehet a halálnak van hatalma arra, hogy az életet megsemmisítse (Róm 8,21; 1Kor 15,26), mi mégis a halálon túli életre várunk. A halál igazi lényege és titka Jézus Krisztus halálában és feltámadásában tárult fel (1Kor 15,12-58).

4. Az általános rossz és a bűn
Az emberek egyetemes és egyéni gonoszságának romlottságuk és erkölcsi elesettségük az oka. Ez befolyásolja az egyének életét, s mint szociális tényező, áthatja, megrontja az emberi közösségeket, pusztítja Isten teremtett világát. Szabad akaratú lényként felelősek vagyunk azért, hogy mennyire sodródunk bele az általános romlottságba. A bűnnek a forrása az emberi önzés és arrogancia, ami egyenesen szembefordul Isten teremtett világának működési szabályaival, sőt magával Istennel is (Gen 3,5; Róm 7,5-25). Önmagunktól képtelenek vagyunk a bűn gyökerét kiirtani.

5. Általános morál és emberi etika
A teremtés kezdete óta adódtak jelentős számban olyan okos emberek és erkölcstanítók, akik feladatuknak tekintették, hogy a bűnök ártó természetét leleplezzék, s az igazságosságért, a szabadságért, a békéért léptek fel, ezzel valójában az emberi életet akarták jobbá tenni. Ezek a fáradozások mégsem voltak képesek elérni azt, hogy a bűnök valódi oka megszűnjék. Ugyanakkor ezek a próbálkozások a Krisztusban megjelent isteni szeretet világosságában gyengének is bizonyultak. Isten minden embernek segített és segít, hogy fáradozásai az erkölcsös életért eredményes legyen. A legjobb példát erre az izraeliták mutatják, akiket Isten törvénye nevelt és formált, míg elérkezett a kegyelem ideje.

6. A törvény jelentősége
Isten törvénye, ahogyan azt Izrael megkapta, sok tekintetben hasonlóságot mutat az ókori Közel-Kelet népeinek törvényeihez. Még a Tízparancsolat is mutat bizonyos hasonlóságot néhány ókori keleti törzs etikai tiltásával. Az első parancsolat azonban a Tízparancsolat sajátosságát az Istennek Izraellel kötött szövetségében határozza meg. Ebben a szövetségben Isten kegyelme és irgalma jutott érvényre.
A törvény, Isten jóságos akaratának foglalata, ami mindenkire vonatkozik, a bűnösökkel és a törvény ellen vétőkkel szemben büntetést rendel, de egyúttal megváltást és Lélek által táplált reményt ígér azoknak, akik beletartoznak abba a közösségbe, melynek tagjai elfogadják az Ő szeretetét. A törvényt az a parancsolat foglalja össze, amely Isten és a felebarát szeretetéről rendelkezik. Ez a törvény volt a nevelő (Gal 3,24), amíg Krisztus el nem jött. Egyúttal pedig előre sejtette Isten elközeledő kegyelmét is.

7. Krisztus parancsolatai
Azzal, hogy a törvényt Krisztus betöltötte, megnyitotta az utat a hithez, s ezzel Ő lett a törvény vége is (Róm 10,4). Azért adott a keresztyéneknek parancsolatokat, hogy gyakorolják magukat a hitben, minthogy még mindig a bűnök szolgaságában vannak. Krisztus parancsolatai azt hirdetik, hogy az élet célja az Isten és az embertársak iránti szeretet (Ján 15,17; Róm 13,8-10). A keresztyéneknek az a kötelességük, hogy ezeket a parancsolatokat betartsák. De egyetlen keresztyén sem képes arra, hogy ezeknek magától eleget tegyen, hanem csak a Szentlélek támogatásával és kegyelemből tudja megtenni ezt (Gal 5,24kk). Ezért nincs semmi okunk arra, hogy akár fennhéjázók, akár csalódottak legyünk.

IV. JÉZUS KRISZTUS ÉS A MEGVÁLTÁS

1. Jézus Krisztus élete
Jézus Krisztus, akit a Szentlélek fogant, a római uralom alatt lévő Júdeában, a szűz Máriától született (Mát 1,18-2,12). Gyógyította és tanította népét, csodákat tett, hirdette az Isten Országáról szóló evangéliumot, kiválasztotta tanítványait, hogy őket Igéjének tanúivá tegye. De a nép nem értette meg Őt, a zsidó vezetők pedig bevádolták Pontius Pilátus ítélőszéke előtt, azért, hogy keresztre feszíttessék Őt. Isten azonban feltámasztotta Őt a halottak közül és ezzel Fiának nyilvánította Őt (ApCsel 2,32-36; Róm 1,3kk).

2. Krisztus személye
Jézus Krisztus az Ember Fiának hívta magát, osztozott gondjainkban és fájdalmainkban, s tetteiben teljhatalommal bizonyította, hogy Ő egyszerre Isten Fia is.
Ő a Felkent Messiás (Ján 1,41), a testté lett Ige (Ján 1,14), a mi Urunk (Fil 2,11), Ő az Üdvözítő (ApCsel 5,31). Ő Istennek és az embereknek is a „képviselője”, (Zsid 2,17kk) és a Közbenjáró (1Tim 2,5; Zsid 8,6). Benne teljesedett be a törvény és a próféták (Mát 5,17), Benne jelent meg Isten ereje és bölcsessége a Földön (1Kor 1,24), s Benne lakozott az Isten teljessége (Kol 2,9). Ő a világnak meghirdetett jó hír (Róm 2,16), a megbocsátás és a kegyelem (Ef 1,7), a szeretet (Tit 3,4), az emberek és az emberi közösségek szegeletköve (1Pét 2,6), és az egyház Feje (Kol 2,19). Igaz Istenségét és igaz emberségét a Szentlélek tanúsítja (1Ján 4,2), ezt hittel valljuk is (Mát 17,17-19), de ez megmarad mindvégig titoknak (Ef 3,4).

3. Krisztus élete
Jóllehet Krisztus Istennél volt és maga Isten volt, megüresítette magát és alászállott a Földre, szolgává lett. Azzal, ahogy magát megalázta, példát adott arra, mit jelent „az élet másokért”, valamint a szolgálat és az önfeláldozás (Mk 10,45). A szegények, az elnyomottak, a bűnösök, a kitaszítottak, a kirekesztettek és a csalódottak barátja volt. Soha semmi kapcsolata sem volt a gonoszság, az igazságtalanság és a hazugság erőivel. Sőt ezeknek mindhalálig ellenállt (Mk 11,15-18; 14,61; 15,2-5 és a párhuzamos Igék). Szolgáló életében a legnagyobb szeretet és az igaz emberség áll előttünk.

4. Krisztus szenvedése és halála
Krisztus bűneink miatt szenvedett, ennek csúcspontját a keresztre feszítés jelentette. Igazán emberiek voltak halálfélelmei a Getsemáné kertben és szenvedései a keresztfán. Mindabban, amit átélt, az emberlét igazi mélységei tárultak fel: Isten iránti engedetlenségünk, bűnnel teli életünk, magányosságunk, halálunk és támasznélküliségünk (Ézs 53,5; Zsid 4,5; 1Pét 2,24). Halála, szenvedésének csúcspontján, Isten igaz szeretetének a kifejeződése, és támadás a kozmikus rossz és a bűn erői ellen, amelyek állandóan fenyegetik Isten teremtett világát, s az embereket pusztításra kényszerítik. Halála másrészről szabadítást jelent mindenféle gonosz hatalomtól, továbbá a megbékélést hozta el Isten és az emberek között, és az Isten jótette volt bűneink bocsánatára és a megváltás beteljesítésére (Róm 3,24; 5,1; Gal 1,4; 1Pét 3,18).

5. Krisztus feltámadása és mennybemenetele
Jézus Krisztust Isten három nap után feltámasztotta a halálból. Azaz: Isten a halottat a halálból felébresztette. Ez történelmi viszonyok között megvalósuló természetfölötti esemény volt. Azok, akik találkoznak a Feltámadottal, felismerik ezt a tényt, s úgy tekintenek önmagukra, mint akik a Feltámadottnak a megbízottai, missziójának munkásai (Luk 24,32; Ján 20,21).
Jézus feltámadása azt jelenti, hogy a halált, az ember utolsó ellenségét legyőzte az élet, az igazság és a szeretet. A feltámadás akkora hatalom, amely megnyitja Isten jövőjét előttünk, s világosságot áraszt a világba. A feltámadás ténye erősödést jelent a gyöngéknek (2Kor 12,10), felemeli a kicsinyeket, visszasegíti jogaikhoz az igazságtalanságot szenvedőket, győzelmet hoz a legyőzött igazaknak (1Kor 15,57), s életet a halottaknak (Ján 11,25kk).
A feltámasztott Krisztus Isten jobbján ül, s uralkodik minden hatalmasság és az egész történelem felett. Ő az egyház Feje (Ef 5,29) és az Uraknak Ura (Jel 17,14).

V. A SZENTLÉLEK ISTEN

1. A Szentlélek
Jézus Krisztus feltámadása után a Szentlelket az Atya és a Fiú küldte el erre a világra, hogy Ő folytassa Krisztus megváltó művét a történelemben, egészen a világ végezetéig. Az Atya és a Fiú, valamint a Lélek a mi egyetlen Urunk, Istenünk, s a Lélek úgy tevékenykedik közöttünk, mint az Atyának és a Fiúnak a Lelke.

2. A Szentlélek műve
A Szentlélek nem csak folytatja Krisztus megváltói művét, hanem meg is őrzi a teremtett világot abban a történelmi folyamatban, ami az emberek és a természet között zajlik (Ján 14,16; Róm 8,9-17).
A Szentlélek ismerteti meg az emberekkel Jézus Krisztust, Ő az, Aki Isten gyermekeiből formálja az új emberiséget.
A Szentlélek vezet minket Jézus Krisztussal nagy és igaz találkozásra, aminek következtében találkozunk bűnös önmagunkkal is. Az Ő munkája az is, hogy Jézust Krisztusnak valljuk, hit által igaznak tekint minket Isten, s hit által a Lélek vezetésével keresztyén életet folytathatunk.
A Szentlélek engedi meg nekünk, hogy a megigazítást hit által személyesen átéljük, mégpedig úgy, hogy bűneink tudatosulnak bennünk.
A Szentlélek szenteli meg az életünket és tesz képessé arra, hogy kegyelemből, imádságban Krisztust követő életet folytathassunk.
A Szentlélek gyűjti össze a hívővé lett embereket és építi fel belőlük az egyházat, Ő indít el tanítványokat a misszióba, akik aztán Isten jóakaratát hirdetik, s ezzel embereket tesznek szabaddá. A Lélek az, Aki az elrejtett igazságot napvilágra hozza. Ő legyőzi a gonoszt, s minket a megbékélés munkálóivá formál. A Szentlélek ugyanazokat cselekszi, mint Krisztus, és soha, semmiben sem tér el Őtőle.
Az a hitvallás, amelyben valljuk, hogy Jézus a Krisztus (1Ján 4,3), képezi azt a kritériumot, ami megkülönbözteti a Szentlélek munkálkodását a világi szellemtől. Ezt bizonyítják a Szentlélek gyümölcsei is (Gal 5,22kk).

3. Élet szeretetben
A Szentlélek építi bennünk Isten képmását, Ő munkálja azt is, hogy Krisztust követő életünk legyen (1Pét 2,21). Ő teremt bennünk új életet, melyben testünket okos istentiszteletként odaszánjuk Istennek „élő és szent áldozatul” (Róm 12,1). A Lélek általi élet – azaz a bűnösök élete, akik bűneikre bocsánatot kaptak, elveszettek voltak és megtaláltattak – Krisztust követő élet – másokért. Az új ember a Szentlélek által örömmel követi Krisztus példáját, a gyengék és elesettek barátjává lesz, s azoké, akik eltökélten küzdenek az elnyomó gonosz struktúrák ellen. Az új ember odaszánja magát az elnyomottaknak, s szervezi azokat az erőket, amelyeket maguk az elnyomottak is készséggel elfogadnak. A Lélek általi élet egyben azt is jelenti, hogy kivesszük a magunk részét Krisztus szenvedéséből és feltámadásából (2Kor 4,11kk). Az ilyen életet a hála és Isten magasztalása jellemzi.

4. A Lélek ajándékai
A Szentlélek különböző ajándékokat ad a hívők közösségének közös épülésre és haszonra (1Kor 12). Vannak különböző tevékenységek és tálentumok, amiket a Szentlélek vezetésével és a mi Urunk szolgálatában hasznosítunk. Ezek közé tartozik a bölcsesség, a szeretet, a gyógyítás adománya, az ismeret, az alkotó művészetek, a szolgálat. Isten azt várja, hogy ezeket az ajándékokat az egyház, a közösség, minden ember szolgálatára hasznosítsuk és fejlesszük tovább magunkban. Amikor megfeledkezünk arról, hogy a Léleknek ezen ajándékai Istentől jönnek, akkor fennhéjázókká és önzőkké válunk, s kiesünk a kegyelemből. Mindenek előtt a legnagyobb ajándékra kell törekednünk, ami a szeretet (1Kor 12,31). A Lélek gyümölcse: szeretet, öröm, békesség, türelem, szívesség, jóság, hűség, szelídség, önmegtartóztatás (Gal 5,22kk).

VI. EGYHÁZ ÉS MISSZIÓ

1. Az egyház lényege
Az egyház azoknak a közössége, akiket Krisztus, az egyház Feje elhívott, hogy hitben, reménységben és szeretetben éljenek. Arra hivatott, hogy a nagyobb közösségben, a társadalomban éljen, s annak keretei között töltse be missziói feladatát, ami Krisztus feltámadásától a világ végezetéig tart.
A különféle földrajzi, történelmi és teológiai adottságoknak megfelelően az egyház különböző formákban él. De ezzel együtt az egyház egy és ugyanaz mindenütt, mivel a Krisztus teste egy (Ef 4,4kk; 1Kor 1,13).
Az egyház legyőzi azokat a különbségeket, amelyek a nemek, az életkorok, a fajok, a társadalmak és a kultúrák különbözőségéből adódnak, minden embert befogad, emberi korlátai ellenére a szent, isteni terv megvalósítására törekszik, s a múltban, jelenben és a jövőben az összes hívő ember egyetemes közösségét alkotja, azokét, akiket Isten szeretete váltott meg (Ef 1,22kk; Jel 21,22-27).
Különbség van egyház és világ között, de az egyház nem különül el a világtól (Ján 17,11). Miként Krisztus eljött erre a világra, s feláldozta magát azért, hogy az embereket megváltsa, úgy kell az egyháznak ebben a világban Krisztussal együtt tevékenykednie. Az egyház megőrzi szentségét azzal együtt, hogy a világért tevékenykedik és ennek megváltoztatásán fáradozik (Jak 1,27).
Az egyház szent közösségként támaszkodik az apostoli hagyományra, ennek alapja azonban nem az egyház történelmi hagyománya, hanem a Biblia Igéje, amely Krisztusról tesz bizonyságot. A Biblia Igéi arra ösztönöznek minket, hogy Krisztusnak engedelmeskedjünk, tegyünk mi is bizonyságot Őróla (Ján 5,39). Így az egyházban az Írás Ura, Jézus Krisztus a legfőbb tekintély.

2. Az egyház feladata és rendje
A megkereszteltekből álló test, az egyház hirdeti Isten Igéjét és kiszolgáltatja a Krisztustól szerzett sákramentumokat. Az egyház a szeretet közössége. A hit és az élet útjára vezet, szolgál a világnak, mégpedig azzal, hogy Isten Országát építi a földön és Krisztus-hitben él. Az egyház szervezete, teológiája és alkotmánya arra való, hogy e feladatok megvalósításában segítse, tanácsolja. Az egyház élete hit által és a misszióban teljesedik ki. Földi kényszerűségként intézményi formát ölt magára. De az intézményi rend sem önmagáért, hanem a missziói munka még hatékonyabb gyakorlásáért van. Az egyház hivatalos szolgái hirdetik az evangéliumot, kiszolgáltatják a sákramentumokat, tanítást adnak a gyülekezeteknek, gondoskodnak tagjaikról (1Kor 9,1-18). A lelkészeknek a maguk területén nagyon képzetteknek kell lenniük, s tekintéllyel kell munkálkodniuk. Isten viszont minden hívőt megváltott, hogy tagjai legyenek Isten szent népének és az Ő papságának (1Pét 2,9). Mindannyian felelősek az egyházi feladatok teljesítéséért, az egyház missziói küldetéséért, a Krisztus teste iránti hűségért. A hívők a megszentelődés útján járnak, s a világban úgy élik meg hitüket, mint bűnösök, akik megbocsátást kaptak.

3. Az egyház missziója
A misszió Krisztusnak az egyház számára adott parancsból következik (Mát 28,19-20; ApCsel 1,8), mégpedig abból, hogy menjenek el minden néphez, hirdessék nekik szóban és tettben Krisztust, kereszteljék meg őket és tanítsák őket arra, hogy Krisztus parancsolatait megtartsák.
A missziónak a különböző korokban és a különböző helyeken eltérő formái alakultak és alakulnak ki. De mindig ugyanaz a lényege: embereket összegyűjteni azért, hogy hallják meg az Igét, és magasztalják Istent. Ugyanakkor azt is jelenti a misszió, hogy kimegyünk a világba és ott Krisztusért munkálkodunk.
A tanítás fontos szerepet kap a misszióban. Hiszen az a célja a missziónak, hogy emberek megváltozzanak, a közösségek szabadításokat éljenek át, s ezek által folyamatosan történjék a megújulás. A misszió megköveteli az igazságot és segít abban is, hogy a világot helyesen értsük. Természettől fogva pedagógiai jellege is van.
A missziós mezőt a világ alkotja, követezésképpen az egész társadalom, a nagyobb emberi közösség a területe. A missziónak különféle módszerei vannak, s ezeket az adott körülmények szerint módosítani kell. Az élet minden területét megcélozza – állami intézményeket, közösségi szerveződéseket, szakmai területeket -, a mai pluralista társadalmi viszonyok között. Missziót ott is kell folytatni, ahová az egyház még nem jutott el. Nincs tér-idői korláta, s abban fáradozni kell „alkalmas vagy alkalmatlan időben” egyaránt (2Tim 4,2), „akár élünk, akár halunk” (Róm 14,7-8). A misszió kora egészen az emberi történelem végéig tart.
A misszió módszerei, bármily alkalmasak is egy-egy helyzetben, mind viszonylagosak és rugalmasságot igényelnek. A misszió érdekében a zsidóknak „olyanná lettem, mint aki zsidó…” (1Kor 9,19-23). A misszió alapvetően feltételezi a személyes kapcsolatot. De mivel az egyén nem élhet a nagyobb közösségtől elszigetelődve, ezért olyan módszereket kell keresni és találni, melyekkel Krisztusról az egész közösségnek bizonyságot teszünk. Annak érdekében, hogy a világot hozzásegítsük a Krisztussal való átformáló találkozáshoz, nem szabad semmiféle tanbeli bilinccsel megkötöznünk magunkat, hanem nyitottnak kell maradnunk az állandóan változó világra, az emberségesség lelkületével és a felebaráti szeretettel.
A misszió mindig az egész egyházat, a kultúrát és az egyéni keresztyén életet akarja megújítani. Ezért kapcsolatban kell állnia más kultúrákkal és vallásokkal is. Használnunk kell az eszünket, valamint képességeinket arra, hogy a Teremtő Istenben megalapozott igazságot mind teljesebben megértsük. Más vallásokkal együtt azon fáradozunk, hogy az emberi lét gondjait enyhítsük, s az emberiség javát szolgáljuk.

4. Az egyház és a történelem
Az egyház minden eseményben felfedezi Istennek, a történelem Urának a tetteit, ezért helyzete túl van a pesszimizmuson és az optimizmuson. Isten képes arra, hogy a szociális igazságtalanság és a politikai válság közepette is megvalósítsa az igazságosság új rendjét. Isten felhasználja Országa érdekében a tudományt és a technológiát, politikát és gazdaságot, a művészetet és gondolkodást. A történelemben lefutó események által újszerűen szólít meg minket. Az egyháznak mindenkor képesnek kell lennie arra, hogy meghallja szavát, mindenkit megtérésre hívjon, s az embereknek az Istentől készített jövendőről szóljon.

VII. TÖRTÉNELEM ÉS ESZKATOLÓGIA

1. Isten Országa és a történelem
Isten Országa a történelemben Jézus Krisztus életével, halálával és feltámadásával jelent meg. Isten Országa nem jelenti a tökéletes morált vagy az ideális társadalmat. Sokkal inkább Isten erejéről van szó benne, amely valamit létrehoz, ami azelőtt még nem létezett. Az igazság(osság), a békesség és a Lélek általi öröm elterjesztéséről van szó ezen Ország révén (1Kor 4,20; Róm 14,17). Az emberi történelem új értelmet kap azáltal, hogy részesül Isten Országában, illetve találkozik azzal. Ugyan a történelem menete távolról sem azonos Isten Országával, mindazonáltal a történelem válságaiban felismerhetők Isten Országának a jelei (Mk 8,11kk és párhuzamos helyei). Isten Országa közöttünk van. A mustármagról és a kovászról szóló példázatok mutatják: Isten Országa a történelemben terjed és növekszik. Aki hisz Istenben, megszabadul a sötétség hatalmától és átkerül „szeretett Fiának Országába” (Kol 1,13).
Isten Országa el van rejtve Krisztussal együtt Istenben (Kol 3,3), és csak a hit és a remény képes felismerni. De az bizonyos, hogy ez az Ország új erőt jelent az életben, ami formálja is a történelmet. Ez az Ország feltartóztathatatlan, és ez jelenti majd a történelem záróakkordját, amikor Jézus visszajön. Akkor fog ez az Ország beteljesülni, amikor az új ég és új föld megjelenik (Jel 21,1-4), amelyben Isten lesz „minden mindekben” (1Kor 15,28). A hívők örömmel szembesülnek ezzel az Országgal és a Krisztusban feltáruló örök élet örökségével.

2. Keresztyén élet a történelemben
Azok, akik Jézus Krisztusba vetett reménységgel élnek, boldogok, mert önfeláldozó és szolgáló, tehát értelmes és hasznos életet élhetnek. Ők vállalják a keresztet és kiveszik részüket az igazság(osság), szeretet és békesség megvalósításából a jelen történelmi realitásai között. Ők azok, akik egyrészt soha nem elégednek meg teljesen a status quo helyzetével, vagy ennek puszta toldozgatásával-foltozgatásával, hanem minden erejükkel az igazságosabb társadalom megvalósításán fáradoznak, másrészt soha nem szűnnek meg protestálni a gonosz és az igazságtalanság ellen.
Isten Országa első renden azokhoz jön egyre közelebb, akik megszomorítottak és megalázottak, a szegényekhez, s azokhoz, akiket szenvedések ostoroznak. Odaadóan kell részt vennünk a társadalmi rendszer javításán, a szervezetek demokratizálásában, a jogreformok kidolgozásában, a szabadság és az igazságosság megvalósításában, s minden tőlünk telhetőt meg kell tennünk az elembertelenedés megállításáért. Nem szabad egy pillanatra sem kételkednünk ennek az Országnak az eljövetelében. Még akkor is, ha reménységünket és küzdelmünket nem kísérik látványos eredmények, türelemmel és jó reménységgel kell folytatnunk bizonyságtételünket az igazságról. Mert szilárdan hisszük, hogy Isten a mi gyengécske fáradozásainkat kipótolja és beteljesíti.

3. A vég és a történelem beteljesedése
Hisszük, hogy Jézus Krisztus visszajövetele jelenti majd a történelem végét. Akkor majd Isten megítél élőket és holtakat, s akkor Isten igazsága napvilágra kerül és az Ő Országa tölt be majd mindent. Akkor minden hívő részesül Krisztus feltámadásában és ami romolhatatlan az életben, az romolhatatlanságot ölt majd magára (1Kor 15,51-54).
A keresztyének a jelent hitben és reménységben élik meg, ezáltal ízlelgetik már most az eljövendő új ég és új föld másságát. Ezért is van az, hogy harcaink közepette mégis van békességünk, a halál árnyékában mégis van életünk, de örömünkbe és hálánkba ugyanakkor még vegyülnek könnyek és szenvedés is. Mert megőriztetünk, reményünket megőrizzük a keresztyénellenes erők legádázabb támadásai között is. Hisszük, hogy a végső győzelem a bűnök bocsánatáé, a test feltámadásáé és az örök életé.