írja Kierkegaard Önvizsgálat című művében. Tettre, „megalázó beismerésre" kényszerít, folytatja a dán mester, kiúttalan helyzetbe hoz a védekezés legcsekélyebb esélye nélkül: „felette veszedelmes könyv reám nézve, uralomvágyó könyv, ha egy ujjunkat nyújtjuk neki, elragadja egész kezünket, ha meg odanyújtjuk neki egész karunkat, magával ragadja az egész embert, sőt rettenetes módon behálózza egész életemet."
„Egyedül lenni a Szentírással! Én nem bírok" ismeretlen érzés. Hiszen hát nagy gyönyörűség, tüneményes élmény. Úgy olvasom, a többi könyvvel egy sorban, hogy nem is igen tudom letenni. Lázas érdeklődéssel vetem össze a kéznél levő fordításokat, olykor időt nem kímélve kísérletezgetek az eredeti szöveg megfejtésével, lelkes dilettánsként gyakran fölhívom idős mesteremet vagy bibliatudós barátaimat, igazítanának útba egyik-másik kifejezés fölfejtésében. Mérhetetlen izgalommal tölt el az a kérdés, vajon Pál apostol olvasta-e Arisztotelészt, legkivált a Poétikát, és nehezen nyugszom bele, hogy a források hallgatnak erről. Az Írás szép, szépségével át- meg átszőtte a mindennapi nyelvet, észrevétlenül is az Evangéliumot mondjuk, akaratlanul is a Példabeszédekből vesszük veretesebb mondatainkat, az Énekek Énekével vallunk szerelmet és a Prédikátor könyve segít végletesen szomorúnak, érzelmileg kitakartnak, intellektuálisan elveszettnek lenni, a Jelenések könyvével vagyunkremenykedők a végső, félelmetes jóvátételben.
Szép könyv, ámde mindenek előtt, legkivált a szóba hozható „szép" vagy „legszebb" előtt: szent.
A széppel „bírok egyedül lenni" a szenttel nem, ugyan ne áltassuk magunkat.
A szent nem szép.
A megígért és eljövendő Megváltóról a Szentírás egyik lepoétikusabb könyve a legtisztább költészet nyelvén azt írja: „nem volt neki ékessége, és néztünk reá, de nem volt ábrázata kívánatos! Utált és az emberektől élhagyott volt, fájdalmak férfia és betegség ismerője! Mint a ki elől orcánkat elrejtjük, utált volt; és nem gondoltunk vele." A Szenttel való találkozás mindenek előtt az utálatot váltja ki. Emberi érzés, bizony a legőszintébb a Szenttel történő találkozás-pillanatban. Az Írás addig szép és nem szent, amíg a szöveg szól és nem a személyesen hozzánk beszélő Legszentebb hangját halljuk a szentek szentjéből. Az utálat, tisztesség ne essék szólván, kegyelemteljes érzés a Legszentebbel való szembesülésünkkor. Amíg az Írás szép és nem szent, olvasói vagyunk a könyvek könyvének, de semmi esetre sem kerültünk beszélő viszonyba a magasságban lakozóval. Az általunk kivételesen szentnek tartott emberei Istennek halálra válnak, megsemmisülnek, leesnek, amikor eléri őket a személyesen nekik szóló Szó. Átjárja őket a veszedelme az isteni beszéd kétélű éles kardjának, amely elhatol a vesék és velők megoszlásáig. Nem bírják elviselni, mert Istent valóságosan benne látják lenni minden egyes szóban, mert valóságosan benne is van, korlátozás és fogyatkozás nélkül. A szent nem szép, sokkal inkább rettenetes. Ha pedig a gyöngeség képében mutatkozik meg, mint a Názáreti, akkor fokozhatatlanul nevetséges, sőt olyannyira megsemmisíthető, hogy meg is semmisítjük, ő pedig a szemünk láttára dicstelenül meg is semmisül.
A szent nem szép, amiképpen az sem szép, akibe szerelmesek vagyunk: ő a máshoz nem hasonlítható. Nem a legszebb, hanem a szebbnél szebb, tehát olyan valaki, akinek a szépsége az idő múlásával egyre gazdagabb, mélyebb, bonyolultabb, kimeríthetetlenebb. A szerelmeseket valóban mulatságos vakság sújtja, nem is szerelmes az, akit nem. A költészet nyelvét szívesen segítségül hívó Dávid az Énekek Énekével szól a Messiáshoz: „Szebb, szebb vagy az ember fíainál, kedvesség ömledez ajakidon, azért áldott meg az Isten örökké."
Nem szép a szent, hanem „szebb, szebb" a szent. Előbb azonban az utálat van: a szembesülés és szembesítés iszonyata. Ott vagyok, ahol vagyok; és az vagyok, aki vagyok.
Emelj magadhoz. Te vagyok és én vagy. A többi kegyelem.

Visky András

Megjelent a Kis Tükör 2003. július-augusztusi számában.
Kiadja a CE Koinónia. E-mail: koinonia@mail.dntcj.ro