„Vagy börtönbe megyek, vagy meghalok” – Dudits Dénes volt heroinista, ma a függők segítője

Dudits Dénes 14 évesen még csak dohányzott, mire 20 lett, a heroinra állt rá. Évekkel később segítséget kért, leszokott, és most Magyarország első privát rehabilitációs intézetének megálmodója és létrehozója. Egy igazi hollywoodi sikersztori. Csak épp ez itt a kőkemény valóság, Magyarországról. Zimre Zsuzsa beszélgetett vele. 

Zimre Zsuzsa/WMN: Ki vagy te?

D. D.: Dudits Dénes, vagyis: Hugh Jackman a legnagyobb showmanből. Nem, ezt csak mondtam. Ha tényleg érdekel, ki vagyok, akkor az álmodozó, egyértelműen hülye gyerek, a játékos, a mások szeretetéért folytonosan hajtó és küzdő, tehát a magamutogató. Zseniális a film, amiben a főszereplőnek mondja a felesége: „Figyelj, az egész világ szeret. Nem elég?”. Azt mondja, nem. Baromira nem elég. Tehát sose… „it’s never enough”. Egy ilyen valaki vagyok. De egyébként nagyon szeretem provokálni az embereket, és szeretem, ha haragszanak rám, szeretem azt, ha adott esetben irigyek. Ugyanakkor szeretem azt is, ha kifejezik, hogy kedvelnek. Tehát van ebben valami kettősség. A függők általában ilyenek, ez egy végletes működési mód. És én, ugye, heroinoztam.

Z. Zs./WMN: Hány évesen kezdted??

D. D.: 18 éves korom után. 14 évesen már azért cigizgettem. Akkor jött a pia is, és 18 voltam, amikor az első illegál… Füvet szívtam, marihuánát, és ez szépen átfolyt abba, hogy kipróbáltam végül a heroint vagy a mákteát – egyszerűbb a heroint mondani –, és ott leragadtam. Ez így összességében hat év volt. Ha egy tízes skálán el akarjuk helyezni azt, hogy mennyire voltam „hard junkie”, akkor, mondjuk, egy hatos. Tehát nem az a teljes önpusztító, mert azért egyfajta kontroll maradt bennem, nem mentem el a teljes szétesettségig.

Z. Zs./WMN: Bűnöztél a drog miatt?

D. D.: Hát, volt olyan, hogy könyvet loptam egy boltból. De nem raboltam ki senkit, és nem törtem be sehova. Ezt úgy fogalmaztam meg egyszer, hogy valahol két világban léteztem, én voltam a jól nevelt fiú is a középosztálybeli életével és értelmiségi szülőkkel. Édesapám a Magyar Tudományos Akadémia alelnöke volt két ciklusban, Széchenyi-díjas professzor. Édesanyám tanár, nővérem tanár, öcsém tanár, a felmenők között sok tanár van. Ráadásul gyerekként megvolt az a szerencsés lehetőség az életemben, hogy kimentünk az USA-ba két évig, ott jártam általános iskolába. Apukám a Harvardon volt vendégprofesszor. Azért a szocializmusból kimenni nagy flash, amit ott láttunk és tapasztaltunk, az elképesztő volt. És igazából ez meg is maradt, mert minden szakmai dolgot onnan hozok. Most behoztam egy új szakmát például: az intervencionista szakmát. Sokat járok ki,  hogy behozzak tudást, technikát, módszert, olyan dolgokat, melyek itthon nem elérhetők. Viszont nem voltam annyira jó gyerek, hogy ne csúsztam volna bele a sötét dolgokba.

Z. Zs./WMN: De miért pont a „herka”?

D. D.: Mert elérhető volt, és érdekelt.

Z. Zs./WMN: Rögtön szúrtad magad?

D. D.: Igen. Elkezdtem használni, bekerültem egy körbe, dobták föl magukat a különböző lehetőségek, hogy van fű, LSD, máktea, lehet szúrni, menjünk, metsszünk mákot. Azt mondtam, miért ne? Ez nagyon érdekes: belemegyek dolgokba, de csak egy bizonyos szintig. Azzal nincs problémám, hogy magamba szúrjak egy tűt. Van, aki azt mondja, hogy „tűt szúrok magamba, úristen”! Nekem nem. Mert ha már drogozom, akkor csináljam rendesen. De annyira nem szúrom magamba, hogy teljesen lemenjek brutálba. Mindent kipróbálok. Ez az egészségesnek tekinthető dolgokban is így van, mivel élménykereső vagyok, engem minden érdekel.

Z. Zs./WMN: Azért a szüleidet, gondolom, eléggé megviselte.

D. D.: Persze. Nagyon komoly családi dráma volt. A megálmodott jövő… Elsőszülött fiú vagyok, a nagyapám hét nyelven beszélt, egyetemi tanár volt, én meg rossz tanuló voltam már az általános iskolában is. Nem a képességeimmel volt a baj, hanem azzal, hogy nekem azt mondták: „tanulj!”, de nem mondták el, hogy miért. Nem tudták eladni nekem ezt a koncepciót. Nagyon sok embernek elég az, hogy „figyelj, ha tanulsz, ötöst kapsz, ha nem tanulsz, egyest”. Nekem ez az ötös pont annyi, hogy a papírra rá van nyomva egy szám. Nem értettem, ez hogy függ össze az én valóságommal, mit ad nekem egy ötös, így egyszerűen nem voltam hajlandó tanulni. Bukdácsoltam általánosban, protekcióval nyomtak be gimnáziumba is. Állandó különórák, különtanárok. Az amerikai két év nagy megkönnyebbülés volt, mert ott teljesen más az iskolarendszer, és nagyon jól éreztem magam. A mai napig szeretem az amerikai kultúrát, az ottani embereket. Sokan félreértik őket, pedig a legalázatosabb nemzet a világon, és tisztában vagyok vele, hogy sokan nem értik, miről beszélek. Meg kell őket ismerni, és akkor rájössz. Elképesztő alázat van bennük mindenféle szempontból.

Visszatérve a droghoz: a család látta, hogy itt nagy gáz lesz. Azt mondták rólam: „a Dénes vagy börtönbe megy, vagy meghal”, mert nem nagyon láttak más utat. 20 évesen elmentem otthonról, összejöttem egy csajjal, vele laktam, jöttem-mentem. Néha hazamentem enni, de nem nagyon vettem részt a család életében. És ez számukra felfoghatatlan volt. Nem passzolt a szüleim világképébe, nem értették. De nyilván rohadtul megviselte őket.

Aztán szépen eljött az az idő, amikor – az ő motivációjukra és támogatásukkal – elmentem egy rehabra.

Z. Zs./WMN: Egy állami rehabra?

D. D.: Egyházira. A református egyház kallódó ifjúságot mentő missziójába kerültem. És ott leálltam. Akkor még le kellett érettségiznem, meg kitalálnom, hogy hogyan tovább. De nagyon tetszett, ahogy ott velünk foglalkoztak. Egy drogrehab sokak számára ijesztő, de alapvetően olyan, mint egy tábor, össze van zárva 15-20 érdekes ember, és arról szól a kilenc hónap, hogyan találd ki önmagad, fejleszd magad és az önismereted. Mentünk kenu-túrára, kertészkedtem. Tök jól éreztem magam. Nagyon tetszett ennek az egésznek a feelingje. A rehab, illetve az a munka, amit ma is csinálok, az maga a szabadság. Mindennap máshol vagyok. Ez nyilván passzolt az addigi személyiségemhez. Úgyhogy amikor befejeztem, azt mondtam: visszajönnék dolgozni. A vezető, Ákos pedig azt tanácsolta: „ jó, de menj el valahova előbb dolgozni egy évig. Próbáld ki, hogy tényleg talpon tudsz-e maradni nélkülünk is. És hogy passzol-e hozzád ez a hivatás”. Akkor elmentem egy családsegítőbe családgondozónak.

Z. Zs./WMN: Mindenféle diploma nélkül?

D. D.: Hát, azt gondoltam, hogy erről nem beszélek, de akkor elmondom, mekkora ereje van az emberi kapcsolatoknak, az őszinteségnek, meg annak, hogy az ember keressen jó helyeket, ahol feltehetően majd jól bánnak vele. Az édesanyám elment templomba, hogy meggyónja az én drogozásomat. Ott volt egy kapucinus barát, Rafael atya, aki mondta neki, hogy ha kijövök a rehabról, nyugodtan menjek el hozzá beszélgetni.

Z. Zs./WMN: Reformátusok vagytok?

D. D.: Nem, katolikusok. Elmentem Rafael atyához, beszélgettünk, és mondtam neki, hogy dolgozni szeretnék a segítő szakmában. Elvitt a gödöllői családsegítő szolgálathoz, tényleg egy „filmbéli” kapucinus szerzetessel. Olyan ruhában volt, mint Szent Ferenc. Odaálltam a főnöknőm elé. Soha nem felejtem el, hogy mit mondtam neki: „Dudits Dénes vagyok, van három gimnáziumom, nincs érettségim, hat évet drogoztam, most jövök ki a rehabról, és szeretnék dolgozni.” Rám nézett, mosolygott és azt mondta: „rendben”. Ennyi volt. Nyilván ő is mások megsegítésére tette fel az életét.

Ha jó helyen kopogtat az ember, akkor könnyű. Sokszor ez a legnagyobb művészet: megtalálni, hol kell kopogtatni.

Ott maradtam, és nagyon tetszett a munka. Foglalkoztam hajléktalanokkal, segélyeket vettem fel a rászorulók részére. Egyértelmű volt, hogy ez bejön nekem, megy nekem, szeretem. Kilenc hónap múlva felhívtam Ráckeresztúrt, hogy mennék vissza dolgozni, és felvettek. Legjobb tudomásom szerint én voltam az első, aki Magyarországon leállt drogosként visszament dolgozni a rehabra. Nem biztos, de szeretem azt gondolni, hogy még sok mindenben első vagyok. Ezt azért hangsúlyozom, mert sok függőnek van gondja az önértékelésével.

Z.Zs./WMN: Meddig maradtál a gödöllői családsegítőnél?

D.D.: Kilenc hónapig voltam ott, majd hét éven át dolgoztam a ráckeresztúri drogrehabon. Az angoltudásomnak köszönhetően mindig tanulmányoztam, hogyan működnek ezek a dolgok a nagyvilágban. Abban az időben Magyarországon az addiktológia még gyerekcipőben járt – kevés tudás, kevés információ, ösztönből csináltam dolgokat. Aztán rátaláltam egy visszaesés-megelőzési módszerre, amit behoztam, lefordíttattam, elkezdtem adaptálni, alkalmazni. Ez abba az irányba tolt el, hogy valami sajátot csináljak, vagy szakmailag önállósodjak. A nagybátyám egy győri vállalkozó volt – már sajnos nem él –, és egyszer elmentem hozzá Soborra, ahol kastélyszállója volt, és mondtam neki, hogy „figyelj, csináljunk itt egy rehabot”. Én hozom a szakmai részt, te meg adod a kereteket. Ő ebben üzletet látott, így jött létre Magyarország első magánaddiktológiai rehabja. Attól volt magán, hogy pénzbe került, már akkor is 650 ezer forintba került egy hónapos kezelés, tehát nagyon drága volt. És attól volt drága, hogy ez célcsoport-specifikus volt: minket a vállalkozók, ügyvédek, orvosok érdekeltek. Egyrészt üzletileg – nem kell magyarázni, hogy miért –, másrészt szakmailag, ugyanis engem akkor nem érdekelt a pénz. De nem tudom, belekezdjek-e most abba, hogy a keresztény hitemről beszéljek.

Z. Zs./WMN: Miért ne beszélnél? Ha az neked fontos…

D. D.: Mivel egy református rehabon álltam le, számomra a megtérés – mint olyan – fontos része lett az életemnek. Azért mentem a segítőkhöz, hogy elvigyem az örömhírt, hogy Jézus szabaddá tesz. Kijöttem a rehabról, és mindenkit meg akartam téríteni. Ezt ma már nem csinálom. Ismered ezt a fajtát, aki agyba-főbe térít, ha kell, ha nem. Ez a megtérés korai szakaszában jellemző. Emlékszem, hogy azért nem vettem ágyat a szobámba, hanem a földön aludtam, hogy a hajléktalanoknak jobban segítsek, mert Teréz anyának se volt ágya. Így kezdtem. Csak vallásos irodalmat olvastam, Assisi Szent Ferenc volt a példaképem… Engem a magánrehabon sem az üzlet érdekelt, hanem az, hogy csináljak valami sajátot. Azt sem tudtam, a pénz mi fán terem. Tényleg. Ami engem érdekelt, hogy láttam: vannak olyan emberek, akik – a társadalmi státuszokból kifolyólag – a klasszikus rehabokra a körülmények nem voltak hajlandók befeküdni. Most sem, legfeljebb hozzánk jönnek el.

Z. Zs./WMN: Persze, nem égetik magukat.

D. D.: Egyszerűen nem hajlandók elmenni a Nyírőbe, mert ahhoz nagyon-nagyon rosszul kell lenniük, hogy ezt bevállalják. Vagy, tegyük föl, egy ismert ember, mondjuk, a D. Tóth Kriszta, ha függő lenne (nem az – a szerk.), szerinted elmenne bármelyik rehabra?

Z. Zs./WMN: Nem. Másnap a Blikkben lenne nyilván.

D. D.: De akkor hová menne? Ez nagyon fontos, és máris életmentő, hogy a társadalomnak e szűk szegmense számára is biztosítunk ellátást. Nyilván ezt a szakma nem értette meg, annyira támadták. Támadások kereszttüzében élek már húsz éve. Aztán szépen elfogadták. Rájöttek, hogy abszolút van létjogosultsága. És utána persze engem is elkezdett mozgatni a pénz. Van három gyerekem, fel kell nevelni őket. De a következő lépés – és az én nagy álmom: egy olyan magánaddiktológiai rendszert felhúzni, ami széles körben elérhető az emberek számára.

Z. Zs./WMN: Tehát nem csupán a felső tízezernek, vagy annak, aki összeszedi rá a pénzt.

D. D.: Így van. Na, jó, de ezt csak úgy lehet megcsinálni, hogy először tőkét kell felhalmozni, és abból kell fejleszteni, pályázni, és létrehozni valami mást. Mert nem tudsz olyat szétosztani, ami nincs. Csak azért mondom, mert sokan nem értik, hogyan működik ez, miért nem ingyen dolgozom. Fontos célom, hogy a magyar addiktológiai ellátórendszer fejlődjön, abba jöjjenek be új innovatív elemek.

Z. Zs./WMN: Te akkor szinte outsiderként kitaláltál valamit, illetve alkalmaztad a magyar valóságra, és úgy tűnik, ez siker lett. De nem vagy addiktológus, nem a szakma berkeiből jössz.

D. D.: Igen, így van, nem vagyok orvos. A pszichológiát elkezdtem a Károlin, csak annyira beindult a munka, hogy egy év után abbahagytam, plusz jöttek a gyerekek. Sokáig azt hittem, ahhoz, hogy „el tudjam adni magam”, és az emberek bizalommal forduljanak hozzám, kell egy pszichológusi diploma. Kiderült, hogy ez gyakran hátrányt jelent. Mert sokszor, ha meghallja egy drogfüggő, hogy pszichológus vagy, akkor eleve nem megy el hozzád.

Z. Zs./WMN: Tényleg? Mert akkor majd „kurkásznak az agyában”?

D. D.: Így van. Készítettem egy mini felmérést, hogy mit nem szeretnek a függők a pszichológusokban, szakemberekben: hogy hülyének nézik az embert; hülyeséget kérdeznek; gyerekként kezelnek; turkálnak a múltamban és hiteltelenek. Nekem beszél a leszokásról, miközben cigizik? – kérdezik. A függő annyira bizonytalan önmagában, a világban, teljesen el van tévedve, ezért elképesztő módon keresi a hiteles embereket. Ez csak egy kitérő, hogy miért követik annyian Szabó Pétert, vagy Csernusnak mi volt a titka. Tök egyszerű képlet: mind a két ember átlátható. Ez a válasz.

Z. Zs./WMN: Átlátható?

D. D.: Igen. A nagyon karakteres stílus a bajba jutott emberek számára azért jó, mert biztonságot jelent, értik. Értik az arroganciáját. Van egy nagyon erős, intenzív jelenléte, és ebbe lehet kapaszkodni. Mert a függő el van veszve. Aztán ez nem mindig jó, meg nem mindig akarja az ember, de ugyanez a szabópéteri logika kétszer tízezer emberrel megtölti az Arénát. Ez hogy lehetséges? Úgy, hogy a bajba jutott embereknek egyértelmű üzenet kell. Az a lehető legrosszabb egy ember számára, ha az élete nem kiszámítható, nem következetes. Csak gondolj bele, bármilyen párkapcsolati konfliktusba vagy bármilyen pszichés zavarba. Mi a legfőbb kérdés? A „miért?”

Z. Zs./WMN: Folyamatosan függőségről beszélsz, de hogyan definiáljuk, ki a függő? Ha minden pénteken megiszom két hosszúlépést, függő vagyok? Vagy ha minden este egy pohár bort? Vagy csak akkor vagyok függő, ha már reggel hétkor részeg vagyok?

D. D.: Visszakérdeznék: miért tesszük föl mindig ezt a kérdést? Hát nem egyértelmű?

Z. Zs./WMN: Nem.

D. D.: Sajnos én sem, és soha senki nem fogja tudni neked hitelt érdemlő módon megmondani, függő vagy-e, vagy sem. Vagy úgy nem fogja tudni neked elmondani, hogy ne maradjon benned kétely. Nincs rá eszközünk. A jelenleg rohamosan fejlődő agykutatás majd idővel megadja a választ. Addig azt lehet tenni, hogy elkezdjük kérdezni az embereket arról, hogy hogyan használnak drogokat, és az milyen hatással van az életükre. Ez alapján tudjuk azt mondani, hogy „szerintem te problémás ivó vagy, szerintem te alkoholfüggő vagy”. De a végső felismerést magadnak kell meghoznod.

A legegyszerűbb definíció: alkoholfüggő az, aki tisztában van azzal, hogy ha iszik, az számára negatív következményekkel jár – ezt ő maga felismeri, és mások is mondják neki –, ennek ellenére tovább csinálja.

Én nem függőket látok, hanem boldogságkereső – és nem megfelelő megküzdési eszközöket használó embereket. Senki nem akarja magát függőnek látni. Felejtsük el azt a kérdést, hogy ki  függő meg ki nem függő.

Mert hiába mondom, hogy függő vagy, és dugom az orrod alá, úgysem fogod elhinni, ha nem akarod.

Z. Zs./WMN: Az alkoholista se vallja be, hogy alkoholista.

D. D.: Nyilván. Amikor eljön hozzám egy alkoholfüggő, akkor én érzelemszabályozásról beszélek. Én érzem rajta, hogy ő problémás, de vele arról beszélgetek, hogy ő hogyan próbálja az érzéseit modulálni különböző anyagokkal. Ő meg arról fog beszélni, hogy tényleg, milyen jó egyik pillanatról a másikra más tudatállapotba kerülni. Egyébként van, amikor segít, ha konkrétan mennyiségekről vagy gyakoriságról kezdünk el beszélni. Hogyan hat ki a magánéletére, az egészségére, a munkára... Orvosi értelemben az alkoholizmus egyik  kritériuma, hogy hozzászokott a szervezeted, és a kívánt hatás eléréséhez egyre többet kell innod. Az egy mérce, hogy már nem zsibbadok el a két centtől, már többre van szükségem. Nyilván ez is egyfajta jel. De tegyük föl, hogy az adott egyén kimeríti ezeket a szempontokat, és olyan társadalomban él, ahol ebből nincs gond, nem szívatják egymást emiatt.Ha van egy házaspár, és nem piszkálja az asszony a pasit, hogy ne igyon. Aztán szépen májcirózisban meghal hatvanévesen. Probléma volt ez vagy nem volt probléma? „Tök jól elvoltak”.

De lehet, hogy te beveszel egy fél Xanaxot, és a férjed ettől már idegbajt kap. Akkor ez probléma, mert az a fél szem gyógyszer, ami orvosi értelemben még nem számít függőségnek, mégis hazavágja a párkapcsolatodat. Az a baj, hogy az emberek kipróbálnak eszközöket – a függők az alkoholt vagy a gyógyszert –, ami egyszerűen segít nekik. Ez lehet például egy stimuláns az egyetemen, hogy jól tanuljon az ember. Utána nem biztos, hogy azt az eszközt tíz év múlva, már a munka során is alkalmazni kell. Csakhogy az emberek benne ragadnak ezekbe az eszközhasználatokban, mert az eszközökkel azonosítják önmagukat.

Mindig azt érdemes nézni, hogy maga a szer, amit használok, milyen funkciót tölt be az életemben.

Mi igazából ebben próbálunk segíteni: hogy az emberek rájöjjenek: az adott helyzetben mit kellene leginkább megoldani, és ahhoz milyen eszközök állnak rendelkezésükre. Nem egyszerű. Nekem azért könnyű józannak maradnom húsz év után, mert én egy rendkívül kíváncsi, nyitott ember vagyok. Óriási szereprepertoárom van, és tudok gondolkodni kőművesként is, meg agysebészként is. Minden élet- és testhelyzetben tudom azt mondani, hogy most ezt kell gondolnom, mert ha így gondolom, ez engem segít.

A legtöbb embernek ez kihívást okoz, mert nem rendelkezik megfelelő eszközökkel.

Z. Zs./WMN: Lehet azt mondani, hogy létezik függő személyiség? Vagy bárki lehet függő szerinted?

D. D.: Bárki lehet, de inkább azt érdemes mondani, hogy vannak hajlamosító tényezők, de nem lehet függő személyiségről beszélni. Az impulzív személyiség hajlamosabb lehet a függőségekre, ahogy a konfliktuskerülő személyiségtípus is. Az viszont elég egyértelmű, hogy a szerhasználat elég jellegzetes vonásokat csal ki az emberekből. Például sértődékenységet, énközpontúságot.

Itt van például a marihuána-legalizálási őrület, ami a világban megy. Ez is mit mutat? Az emberiség elképesztő vágyát a boldogságkeresésre, és hogy ennek mindenféle eszközeit hadd használjuk. Tehát nehogy már csak piálni lehessen, hanem szívni is. Tök jó! Nem kérdés, nem vita tárgya, fű – rengeteget szívtam – mikronnyi kockázattal jár az alkoholhoz képest.

Z. Zs./WMN:  És nem vered meg az asszonyt befüvezve.

D. D.: Egyértelmű. Ez nem kérdés.

Z. Zs./WMN: Nekem ez az egy szempontom, hogy nem leszel agresszív állat, és nem vered végig a családot.

D. D.: Stimmel, ezzel semmi gond nincs. És az is igaz, hogy ha nem tiltjuk a piát, akkor mi a rákért tiltsuk a füvet? Ez is tökre igaz. Ugyanakkor egyértelműen az emberiség tudatállapotán csavar. Most már nem járhatok nyugodtan Kaliforniába, a kedvenc helyemre, mert ott is legalizálták, és úgy kell végigmennem az utcán, hogy másodlagosan szívom be a spanglifüstöt. Múltkor is kint voltam, és a pofámba fújták. Ott most mindenki agyba-főbe szív. Nyilván lesz ennek egy felfutása, aztán meg lecseng. De azt mutatja, hogy az emberek keresik az eszközöket, keresik a megoldásokat. Elképesztő igény van rá, éppen ezért bárki célpont lehet. Ha te kipróbálod, és neked segít, akkor könnyedén beleragadhatsz.

Mindig az a fontos, hogy ismerjük fel, hogy most miért iszom vagy szívok. És akkor tegyük föl a kérdést: biztos, hogy ez a leghatékonyabb eszköz?

Z. Zs./WMN: Más a kokainista, mint a heroinista? Vagy más az, aki a kannás bort issza, mint aki prémium bortól rúg be?

D. D.: Ha a magját nézzük, ugyanolyan mindegyik, semmi különbség nincs.

Z. Zs./WMN: Mi az, amitől a ti rehabotok más, mint az államiak?

D. D.: Most kilépek a marketinges szerepből. Alapvetően nem vagyunk mások. Ugyanolyan szakképesítéssel rendelkező munkatársaink vannak, mint egy állami intézménynek. Van pszichiáter, szociális munkás, mentálhigiénés szakember, addiktológiai konzultáns. Szerintem az állami intézményekben nagyszerű emberek dolgoznak, és hatékonyan végzik a munkájukat.

Z. Zs./WMN: Kicsit talán lehet, hogy kiégettebbek…

D. D.: Ez is szempont, így van.

Z. Zs./WMN: Frusztráltabbak, mert keveset keresnek.

D. D.: Aki nálam dolgozik, az meg van fizetve, ebből kifolyólag több idő és energia jut az ügyfelekre. A személyreszabottság, a törődésintenzitás megjelenik a munkánkban. Amiben még mások vagyunk, az az, hogy több nemzetközi, korábban Magyarországon nem alkalmazott terápiás módszert emeltünk és emelünk be a munkánkba. És behoztam egy új szakmát Magyarországra, ez az intervencionista.

Z. Zs./WMN: Az kicsoda?

D. D.: Létezik olyan függő, aki nem akar leszokni, és ellenáll a kezelésnek. A család felveszi az intervencionalistával a kapcsolatot, és ő segíti a családot felkészíteni arra, hogy az érintett hajlandó legyen elmenni kezelésre. Ez az ARISE-módszer, aminek én vagyok első magyarországi képviselője.

Z. Zs./WMN: Neked fontos ez az elsőség.

D. D.: Nagyon fontos. Az apám az Akadémia alelnöke volt, Széchenyi-díjas. Muszáj.

Z. Zs./WMN: És mit szólnál, ha a fiad elkezdene komolyabban drogozni? Nem a „kamaszkorban kipróbáljuk” cuccra gondolok, mert azt valószínűleg nagyon sokan csinálják.

D. D.: Most 16 éves a fiam, és a gyereknevelés során mindig azon dolgozom, hogy legyenek olyan eszközeik, hogy ha bele is csúsznak a drogba, ki tudjanak belőle mászni. Ezt próbálom indirekt módon csinálni, úgy tanítani nekik a különböző megküzdési eszközöket, hogy az észrevétlenül bekússzon a tudatukba. Úgy ülök le vele tanulni, úgy motiválom, úgy építem fel, hogy aztán abból tudjon kivenni. Ennyit tudok tenni. Van egy nagyon érdekes gondolatom. Ha a gyerekeim drogoznának, akkor nem, de ha a feleségem alkoholistává vagy gyógyszerfüggővé válna mellettem, abbahagynám ezt a hivatást. Ha a számomra legfontosabb ember olyan boldogtalan mellettem, hogy gyógyszerre vagy piára van szüksége, akkor nekem nincs jogom más életébe beleszólni. A gyerekeimnél nincs ez a gondolatom. Valószínűleg azért, mert a kamaszkorhoz hozzátartozik a kísérletezés, tehát hogy kipróbálok dolgokat, feszegetem a határokat. De azt a hitelességet, amit elvárok a másiktól, magamtól is elvárom.

Zimre Zsuzsa

Fotó: Sztanó Alma/WMN

Forrás: https://wmn.hu/wmn-attolfugg/48182-az-volt-otthon-a-mondas-hogy-vagy-bortonbe-megyek-vagy-meghalok---beszelgetes-dudits-denessel