Volt egyszer. Győzött.

Hatvan éve történt, de még mindig élénken emlékeznek 1956 őszére a budapesti református teológia egykori diákjai. A velük készült beszélgetésekből kötet jelent meg, a könyvbemutatóval egybekötött megemlékezésen pedig nemrégiben ők maguk idézték fel az október 23-án történteket és az azt követő időszakot a teológia Ráday utcai épületében.

"Aki elfelejti a múltat, az nem találja meg a jövő ajtajának kulcsát. Aki elfelejti 1956-ot, az nem találja meg sem a következő évtizedeknek, sem a holnapi napnak a kulcsát" – mondta köszöntőjében Bogárdi Szabó István dunamelléki püspök, a Zsinat lelkészi elnöke. 
Az egyházvezető szerint nehéz 1956-ra emlékezni, nemcsak azért, mert a forradalmat és szabadságharcot leverték, hanem azért is, mert azután ráfogták a gyalázatot – Moszkvában legutóbb is ez történt –, és mert rettenetesen bosszút álltak a szabadságharcosokon. „Nehéz ügy 1956 nekünk, keresztyéneknek és reformátusoknak is, elég csak arra gondolnunk, hogy Gulyás Lajos levéli lelkipásztor kivégzésének előestéjén hét református méltóság vehetett át kitüntetést a Magyar Népköztársaság kormányától az 1956-ban tanúsított hősies és bátor magatartásáért. Nem azért, mert az utcán harcolt vagy mert a magyar szabadságért kiáltott volna.” A püspök hozzátette: „1956 dicső napjai nem merevedtek azonnal szép szoborrá. A hősök is emberből vannak, azok, akik tudatosan vagy tudatlanul, tervezetten vagy sem vettek részt az eseményekben. De megfordítva: emberből lesznek a hősök!” Mint mondta, az akkori budapesti teológusokat is elragadta a szabadság és az emberi méltóság ügye, de azokban a napokban nem pusztán sodródtak, hanem belső alkatuk, meggyőződésük, református életszemléletük szerint cselekedtek.

„Egy nép azt mondta: elég volt" – idézte Márai Sándor szavait Komlósi Péter nyugalmazott délpesti esperes, majd arról beszélt, minek is akart véget vetni a nemzet 1956-ban.
A lelkipásztor a budapesti teológiai akadémia elsőéves hallgatója volt a forradalom napjaiban, és élénken emlékszik arra is, mi vezetett a tiltakozáshoz, majd az utcai harcokhoz. Az 1945 és 1956 közötti időszakot sötét, pokoli éveknek nevezte. Mégis a túlélést segítő humor, a korabeli viccek, falfirkák és anekdoták segítségével idézte meg az akkori világot. Beszélt arról, hogyan tett szert egyre nagyobb befolyásra a kommunista párt a megszálló szovjet hatalom révén, noha támogatottsága korántsem volt magas. A lelkipásztor szólt a kizsákmányolás számtalan formájáról, az államosításról, a mezőgazdaság átszervezéséről. Ekkoriban vették ki az egyházi iskolákat fenntartóik kezéből, és hirdették meg a „klerikális reakció” elleni harcot. „Nemcsak a civil szervezeteket és a többpártrendszert számolták fel, de a szerzetesrendeket is, és állami kezelésbe vették csaknem az összes diakóniai intézményt. Az egyházi vezetőket félreállították vagy bebörtönözték, megkezdték az egyházak rövid távú likvidálását s ezt szolgáló egyezmény elfogadására kényszerítették őket. Az értelmiségieket elbocsátották állásaikból, gyermekeik továbbtanulásának gátat szabtak. A pedagógusoknak megtiltották az egyházhoz való tartozást, a kántortanítókat választás elé állították: vagy kántorság, vagy tanítóság. Így némultak el a templomok orgonái, oszlottak fel a gyülekezeti kórusok, dalárdák. Az iskolai hitoktatást változatos eszközökkel számolták fel a legtöbb helyen rövid idő alatt. A szabadságjogokat minden vonalon korlátozták.”
Komlósi Péter szót ejtett továbbá a moszkovita pártvezérek szovjet fegyverekre épülő korlátlan rémuralmáról, a koncepciós perekről, az Andrássy út 60-ról, a recski haláltáborról és más internálótáborokról, a kitelepítésekről, a szovjet jóvátételről, a jegyrendszerről és a személyi kultuszról is. A forradalom előzményei között említette a szuezi válságot is. „A szovjet megígérte, hogy nem avatkozik be Egyiptom oldalán a szuezi háborúba. A nyugati hatalmak pedig szabad kezet adtak neki a magyar forradalom vérbe fojtására. Október végén az USA közölte a szovjet vezetéssel, hogy Magyarország nem tartozik szövetségesei közé, sorsa tehát közömbös számára. Bibliai példa jut eszünkbe: az egymást gyűlölő Pilátus és Heródes Jézus ügye kapcsán barátok lettek. És Petőfi sorai is felcsendülnek bennünk: Magára hagyták, egymagára/ A gyáva népek a magyart.

A lelkipásztor hozzátette: „Mindezeket túléltük. Kegyelemből, imádkozva vagy sokszor sírva, gyakran tekintve felfelé, énekszóval fohászkodva. Olykor saját sorsunkat nevettük, máskor sirattuk. Vigasztaltuk és vicceinkkel is bátorítottuk egymást.”

„1956 életem legnagyobb élménye, ugyanakkor rendkívül tragikus is” – mondta Varga László.
A nyugalmazott református lelkész felidézte azt az Igét, amelynek alapján 1956. október 23-án reggel Magócsi István, a néhány nappal később elhunyt teológus tartotta áhítatát: „Mindennek megszabott ideje van, megvan az ideje minden dolognak az ég alatt.” (Prédikátor könyve 3. fejezet 1. vers) Majd hozzátette: „Akkor már a levegőben volt, ami be is következett, bár egyikünk sem gondolta, hogy ilyen hatalmas és hosszú évtizedekre kiható tettet fog végrehajtani a magyar nép.”

A budapesti teológiai akadémia hallgatói 1956. október 23-án a 90. zsoltár szavaival indultak útnak az Írószövetséghez, hogy csatlakozzanak a szovjetek ellen tiltakozó lengyelekkel szimpatizáló tüntetőkhöz. „Elöl három sorban az írók haladtak, utána a teológus ifjak” – emlékezett Varga László. Mint mondta, a menetben legtöbbször a Kossuth-nóta refrénje hangzott fel: „Éljen a magyar szabadság, éljen a haza!” A teológusokról több fénykép is készült, egy ma is látható a Ráday utcai épület dísztermének bejárata mellett. (Erről bővebben korábbi cikkünkben olvashat.) „Nem volt nehéz kitalálni, hogy ezeket a fényképeket nem műkedvelő fotósok készítették, hanem az Államvédelmi Hatóság megbízottai. Akkoriban senkinek sem volt olyan minőségű fényképezőgépe, amellyel 6x6-os képeket készíthetett volna. Ezeken megfelelő nagyítással az utolsó sorban állók arcát is fel lehetett ismerni.” A lelkész hozzátette: azokat, akik a felvonuláson valamilyen táblán jelezték, hogy honnan jöttek, később maradéktalanul számon kérték. „Nálunk nem volt tábla, így legalább ezt megúsztuk.”

Varga László elárulta, minden skandált rigmusnál kicsit összeszorult a felvonuló teológusok gyomra, de az euforikus pillanatok ellensúlyozták félelmüket. „A parlamentnél állva megkérdeztem a hozzám közel állókat, milyen nap van ma. 23-a – érkezett a válasz. Mondtam, hogy ezt a dátumot jegyezzük meg, mert lehet, hogy ez történelmi nap.” Különös, hogy később, a demokratikus országban országgyűlési képviselő lett Varga László. Mint mondta, a fegyver és a lincselés távol állt a teológusoktól, igaz, lett volna alkalmuk lebuktatni az Állami Egyházügyi Hivatal akkori vezetőjét, de csak ráijesztettek. De megijedtek ők is, amikor hazafelé tartva valamikor éjfél körül a Kálvin téren és a Ráday utcában is „kaptak egy sorozatot a fejük fölé, figyelmeztetésül”.
Néhány teológus azonban súlyos sérüléseket szenvedett, közülük ketten életüket vesztették. A teológia udvarán ma is kopjafa emlékeztet a hősi halottakra. (Erről bővebben korábbi cikkünkben olvashat.) Szűcs Zoltán még 23-án kapott comblövést a rádiónál, őt látogatta meg Magócsi István és Herczeg Lajos október 28-án. Varga László visszaemlékezése szerint már bealkonyodott, mire a két fiatalember hazaért a kórházból, be is szóltak a teológiára, hogy társuk jól van, de ők még elkísérnek két asszonyt a közeli Lónyay utcába. Mindkettejüket súlyos találat érte, Herczeg Lajos azonnal meghalt, Magócsi István lábát később amputálták, és bár túlélhette volna a sérülést, sokkot kapott. Másnap hajnalban meghalt. Herczeg Lajost a teológia udvarán temették el, diáktársai ácsoltak neki koporsót. Hősi halottként vettek tőle búcsút, és akként tisztelik mai napig másik társukat is.

A temetés után a rádióban hallották, amint Nagy Imre miniszterelnök bejelentette az új magyar kormány megalakulását, a szovjetek kivonulását Budapestről. „Egymás nyakába borultunk, hogy itt a szabadság, végre szabadság, nem hiába haltak meg a fiúk" – idézte fel Varga László. Az ötvenhatos teológusok közül tizennégyen élnek ma is Magyarországon, a súlyos betegeken kívül valamennyien részt vettek a megemlékezésen.

Az akkori diákok nagy része ébredési gyermek volt – ezt már Bán Béla nyugalmazott lelkipásztor mondta, aki a Ráday utca 28. szám alatti teológiai akadémia ötvenes évekbeli mindennapjairól mesélt.
„Akkoriban az ébredési idő után voltunk, amikor Isten Szentlelke úgy átfújt a magyar nemzeten, és benne a magyar református népen, hogy az emberek tömegével tették fel a kezüket egy-egy evangelizáció végén, ezzel is megvallva, hogy szeretik az Úr Jézus Krisztust. Azután pedig arra kezdtünk ráeszmélni, hogy Úr szeret igazán bennünket.”

Bán Béla méltatta az akkori református teológia professzorait, akik közé rendkívüli műveltségű és az evangélium iránt elkötelezett lelkipásztorok tartoztak. Felidézte, hogy volt olyan diákszoba, ahol egyfolytában „birkóztak meg tanultak”, de nemcsak lelkipásztori elhívatású fiatalok kerültek be a falak közé, mert az akkori dékán, Pap László hátratételt szenvedett családok gyermekeit is befogadta, akiket máshová nem vettek fel. Bán Béla szerint köztük is voltak, akik mély hitre jutottak és lelkipásztorok lettek.

Az emlékezést Horváth Barnabás Dávid folytatta. 
Édesapja, Horváth Barna egykori teológushallgató volt az, aki javasolta a teológusoknak, hogy csatlakozzanak az Írószövetséghez 1956. október 23-án. Később kapcsolatba került azzal a csoportosulással, amely nem nézte jó szemmel Kádár János hatalomra kerülését és fogadtatását, és röplapokat terjesztett, amelyekben a forradalomról és szabadságharcról való méltó megemlékezésre buzdított. „A csoport vezetője Balázs-Piri László, a mai Történelmi Igazságtétel Bizottság alelnöke volt. Édesapám egyszer elvetődött egy összejövetelükre, és amikor felgöngyölítették az egész társaságot, őt is elhurcolták. Négy és fél hónapot töltött börtönben demokratikus államrend elleni izgatás vádjával. A börtönben húszévesen Isten Igéjét hirdette, akkor döbbent rá, milyen fontos pályára készül: megszületett hivatástudata. Beszélt kivégzésre induló elítélttel, társaiban tartotta a lelket. A kihallgató tisztnek segített megírni az angol leckéjét, tőle kapta azt a jó tanácsot, hogy mivel nem volt komoly szerepe az ellenállási mozgalomban, nem szükséges semmit aláírnia. Nem is tette. Szabadulása után a teológián megengedték, hogy évismétlés nélkül behozza lemaradását. De ezzel nem ért véget megfigyelése, még 1983-ban is rendőrnyomozó hozta ki a szüleim útleveleit a parókiára, hogy körülnézhessen. Apámat 1994-ben rehabilitálták, de ő akkor is azt mondta: nincs rá szükség, az Úr őt már rehabilitálta.” (Horváth Barna történetéről itt olvashat bővebben.)

„A Kádár-rendszert a hazug, kétszínű, kedélyes semmitmondás, összekacsintás és elhallgatás jellemezte. Ez ásta alá a nép erkölcsét és kultúráját” – fogalmazott Horváth Barnabás Dávid. „Az új rendszert nem lehetett erre a kádári ingoványra építeni. Ezért kellett a rendszerváltáskor visszaásni ahhoz a gránittalapzathoz, amit 1956 jelent. A vérrel kivívott szabadság emlékezetéhez. Sajnos sokan nem vettek részt a feltárásban vagy árokásásnak tartották, pedig megvolt az esély a meghasonlott ország egyesítésére. De kiderült, hogy nagyon sokfélék lettünk menet közben, belső érdekek domináltak a háttérből. Ahogy valaki megfogalmazta: a kommunizmusban az a legrosszabb, ami utána következik.”

Ingoványos, mocsaras terület a kor egyháztörténete is – ezt már Karasszon István mondta.
A teológiaprofesszor hangsúlyozta a múlt feltárásának fontosságát a tisztánlátás érdekében. Számos példát hozott arra, hogy négy évtizeden át az egyházban vezető tisztséget betöltő lelkészek szerepvállalása erkölcsileg mennyire aggályos. Mint mondta, e személyekben és intézkedéseikben „sok esetben jó és rossz keveredik; ki kellene értékelni, hol a jó és hol a rossz.” Karasszon István méltatta Pap Lászlót, a teológia egykori dékánját, akiről azt mondta, „utólag nézve semmilyen esélye nem volt az akkori egyházvezetésben”. Az államhatalom megkísérelte felhasználni a kommunista párt érekében, de ő következetesen ellenállt minden csábításnak és fenyegetésnek. Ennek meg is lett a következménye: 1957 tavaszán eltávolították állásából. Hátralévő életében segédlelkészként szolgált.

„Szigorú, de kedves, derűs ember volt” – jellemezte Karasszon István Pap Lászlót. Bár a teológusok 1956. október 23-án arra számítottak, hogy talán megtiltja utcára vonulásukat, ő atyai intéssel óvta őket: „Tudjátok az Igét: mindent szabad nekem, de nem minden használ. Mindent szabad nekem, de nem minden épít. Református teológusok vagytok, úgy járjatok, úgy cselekedjetek, hogy használjatok és építsetek! Az Úr vigyázzon rátok!” Mint később megtudták, irodájába visszavonulva könnyes szemmel imádkozott a diákokért.

Sok más részletre is fény derül az ötvenhatos eseményeket illetően abból a kötetből, amelyet Horváth Erzsébet egyháztörténész, a Károli egyetem oktatója mutatott be.
A Máig ható múlt című kötetben tizenegy interjú szerepel, melyben nyugdíjas lelkipásztorok, egykori ötvenhatos teológusok szólalnak meg. A beszélgetéseket a Károli egyetem hallgatói készítették 2014–15-ben, felkészítésüket ifj. Tislér Géza és a Parókia portál újságírója, Fekete Zsuzsa kollégánk végezte. Az interjúkat gazdag dokumentációs anyag, köztük korabeli fényképek illusztrálják. A kötetet Komlósi Péter nyugalmazott esperes és Horváth Erzsébet szerkesztette. Az egyetemi oktató elmondta: nemcsak az események rekonstruálása volt a cél, hanem az akkori diákok, ma már nyugdíjas lelkészek élete is érdekelte a kérdezőket. A kötetben megszólalnak: Deák Zoltán, Borsos Sándor, Tislér Géza, Boros Attila, Horváth Emil, Mátyás Lajos, Varga László, Bán Béla Lajos, Csényi György, Komlósi Péter és Kovács Sebestény Vera.
Az egyháztörténész hangsúlyozta a szóbeli visszaemlékezések és lejegyzésük fontosságát, amely az utókor számára rögzít korábban nem ismert tényeket. Horváth Erzsébet arról is beszélt, milyen következményekkel járt Dunamelléken az ötvenhatos szerepvállalás. Mint mondta, a forradalom halálos áldozatokat követelt a teológusok körében, de sokan el is hagyták az országot – közvetlenül a forradalom leverése után vagy valamivel később. Többeket letartóztattak, rendőrhatósági felügyelet alá helyeztek, és voltak, akik szabadon védekezhettek. Sokan nem hagyhatták el szolgálati helyüket, ellenőrizték, kikkel tartanak kapcsolatot és hová mennek.

„Akkor mi nem gondoltunk kockázatvállalásra, az egyéni élet nem számított, hiszen egy nagy ügyért valamit tehettünk” – mondta portálunk kérdésére Kovács-Sebestény Vera.
Ő volt az a teológus, aki nemcsak azzal tűnt ki a többiek közül, hogy nőként jelentkezett a teológiára, hanem azzal is, hogy egy alkalommal a harcok kellős közepén egy nyitott autóban állva, vöröskeresztes zászlót tartva jelezte, hogy a vele utazó férfi teológusok békés szándékkal merészkedtek az utcára. A fiatalok ugyanis véradásra jelentkeztek a Péterfy Sándor utcai kórházba, onnan pedig csak ezzel a nem túl biztonságos járművel indulhattak haza. „A kórházban megvolt szabva, mennyi vért lehet adni biztonságosan. Mi azt mondtuk, hogy a másfélszeresét adjuk! Le is vették, hiszen mind fiatalok voltunk, egészségesek. Emlékszem, kicsit éhesek voltunk, és kaptunk egy-egy virslit meg talán sört, pedig nekik sem volt sok ennivalójuk. Bent kellett aludnunk, másnap jött értünk az autó.”

A fiatal teológusok hazafelé összekuporodva utaztak a kocsiban, jól felfogott érdekükben csak az elsőéves Vera állt kiegyenesedve. Elmondása szerint nem volt halálfélelme, noha a körúton áthaladó autóból jól látták a kilőtt tankokat és a holttesteket. „Mi egy álomvilágban éltünk. Akár a népmesék szereplői, akik hiszik, hogy úgyis kiállják az életveszélyes próbákat, mert előttük lebeg a cél, és mert a jónak győznie kell. Ez a fajta különleges lelkiállapot krízishelyzetben jön csak elő. 1956 egy életre meghatározó élmény maradt a legtöbbünknek. Igaz, hogy a forradalom elbukott, de megtanultuk, hogy a jövő azoké az embereké, akik nem hajtják meg a fejüket az elnyomó hatalom előtt, kiállnak az igazság mellett és az Ige kijelölte egyenes úton járnak. Ez előbb vagy utóbb meghozza a gyümölcsét.”

Képek: reformatus.hu/ Dimény András