– Magdikám, hová is tettük azokat az ezüstös színű girlandokat?

– Tettük? Te tetted el, Pista, amikor leszedted a fát januárban. Nincsenek ott a díszek mellett?

A bejgli már sült, készült a mákos guba, a hagyományos huszonnegyedikei ebéd, Pista pedig egy hokedlin nyújtózkodva keresgélte a szekrényben a fadíszítéshez valókat. Nem volt jó ötlet felállni rá, mert megint belenyilallott a derekába, de most nem törődött vele, nem kezdett jajgatni, mint máskor, amikor egy kis sajnálatra vágyott. Magdi úgysem érzett vele együtt, az évtizedek alatt megtanulta elengedni a füle mellett hites ura panaszait.

– Jut eszembe, még az ajándékok sincsenek becsomagolva, pedig este jönnek a lurkók – morgott bele a gardróbszekrénybe, az asszony mégis meghallotta a konyhában.

– Már hogyne lenne becsomagolva, tegnap elkészítettem mindent, ott van a Mama szobájában az összes csomag, még azt a nagy autópályát is bepapíroztam, pedig kellett hozzá vagy másfél tekercs. Sosem figyelsz rám, mit mondok, pedig szóltam, amikor kint kvaterkáztál a szomszéddal, hogy gyere be, mert kellene valaki, aki lefogja az ujjával a szalagot, amíg megkötöm a masnit. Na, mindegy, megvan minden, neked semmi dolgod vele – zsörtölődött, és magában hozzátette: „Mintha bármikor is csomagoltál volna ajándékot.”

Közben meglettek a girlandok, és Pista fújtatva lemászott a hokedliről. A fát már reggel beleszorította a talpba, persze faragni kellett, de az idén sem vágta el az ujját. „Már semmi nem a régi” – gondolta –, „boldog idők, mikor még a gyerekekkel együtt díszítettünk. De szép is volt!”

Most őrá maradt az egész, mindig összegubancolódik az a fránya égősor, szaloncukrot pedig kimondottan utál kötözni. Csak akkor vidámodott fel kicsit, amikor eszébe jutott, milyen boldogok lesznek az unokák, ha meglátják a majdnem kétméteres fát. Mindig ilyen nagyot vettek, mióta világ a világ. Régen a gyerekek miatt, most meg az ő gyerekeik örömére, hadd ámuljon az aprónép.  Januárban meg majd felvagdossa, be lehet dobni a kazánba.

– Elmehetnénk a délutáni istentiszteletre, mire jönnek Éviék, már itthon is leszünk – javasolta, de a felesége rosszallóan nézett rá. – A vacsorát meg majd a Mama csinálja meg, ugye? Nem várhatod el egy ilyen idős asszonytól, hogy helyettem ott álljon a tűzhelynél.

Pista kicsit elszomorodott, de azt nem merte javasolni, hogy akkor elmegy egyedül. Dehogyis hagyja itt őket, másnap egész nap hallgathatja, hogy Magdi mennyit dolgozott, ő meg azalatt csak  a templomban ájtatoskodott.

–  Az ünneplős fehér ingemet kivasaltad? – kérdezte, de már meg is bánta, mert az ing ott lógott a szekrényajtón. – Jaj, ne idegesíts fel, Pista, olyan vagy, mint aki nem is itt lakik. Egyáltalán észrevennéd, ha rénszarvasagancs nőne a fejemre vagy egyszer lila hajjal jönnék haza?

– Ne morgolódj már annyit, Anyus, örülj, hogy karácsony van!

– De mégis, kinek a karácsonya? Izzadva robotolok, takarítok, sütök, főzök, ajándékot csomagolok, inget vasalok, téged hallgatlak, ahogy dirigálsz…

– Jól van, na, ne haragudj már, a te ünneped is ez. Tudom, néha nem könnyű velem, de ha már ennyit kibírtál mellettem, bírd ki még ezt a karácsonyt is – ölelte át engesztelve a méltatlankodó asszonyt Pista. – Nézd csak, esik a hó! Ha megmarad, holnap elmegyünk egy nagyot sétálni, úgy, mint amikor a gyerekek kicsik voltak.  Emlékszel, amikor elszakadt a szánkó kötele, és a lányok ott maradtak az út közepén, mi meg úgy tettünk, mintha nem vettük volna észre?  Átmegyünk holnap ebéd után a két kicsiért Annáékhoz, és elvisszük őket is magunkkal. Mint a régi szép időkben, mit szólsz?

A bejgli cseppet megégett az alján, de Magdi mosolyogva tette ki a tepsit az hűvös előszobába. Még hogy ő a zsörtölődő! Ez a morcos medve sem jobb a Deákné vásznánál. Azért jó, hogy itt van vele.  Ő maga annyira szédülős, ki mászna fel a hokedlira, ha kell valami a gardóbszekrényből?