Az idei Ráday-napok a lelkipásztori hivatáshoz kapcsolódó tudományos konferenciával vette kezdetét szeptember 28-án csütörtökön. Balog Zoltán jelenlegi, és Szabó István korábbi dunamelléki püspök előadásaikban a lelkészi hivatás teológiai alapjairól beszéltek, felidézve azt is, hogyan gondolkodtak erről korábbi református teológusok.

„A szószék az igazság helye”
Megerősíteni a lelkipásztorokat hivatásukban – ezért jött létre a Ráday-napok tudományos konferenciája, melynek felütését Bogárdi Szabó István és Balog Zoltán előadása adta meg. Százötven lelkész gyűlt össze Dunamellékről a budapesti Ráday Házban szeptember 28-án.

A Ráday-napok tudományos konferenciájának első részéről készített tudósításunk ide kattintva olvasható el.

Ezt követően csaknem százötven lelkipásztor – köztük számos teológushallgató – hat szekcióban folytathatta a közös gondolkodást a lelkészi hivatásról. A másfél órás műhelybeszélgetések témájaként a szolgálat teológiai alapját, célját és folyamatosságát meghatározó és fenntartó területeket jelöltek ki a szervezők. A legtöbben a gyülekezetvezetői, valamint az evangélista és a misszionáriusi szerepről szóló beszélgetésbe kapcsolódtak be.

A lelkipásztor a családjában
A lelkész családban betöltött szerepéről Fodorné dr. Ablonczy Margit, valamint Szőke Etelka és Szőke Attila vezetett csoportbeszélgetést. „Isten boldogságra választotta ki a sáfárait, aki a szeretetdinamikában meg tudja dicsőíteni magát” – hallhattuk a műhely gondolatébresztőjében. A résztvevők itt azzal kapcsolatban oszthatták meg tapasztalataikat, hogy a családban zajló folyamatoknak milyen hatása van a gyülekezetre és fordítva.

Ehhez olyan gyakorlati példákat hoztak, mint a lelkészi szolgálat helyének megváltozása és az ezzel járó költözés, a gyermekek új környezetbe való beilleszkedése, valamint az, hogy az egyik területen megélt kudarc hatására a másik kompenzatív térré válhat. Élénk diskurzus alakult ki arról, hogy szükséges-e alá-fölé rendelő viszony a gyülekezet és a család kapcsán. Fodorné dr. Ablonczy Margit úgy fogalmazott: az egészséges működés ismérve a kettő egymás mellé rendelése.

A lelkipásztor mint a gyülekezet vezetője és tagja
Gyakori tapasztalat, hogy a közösségek csak pásztorként, nem pedig a nyáj tagjaként tekint a lelkipásztoraikra – ahogy az a Literáty Zoltán és Thoma László vezette műhelyekben elhangzott. A Károli Gáspár Református Egyetem Hittudományi Karának dékánja kiemelte: a gyülekezet és a prédikátor szembenállása teológiailag valótlan, hiszen együtt állnak Isten előtt. A saját közösséghez való tartozás nem szűnik meg, hiszen a vezetőnek egyúttal vezetettnek is kell lennie – mi több, élen kell járnia abban, hogy a választói névjegyzékben szereplők kritériumainak maga is megfeleljen.

A beszélgetés során elhangzott, hogy kultúránkban az emberek igénylik, hogy vezetve legyenek, de ma azt is elvárják egy vezetőtől, hogy az egy legyen közülük. Ez igaz a lelkipásztorokra is, akik maguk is együttérzésre vágynak, különösen krízishelyzetben. „A szószék magányos hely” – említette az egyik résztvevő azzal kapcsolatban, hogy a lelkész gyakran nem tud kihez fordulni támogatásért. A résztvevők egyetértettek abban, hogy ha a presbitérium felelősségteljesen el tudja látni szolgálatát a vezetés rá eső részében, akkor az az egész gyülekezet számára gyümölcsöző lehet – ez különösen a pályájuk elején járó lelkészek szempontjából kulcsfontosságú.

Többen megosztották, hogy az informális lelkészi körök és a barátságok is sokat segítenek abban, hogy a lelkipásztor hatékonyan tudja ellátni vezetői feladatait és megélni a gyülekezeti közösséget. Thoma László gazdagréti lelkipásztor arra volt kíváncsi, hogy a csoportot alkotó lelkészek milyen bibliai szereplőkkel azonosulnak, hogyan tolerálják annak az ellentmondásosságát, hogy egyszerre vezetői és tagjai a gyülekezetnek, és hogyan tudnak megfelelően helyt állni ezekben a szerepekben.

A lelkipásztor lelkisége és kegyessége
Ez a műhely a lelkészi szolgálat alapvető forrására kívánt rámutatni Szabó László és Mucsi Zsófia vezetésével. Az Újpest-belsővárosi Református Gyülekezet lelkésze szerint az evangéliumi lelkiség célja az Istennel való személyes szeretetkapcsolat megélése és elmélyítése. „Ez a családi életünk és lelkipásztori szolgálatunk üzemanyaga. Nagy a kísértés, hogy először azt nézzük, mi a tennivaló. Ha ezen az úton indulunk el, akkor hamar kifogy az üzemanyagunk” – fogalmazott.

A beszélgetés során felmerült, hogy már a teológusok is „szakmai szemmel” hallgatják az igei üzeneteket, arra gondolva, hogy hogyan lehetne azokból jó prédikációt írni, holott minden evangéliumot hirdető embernek szüksége van arra, hogy maga is töltekezzen. A lelki épülésre szánt időt nem lehet elsunnyogni, melyben a lelkész segítségére lehet az ima- és bibliaolvasási napló vezetése, vagy a szolgatársakkal közös igeolvasás és igetanulmányozás.

Mucsi Zsófia az imádság szerepéről beszélt, amelyet meghatároz az is, hogy Isten gyermekeként, magánemberként, lelkészként hogyan nyílnak meg az Úr előtt. A résztvevők megfogalmazták saját kérdéseiket arról, hogy mi az egészséges egyensúly az imádságban, illetve belevihetnek-e saját megéléseket a fohászokba.

A lelkipásztor mint társadalmi szereplő
A Márkus Tamás András és Pocsaji Miklós vezette csoportban a kultúra és a közélet felől közelítették meg a lelkipásztori hivatást. Megállapították, hogy a lelkész nem tudja kivonni magát ezek alól, hiszen ha megszólal, azt egy adott kulturális térben teszi, szerepvállalásával pedig a közélet szerves része.



A műhely első felében a résztvevők egy amerikai protestáns lelkészek között végzett kutatást elemeztek, mely tengerentúli pályatársaik politikai beállítottságát vizsgálta. A második részben szó esett a „kemény” és a „lágy” kommunikációról ahhoz kapcsolódóan, hogy egy templom terében direktebben lehet fogalmazni, mint a falakon túl. A műhelyt választó lelkészek azt is megosztották, hogy milyen platformokon érik el gyülekezeti tagjaikat és mit használnak missziós célokkal.

A magyar református lelkipásztor karaktere
Földváryné dr. Kiss Réka egyháztörténész és Csűrös András lelkipásztor műhelyében archív források alapján osztották meg gondolataikat a résztvevők. Az egyik forrást Geleji Katona István kánonai képezték, melyek öt elvárást fogalmaznak meg a református lelkészek felé: magas vagy közepes végzettség, igaz tudomány, törvényes elhívás és kibocsátás, hűséges szolgálat és feddhetetlen élet.



A konferencia témájáról Ravasz László már 1937-ben úgy fogalmazott, hogy a lelkészi szerep folyamatosan specializálódik, amelyre egyházunknak választ kell adnia. Földváryné dr. Kiss Réka örömmel nyugtázta, hogy sok teológushallgató is beült erre a műhelyre, hozzátéve, hogy ők fogalmazták meg a legőszintébb kérdéseket, a generációk közötti párbeszéd pedig a teológiai oktatást is elő tudja mozdítani.

A lelkipásztor mint evangélista és misszionárius
„Egyszerre vagyunk kényszer alatt, hiszen mindenkinek tartozunk a jó hírrel, másrészt az evangélium szabaddá tesz arra, hogy nevén nevezzük a környezetünkben vagy kultúrában a teremtésbeli jót, igazat, és nevén nevezzük mindazt, ami bűnös” – fogalmazott Lovas András lelkipásztor, a műhely egyik vezetője. A Dunamelléki Református Egyházkerület missziói referense szerint napjaink társadalma egyre idegenebb kultúrává válik, távolodva a keresztyénség korábbi hatásaitól, a misszionáriusnak pedig ebben a közegben kell Isten követévé válnia.

A műhely első részében a csoporttagok feladata Pál aeropágoszi beszédének (ld. Apostolok Cselekedetei 17. rész, 16-34. versek) elemzése volt az alapján, hogy az apostol hogyan készült a felszólalásra, milyen ismereteket szerzett az I. századi Athénban uralkodó filozófiákról, hogyan lép be a kultúrába, milyen kihívásokkal találkozik, illetve hogyan tudja hirdetni Krisztust a hallgatóságnak – illetve mindezeket vonatkoztassák saját prédikációs gyakorlatukra.

Mikola Borbála református lelkész a műhely második részében azt mutatta be, hogy az Újszövetség milyen képeket használ az evangélium továbbadására, illetve ezek hogyan tudják gazdagítani napjaink lelkészeinek szolgálatát. Ilyen például a bűnből igazzá tétel (2Kor 5,21), a vér általi váltságszerzés (Zsid 9,12-15), az igazságszolgáltatás (Gal 3,13), az adóslevél eltörlése (Kol 2,14), a kormányzás (Zsid 2,14-15), illetve az élet és halál hasonlata (Jel 1,17-18). A beszélgetés konklúziójaként elhangzott, hogy a lelkipásztori hivatás szerves részét kell képeznie a kultúrába való belehelyezkedésnek, az erre szánt időt pedig nem lehet megspórolni.

A műhelyeket kerekasztal-beszélgetés követte, a vezetőiket Somogyi Péter dunamelléki lelkészi főjegyző kérdezte tapasztalataikról. A plenáris összegzés során elhangzott, hogy a lelkészi hivatásról folytatott diskurzust a jövőben – a tematikus éven túl – is folytatni kell, akár egyházmegyei szinteken. Felvetődött, hogy többnapos lelkésztovábbképzések tárgya lehet majd a lelkipásztori hivatás, másfél óra ugyanis csak épp a közös gondolkodás megkezdésére volt elég. A frontális továbbképzések helyett a moderálás melletti csoportmunkára kell helyezni a hangsúlyt – vélekedtek többen. Szintén jövőbe mutató javaslatként hangzott el, hogy a továbbképzések szervezése során érzékelni kell a lelkipásztorok valóságát és rá kell találni arra a keskeny útra, amely a mindennapi helyzetük és a teológiai eszmecserék között húzódik.

Balog Zoltán dunamelléki püspök szerint az egyházkerület impulzusokat ad, és az a feladata, hogy tető alá hozza egyházunk különböző területeit, és segítse azok együttműködését, amiből a szolgálatok gyümölcsöző támogatása sarjadhat. A kerekasztal-beszélgetés Veres Sándor dunamelléki főgondnok szavaival zárult: „Sokan vagyunk a gyülekezetekben, akik imádkoznak és hálát adnak értetek. A missziói munkát akkor tudjuk elvégezni, ha a szolgálatban társak vannak, ezért szeretnénk társaitok lenni, hogy az evangélium még nagyobb erővel szólalhasson meg!”

Fotók: Füle Tamás

A 2023-as Ráday-napokról készített tudósításaink ezen a linken keresztül érhetőek el.