Izráel és az Egyház a reménység népe. A reménység népeként beszélünk - teszünk hitvallást - egy reménytelen, vagy csalfa, vakreményt kergető világban a meg nem szégyenülő reménységről. Ez azt is jelenti, hogy az igazi, beteljesülő reménység hordozója - az ember és az emberiség nagy sorskérdései tekintetében - csak Izráel és az Egyház. Erről nagy alázattal beszélünk, minden gőg nélkül. Nincs ebben semmi érdemünk. Isten ajándéka ez. Ajándék, amely a továbbadás révén gyarapszik, növekedik.
Ha az egyházhoz régebben kötődő emberek közül Magyarországon valaki ezt a szót hallja, hogy "evangélizáció", akkor legtöbben arra az idényszerű(kampányszerű), több napon át tartó igehirdetés sorozatra gondolnak, melynek hallgatóit az igehirdető megtérésre szólította fel.
Március 15. a magyar történelem kiemelkedő eseményei között is különös helyet foglal el. Egyrészt ez az ünnepünk az egykor még egységes hazában élő magyarság közös tetteit idézi, másrészt a modern kor elmaterialistásodott (zsákmányszerző) politikájához viszonyítva ez a nap örökké dicsőségesen az idealizmus politikájára emlékeztet.
Mitől félek, amikor arra gondolok, hogy a román ortodoxok sokasága hagyja ott egyházát, és tér át más felekezethez, állítva, hogy az ortodox egyházban nem lehet élő hittel megmaradni? Talán attól, hogy sok esetben ugyanúgy történik az én egyházam tagjaival is: valamilyen oknál fogva - legelő- és fészekmeleg, tiszta Ige és szerető közösség hiánya miatt, úgy gondolják, az egyetlen megoldás a kitérés.
Nagyon kicsi közösség a mi református egyházunk ahhoz, hogy ennyire szerteágazó, egymással egyet nem értő lelkészek és irányzatok uralkodjanak benne. Kár a megosztottság, de tény. Arra lenne szükség, hogy letegyünk a magunk szellemi munícióját a másiké mellé, és párbeszéd alakuljon ki. Jó lenne, ha az egyházi beszéd deklaráló módból beszélgető móddá alakulna. Ezért írok.
A canterbury-i érsek ősszel nyugdíjba vonul. Az utód kiválasztásának folyamata hónapokkal ezelőtt megkezdődött. S bár a jelöltek versengése nem mentes a túlkapásoktól (az egyik jelölt mellett a The Times napilap is síkra szállt), az biztosan nem mondható el, hogy a jelöltek céljai, tervei, programja ismeretlen maradna, a választás zsákbamacska lenne.
Amikor a francia állam születésének, illetve a katolikus vallás felvételének másfél évezredes évfordulóján, 1996-ban a pápa Reimsbe látogatott, a városi tanács úgy döntött, részt vállal a miséhez szükséges installáció finanszírozásában. A bíróság azonban hatályon kívül helyezte a helyhatósági határozatot, mondván, az állam és az egyház szétválasztásáról szóló 1905-ös törvény tiltja közpénzek vallási célú felhasználását.
Az elmúlt vasárnap (február 18.) a Romániai Református Egyház némely gyülekezetében az RMDSZ kampányolt, másokban a "Tőkés-párt." (A kivételnek, ezúton is, tisztelet). Sőt, értesüléseim szerint, egyik kolozsvári templomunkban istentisztelet végeztével a lelkész - a parlamenti választások ügyében tanúsított buzgalma hevében - azt is kijelentette, hogy "a másik fél most elmehet, nekünk még dolgunk van." Egyszerre tragikus és groteszk ez a kolozsvári és erdélyi református panoráma. És nagyon félek, hogy ez még csak a kezdet. Félek, ha nem vigyázunk, bekövetkezhet a legrosszabb: hogy a templomba igyekvő híveink majd sandán és gyanakodva fürkészik egymást, hogy kiderítsék, kinek áll inkább jobbra, és kinek inkább balra a sapkája. Meg a szíve csücske. Félek, hogy némely templomunkon ezentúl a csillag (kakas) helyén tulipán, más istenházán meg kokárda fog virítani, a hasadt gyülekezetek pedig - fél ilyet, fél olyat alkalmazva - majd a tul-ko jelét szerelik a gomb fölé, magasra emelve ekként a erdélyi vallásbéke multikulturális szimbólumát. Nem hiszem, hogy a templomban nyugalmat kereső emberek - éppen böjt idején - ilyen cirkuszokra vágynának.
Az alábbi sorokat akár nyílt levélnek is szánhatnám mindazok számára, akik a politika eszközeivel harcolnak azért, hogy visszakapjuk - az erdélyi közállapotokat oly híven tükröző - egyházi épületeinket. Mindazonáltal a Kis Tükörnek nem csak az erdélyi olvasótáborához intézem szavaimat.
A Magyarországi Református Egyház /továbbiakban:MORE/ tagjai a Reformátusok Lapja 2002 szeptember 29-i számának1 utolsó lapján megjelenő Hírek c. rovatban olvashattak arról, hogy a magyarországi egyházak vezetői október 1-én egy nyilatkozat aláírásával készülnek elfogadni az Ökumenikus Charta /ÖC/ nevű dokumentumot. Ha valaki ezt nem olvasta, akkor a MTV 1-ből és a napi sajtóból értesülhetett arról, hogy ez az esemény október 1-én demonstratív körülmények között megtörtént.Majd 2002 okt. 13-án megjelent a Reformátusok Lapjában egy cikk: „Aláírták az Ökumenikus Chartát - Az egységes Európa nyelve : a keresztyénség" címen2 , melyben a cikk írója nagy lelkesedéssel beszámol az ünnepi alkalomról, s egyben a gyülekezeti tagok figyelmébe ajánlja, hogy - legalább utólag -tanulmányozzák az aláírt Charta szövegét.
(kis konfesszió) Tisztelt olvasóim! Közéleti kérdések dolgában nem vagyok az úton-útfélen megszólalók fajtájából való. Sőt, belátom, inkább abból a fából faragtak, melynek épségét gyakorta a "ne szólj szám, nem fáj fejem" nevű alattomos szellemi penész veszélyezteti. Másfelől pedig, mentségemre az ilyenszerű megszólalások nem biztos, hogy kedveznek a csendet igénylő, elmélyültebb munkáknak. Ahhoz viszont, hogy egy ideig könnyebb legyen az álmom, minden bizonnyal hozzásegítenek.