„Az osztrák követségről átküldtek egy fehér vöröskeresztes autót 1956 őszén, hogy ha nyugatra szeretnénk menni, itt a lehetőség. Nagyapám azonban olyan erős kulturális meghatározottsággal volt magyar kálvinista, hogy nem volt kérdés a maradásunk” – meséli Szacsvay Éva néprajzkutató, Ravasz László egykori dunamelléki református püspök unokája.
Hazánk nemcsak küld, de fogad is misszionáriusokat. Lelkész- és gyülekezeti körökben szeretetnek és megbecsülésnek örvend egy holland házaspár, Marco de Leeuw van Weenen és felesége, Janneke, akik húsz évvel ezelőtt érkeztek hazánkba, hogy református közösségeket segítsenek a hit útján. Hogy mit jelent mindez, arról kisdorogi otthonunkban meséltek nekünk.
B. Tóth Klára lélekszárnyakról, sánta verslábakról, inspirációról, folytonosságról, tanításról, tanítványokról, találkozásokról, alkotótáborokról és a családjuk élő emlékezetéül szolgáló otthonáról mesélt.
Egész életében az igazságot képviselte, de sosem ment fejjel a falnak. Egyaránt merített a városi és a falusi kultúrából, mégis ez utóbbi jelentette számára azt a közeget, ahol a legtöbbet inspirálódott és inspirált. Az ormánsági falvak kultúrájáról, a magyarság lelki arcáról és a befogadásról beszélgettünk Bereczky Ildikó református lelkésszel.
Egy lány, aki leszereli a fiúkat a teológusfocin. Egy lelkészjelölt, aki feladta addigi elképzeléseit a jövőjéről, hogy kövesse az elhívását. De vajon merre vezet a labda útja? És a hité? Minderről Zoltán Bettinával beszélgettünk.
Számos helyen járt már a világban, de úgy érzi, Isten Baranyába hívta el. Vallja, hogy a hivatali feladatokat bárki elvégezheti, ehhez nem kell esperessé válni. Annál fontosabb feladatnak tartja a lelkészek pásztorolását. Másokat is hív megyéjébe, ahol a sok nehézség ellenére hűséges, kitartó lelkészek és gyülekezeti tagok vannak.
Fontosnak tartja a lelkészek meghallgatását, és azt, hogy a gyülekezeti tagok nagyobb áldozatot hozzanak a közösségeikért. Megyéjét rendezettnek, jól működőnek tartja, de tisztában van a hagyományokkal is, amelyek a lelki megújulást sokszor megnehezítik. Ezzel együtt látja az ébredést is megyéjében.
A legfontosabb lelkészi tulajdonságoknak a kedvességet és a készséget tartja. Bár egyházmegyéjében sokan küzdenek anyagi gondokkal, mégis azt kéri, azért imádkozzunk, hogy a lelkészek őszinte, hiteles életet éljenek. Szívesen bevon tanácsadókat munkájába, nem akar mindent azonnal és egyedül megoldani.
Kritikusan látja az egyházat, mert nagyon félti azt. Az egyházmegyét családnak szeretné látni, szerinte a rendszerváltás előtt megsérült bizalom csak így tud gyógyulni a lelkészeknél. Falakat próbál lebontani a gyülekezetek között, miközben nagy mélységeket és magasságokat lát megyéjében.
Vallja, hogy nyitottság és egymás elfogadása nélkül nem lehet jól szolgálni az egyházban. Miközben számos építkezés zajlik a fővárosban, az igazi épülést a kölcsönös bizalomtól és a belső békességtől várja. Esperesként nem a hatalom embere, hanem a lelkészek „katalizátora” szeretne lenni.
Nem töri meg a fővárosban tapasztalható közömbösség, és vallja, hogy a keresztyéneknek minden pillanatban látszódniuk kell. Nem elég csak hittanórákat tartanunk, a szülőket is meg kell szólítanunk. Esperesként a hitben, lélekben erős közösségekben látja a megújulást.
Az esperesválasztási időszakban a másik jelölt őt ajánlotta a saját bemutatkozásában. Ígéretes kezdet ez, ha valakit fontos tisztségre jelölnek. Ám büszkeségnek, önteltségnek nyomát sem láttuk rajta. Mint mondta, inkább másokat szolgál vezetőként, minthogy méltatlanná váljon Krisztus követésére.
Még mindig tudja, mit lehetne tenni, csak már nincs annyi ereje hozzá – mondja a kilencvenegy éves Kovács Miklós. Ennek ellenére fiatalokat megszégyenítően lát munkához, hiszen dolga van: a műhely kulcsával együtt a szakma fortélyait is át kell adnia unokájának.
Tudatos jelenlétre, egymás felé fordulásra, és elérhetetlen vágyálmok hajszolása helyett tevékeny részvételre buzdít Vecsei H. Miklós. A Nemecsek Ernőt és József Attilát megformáló színész a Károli egyetem hallgatósága előtt beszélt hivatásáról és hitéről.
Az én vásznam a monitor, legyen épp csak annyi jel rajta, amennyi feltétlenül szükséges. Így kell hozzáállnom a képhez, melyet Votin Dóráról festek, fenntartva, amit ő mondott arról nekem, milyen egy jó portré: lehet kissé torz, színesebb vagy homogénebb, mint akit ábrázol, a lényeg, hogy tükrözze a karaktert. Erre teszek kísérletet a képzőművész budaörsi műtermében, ecsetvonások helyett kérdésekkel.
Egy megmaradt színházjegy változtatta meg az életét. Szinte a testvérei agyára ment, folyton énekelt, szavalt, és arról álmodott, egy nap színész lesz. A hívő, református fiatal álma teljesülni látszik: Takaró Kristóf színésznövendékként ma már közkedvelt prózai és zenés darabokban játszik.
Emberélet. Ki méri meg az árát? Fölfogjuk-e, hogy szavainkkal is ölünk? S hogyan lehet elviselni azt, ha valóságosan is egy másik ember halálát okozzuk?
„Ateistaként éltem az életem, amikor olyan mélységbe zuhantam az alkoholizmus következtében, amelyből nem találtam kiutat. Kilenc öngyilkossági kísérlet, számos pszichiátriai kezelés és elvonókúra után végképp élhetetlenné vált az életem” – mesélte a Parókia Portálnak Marosfalvi Ferencné Dóra.