„A keresztény öröm az engedelmességben való öröm – öröm afelett, hogy szeretjük Istent, és az Ő parancsolatai szerint élünk."
John Wesley
A reformáció létjogáról... és más írások
Tartalom:
A reformáció létjogáról
Az istentisztelet megszakíthatatlan
Kenyér és bor
A magányról
Senki meg nem gyógyítja?
Imádkozzatok egymásért, hogy meggyógyuljatok
Válság vagy váltság
A reformáció létjogáról
Manapság is zajlanak viták arról, hogy mennyire volt szükséges a reformáció. Ennek tagadói abból indulnak ki, hogy az akkori forradalmi lépés a maga radikális lobbanékonyságával sok kárt tett az egyházi tekintélyben. Ugyanakkor azt is hangoztatják, hogy az egyház fejlődése, ha nem is gyors folyamattal, de ebbe az irányba halad. Kétségtelen, hogy a római katolikus egyház számos reformot vezetett be, vagy a keleti egyház lemaradásán is igyekeznek segíteni, de ezek a gesztusok együtt sem vonhatják kétségbe a reformáció akkori, és az attól fogva történő létjogát.
A fenntiek igazolására példaként említhető a máig nem működő teljes szabadság. Reformáció, azóta tartó állandó reformáció, ökumenikus közeledés, felekezeti kompromisszum, állammal keresett viszony együttvéve sem vívta ki a keresztyén szabadság győzelmét. Luther Márton 1570-ben írt tétele szerint: „ A keresztyén ember szabad ura minden dolgoknak, és nem alattvalója senkinek. A keresztyén ember készséges szolgája minden dolgoknak, és alattvalója mindenkinek." Ezt a megállapítást akkor értelmezzük helyesen, amennyiben a szolgálat központi helyét ismerjük fel. Ugyanis a keresztyén felfogás szerint az ember olyan kapcsolatrendszerben él, amelyben együtt van Istennel és a felebaráttal. Nehéz annak az embernek, akinek sem Istene, sem felebarátja, mert az elvilágiasodott mai társadalom részeseként nem érzékeli, hogy az önkorlátozás a szabadság érvényesülése. Az önkorlátozás elvesztése a szabadság elvesztésével járt. Ennek bizonyítéka a bibliai őstörténet. Az első emberpár rosszul értelmezett szabadsága árán elrontotta viszonyát Istennel (engedetlenség), majd a testvérek konfliktusa következett (Kain és Ábel). Megromlott a természettel való kapcsolat Nóé kortársainak bűneként. Majd a kultúra is áldozattá vált, melynek erdménye Bábel tornya és a nyelv összezavarodása.
Az elveszített szabadság visszanyerhető, megújúlhat. Ebben van a reformáció mindenkori létjoga. Nagyon vigyázni kell attól a kísértéstől, amely lépten-nyomon körülöttünk forgolódik. Ez azt akarja elhitetni, hogy nagyszerű emberek cselekedete által lesz új szabadság. Ezzel szemben az igazság az, hogy a szabadság történik velünk, ha Isten is úgy akarja. Pál így ír a Galata 5,1-ben: „Annakokáért a szabadságban, melyre minket Krisztus megszabadított, álljatok meg, és ne kötelezzétek meg ismét magatokat szolgaságnak igájával." Íme igazolása annak, hogy semmilyen állami, vagy államközeli törekvés, sem hamis egyházi buzgalom nem képes szabadságot teremteni.
Az istentisztelet megszakíthatatlan
Szívbemarkoló szép történet Ábrahám áldozathozatala a Mórijja földjének egyik hegyén. Több szép gondolata időszerű üzenetet hordoz. Érdemes ezeket szívközelbe engedni, és az áldozathozatal valóságos eseményében megmutatkozó metafórikus jelentéseket saját istentiszteletünkre alkalmazni.
Ábrahám fiával együtt Izsákkal indul az oltárhoz. Az apa többet tud a bekövetkezendőkről, a gyermeknek csak kérdései vannak. A tapasztaltabb gondterhelt, fel kell áldozza gyermekét, az egyetlenegyet, akit szeret. Elképzelhető, hogy milyen nehéz ez az út. Érthető lenne, ha visszafordulna. Kinek kell olyan oltár, amelyen a gyermek meghal. Kinek kell olyan Isten, aki gyermekáldozatot követel. Aki rettegett már gyertmeke életéért, annak nem kell igazolni, hogy mire lesz képes az aggódó, életét cserébe ajánló szülő. Mélyen húzódó sebek maradnak ilyen események után, sőt istentelen apák és anyák, akkor is, ha a gyermek megmenekül, mert nem tudják a megpróbáltatást elhordozni. Ábrahám cselekedete példaértékű. Együtt mennek Istenhez. Bizonyára nem ez az első közös útjuk. Izsák az áldozat mozzanataiban is nagyon tájékozottnak mutatkozik. Ábrahám borzalmasabbnál borzalmasabb rémképeket lát maga előtt. Látja Sára szomorúságát, a szomszédok megvető tekintetét, látja a kis koporsót, a temető gyülekezetet. Gyilkosnak érzi magát. Ennek ellenére közeledik az oltárhoz! Nem futamodik meg, nem fordít hátat, nem tagadja meg Istent, hanem közeledik. Érzi, hogy valami történni fog. Nem tudja mi lesz, de eddigi tapasztalata az, hogy Istennel való találkozásai váratlanul csodálatosak voltak, és csodálatos váratlan ajándékokat hoztak. Lám miben nincs része az oltárt elkerülő modern embernek.
Érdekes jelenségre figyelhetünk fel néhány gyülekezetben. Az istentiszteletek ígehirdetéseit meghallgatva néhányan kimennek a templomból, annak ellenére, hogy az nem ért véget, mert keresztelő, vagy úrvacsoraosztás következik. Természetesen vannak magyarázatok. Sietünk. Váratlanul szembesülünk azzal, hogy egyéb eleme is lett az istentiszteletnek. Nem készültünk. Remélhetőleg senki nem azért, mert nem akar résztvenni a bennsőségesebb közösségvállalásban, vagy lényegtelen számára a szentségek közvetítése. Vajon miért van az, hogy az oltárhoz érkezők közül némelyek türelmüket veszítik, és befejezetlenül hagyják az áldozatot. Az istentisztelet csonka marad. A kimondott magyarázatok mögött ott vannak a kimondhatatlanok. Vizsgáljuk meg lelkünket, milyen kimondhatatlan, rejtett okok visznek ki minket ilyenkor a templomból. Csak ezek ismeretében gyógyulhatunk meg a teljes istentisztelet megtartására. Ha az úrvacsora fehér kenyere nem Krisztust ajándékozza, hanem a munkanélküliséget, a kenyértelenséget idézi meg, nem a szentségtől kell elmenekülni, hanem inkább odamenekülni. Az, Aki kenyérben adja testét, testében, azaz az egyháztagok közösségében adja majd a mindennapi kenyeret is. Ha Isten még nem áldotta meg gyermekkel a házasságot, akkor nem az a megoldás, hogy más gyermekének megkereszteltetését elkerüljük, hanem éppen a keresztelő megszentelő közösségében kérjük a jászolbölcső Krisztusát gyermekáldásért. Sok bűnös felsereglése az úrasztala körül bántó lehet annak, aki magát jobbnak érzi, de nem feledhető, hogy az is jobb lehet, akinek az Atya jobbján ülő éppen ott, és akkor megbocsájt. Ne hagyjuk befejezetlenül az istentiszteletünket. Ne engedjük, hogy a lélek sebei irányítsanak bennünket, törekedjünk Benne és Vele meggyógyulni.
Ábrahám istentisztelete eredeti programja szerint megszakadt, de nem maradt befejezetlen. Isten nem engedi befejezetlenül a vele elkezdett kapcsolatot. Izsák feláldoztatása nem történt meg, Isten nem engedte. Helyette gondoskodott más áldozatról, adta előképét ama báránynak, Aki elveszi a világ bűneit. Mórijja vidékén apa és fia boldogan érkezett vissza a mit sem sejtők körébe. A mi befejezett istentiszteleteink után többet fognak sejteni rólunk, és a velünk történt csodákról a mieink, akiknek éppen általunk kell többet megtudniuk arról a Krisztusról, Aki nekik is áldott orvosuk és vigasztalójuk.
Kenyér és bor
Bírák könyvében több szomorú történet között találunk egyet, amelyben a kenyér és a bor különös főszerepet kapott. Két ember Bethlehemből indult, és Gibeába érkezett. Itt senki nem fogadta be őket éjszakai szállásra. Később ez a történet megismétlődött Bethlehemben, amikor Mária és József szorult ki Jézus születésének éjszakáján. A vendégszeretet és vendégfogadás ősi előírásai és törvényei ellenére vannak, akik utcára, mások az állatok istálójába szorulnak. Ezek az emlékek semmi esetre sem igazolják a mai világ szívtelenségét. Nincs igazolás arra, hogy egyesek büntetlenül boldogulhatnak mások boldogtalanításával. Arra sincs utalás, hogy a megspórolt vendégszeretet meggazdagodással járt volna együtt.
A bethlehemi vendégek teljes ellátással érkeztek Gibeába, csupán a fedél hiányzott fejük felől. Gondoskodtak magukról és állataikról. Mégsem fogadta be őket senki sem. Itt az emberre, a testvérre nem volt szükség. De nem volt szükséges a kenyér és a bor sem, talán minden meg volt. Lehet, hogy nem tobzódtak, nem voltak gazdagok, az idegenek kenyerére, borára nem fanyalodtak, de a magukét is sajnálták megosztani. A vendégek is nagy hangsúlyt fektettek arra, hogy kenyerük, boruk van. Ez a történet (Bírák 19, 16-21.) a kenyeret és a bort, mint legfőbb becsülendő földi értéket állítja figyelmünk központjába. Sugallja azt, ha ezek megvannak, akkor nem lehet baj, és akkor vagyunk értékesek, ha ezeket meg tudjuk szerezni, vagy elő tudjuk állítani. Ezekkel elkötelezhetünk másokat. A kenyér és bor sokakat gyilkosságra késztet, másokat becstelenségre. Vannak, akik éjt nappallá tesznek, hogy minél nagyobb és fehérebb kenyeret, minél több bort birtokolhassanak. A modern világban ez “a minél több” kíván bankszámlán jelentkezni, ingó és ingatlan javakban, valutában és nemes fémek súlytöbbletében. Ezért kerekednek fel legtöbben a szegényes szülőföld szerény körülményei közül a mesés országok kincsei felé. A felhalmozott földi kincs érdekes módon a történetben nem okoz akkora vonzást, mint az egyébként megszokott volt. Megjavult a világ? Kigyógyult anyagiasságából? Nem! Sajnos ettől távol van, de ridegsége, embertaszítása, kapcsolatközömbössége már ezek fölé terebélyesedett. A bálványok száma egyre nő.
Szembesülnünk kell azzal a kérdéssel, hogy milyen kenyeret és bort gyűjtöttünk, és milyen áron. Gyűjteményeinktől várhatjuk, hogy befogadnak, vagy elfogadnak? És ha mégis az utcán maradunk, mint a bethlehemiek, akkor eszünkbe jut-e, hogy ez a földi jó mégis nagyon kevés ahhoz, hogy boldogok lehessünk teljesen és igazán. Sokan restellnek a szülői házhoz visszatérni kincskereső kalandok után, pedig az igazi tékozlás akkor kezdődik, amikor a kérlelhetetlen valóság felismerése után a maradék kenyér is felmorzsálódik, és az utolsó csepp bor is megecetesedik. A bethlemiek közül az egyik életét veszíti. Nem volt ez törvényszerű, és nem volt előrejelezhető. Mégis érzékelhető a sorsromlása azoknak, akik csak a kenyér és bor mindennapiságában keresik és találják meg az élet egyoldalú értékét.
Volt Valaki, Aki kenyeret szaporított, és bort sokasított. Kánában, majd ötezer előtt csoda történt. Ott is lényeges lett a kenyér és a bor, de mindkét helyen, mindkettőt megszentelte az, Aki nem a mennyiségben határozta meg fontosságukat, hanem küldetésükben. Ez at én testem és vérem! Megtöretett és kiontatott érettetek!
A tételt meg kell fordítani. Hajdan a bethlehemieket nem fogadták be Gileádba. Bethlehem nem fogadta be Jézus Krisztust születésekor. Ma a kenyér és bor keresésének, felhalmozásának és bálványításának idején oda kell fordítanunk figyelmüket ezek szerencsétlen áldozatainak ahhoz, Aki a kenyér és a bor. Amíg a mindennapi összeharácsolt kenyér és bor öl, addig Jézus Krisztus kenyér-teste, és bor-vére örökkön örökké éltet.
A magányról
Nincs nagyobb félelem annál, hogy egyszer majd magára marad az ember. Nem is alaptalan ez a szorongás. Naponta találkozunk olyanokkal, akik már magányosak, vagy nagyon közel állanak ehhez az áldatlan állapothoz. Vannak, akiket elhagy a család, mert új világot találtak; vannak, akiket már a másvilágon várnak a hozzátartozók; és vannak sokan, akik nyüzsgő világban is egyedül maradnak. A legfélelmetesebb gondolat ebben az állapotban így erősödik ki: magányban, azaz egyedül, csak meghalni lehet.
Gyakran félünk attól is, hogy azok az intézmények, amelyek a közösséget jelentik nem fognak megfelelni hivatásuknak. Láttuk tönkremenni a tanyavilágot, a faluközösségeket, a történelmi pártokat és talán veszélyben vannak a történelmi egyházak is. Józan, hitből fakadó bizonyságok szólanak arról, hogy a magyarság, mint közösség ítélet alatt van, és évei, évtizedei megszámláltattak. A magyarság magánya közismert. Nincs nyelvrokonunk, jellemünk testvérei jó esetben is mostohák. Amiben rokonok vagyunk másokkal, abban nincs nemzetet megtartó erő. Fogyásunknak egyik közismert oka a magyar magányosság. Nagyon érdekes az is, hogyan igyekszik ezt a magányosságot a magyar ember megoldani. Képes a legváratlanabb párkapcsolatot megteremteni. Ha szétszóródásunkat vizsgáljuk, akkor nemcsak mostoha történelmünk szétdobáló hatását érhetjük tetten, hanem a magyarok vegyesházasságának merész, olykor észbontó eredményeit. Mintha vészes vonzódás támadna némelyekben, azokkal házasságra lépni, akik kultúrában nemcsak mások, hanem távoliak. Amikor erről szó esik határozott védőbeszédek kelnek életre a másság tisztelete mellett. Ha csak ennyien védenék a magyarérdeket, akkor nem állanánk ott, ahol már kezdünk térdre rogyni.
Mielőtt hanyatt is esnénk átkosnak látszó helyzetünkben, mielőtt fantomok elől menekülnénk, vagy kisértetek előtt adnánk meg magunkat, hallgassunk a mindenkor biztos eligazítást nyújtó Istenre!
Számomra a múlt hétre ajánlott Ígék közül mély lelki élmény volt Péter börtönből való szabadulásának története (Ap. Csel. 12. 1-11). A bilincsek bár nem szoktak lehullani, párossával estek a földre, a vasajtók és a vasfüggönyök nem szoktak megnyílni, mégis emelkedtek szabad utat biztosítva. Amikor minden arról beszélt, hogy Péter és minden hívő szabadsága készen van, akkor döbbenetesen mégis így folytatódik az örömhír:„… hirtelen eltávozott tőle az angyal…" Péter magára maradt… az utcán, a szabadságával és csodálatos élményeivel együtt. Nem roppant össze! Igyekezett az érte imádkozó közösségbe, azaz a gyülekezetbe. Börtönből indult az angyallal, és egyedül érkezett a gyülekezetbe. Mégsem volt magyányos.
Kedves töprengő magyar Testvérem, itt van Isten válasza minden olyan kérdésedre, amit a magányról/magányodról, egyedüllétről/ egyedüllétedről megfogalmazol. Igenis el kell jutni ahhoz a felismeréshez, hogy nincs mindig melletted a látható angyal, de melletted van a láthatatlan Isten, aki szabadításodért naponta elindul, és soha meg nem fárad.
Senki meg nem gyógyítja?
Korunk egyik legnagyobb kérdése a betegség. Mindenki menekülne előle, mert olyan kísérő jelenségek követik, mint fájdalom, fáradság, szenvedés, kín és félelem. A legmodernebb lélektani tanulmányok is kezdik meglepő megállapításokkal megközelíteni a betegség témáját, egyre jobban megközelítve a Szentírás korábban „felháborítónak" vélt tanítását.
A lélek és az értelem ábc-je (Reader's Digest válogatás) a következőket írja a fájdalomról, mint a betegség tünetéről: „Életben maradásunk szempontjából a fájdalomérzés képessége döntő fontosságú." Majd később így folytatja: „Az idegrendszer képes arra, hogy veszélyhelyzetben automatikusan kikapcsolja a fájdalomérzést, felvetődik a kérdés: vajon ez a képesség miért nem lép működésbe más esetekben is, amikor erős fájdalmat érzünk? Egyik elmélet szerint a fájdalom hasznos, ezért a szervezet csak akkor nyomja el, ha az életben maradás a tét." Kurt Tepperwein Mit árul el a betegséged cimű könyvében ezt olvassuk: „a fájdalom a testnek többé már figyelmen kívül nem hagyható jelzése arra nézve, hogy üzenetére figyeljünk. A fájdalom az élet ajándéka, megadja nekünk az átalakulás lehetőségét." Később pedig ezt írja: „Mindaddig, míg igent mondok az életre, nincs szükségem a hirnök szerepét betöltő fájdalomra…" Tehát a betegség a velejáró fájdalommal együtt a halálra való igent mondás. Ebből következik, hogy akár az egyén, a család, a világ betegsége halálközeli állapot. Ezeket a félelmes mondatokat le kell írnom, hogy tudatában legyünk a betegséggel való küzdelmünk szükségszerűségének. Ugyanis jó eséllyel lehet a betegséggel megküzdeni. Az agónia elsősorban nem haldoklást jelent, hanem életért való küzdelmet, igaz ez a halál közelében zajlik, mégis reménységgel. Isten ebben a halállal szembeni harcban rengeteg segítséget adott. Az orvostudomány, az egyház, a lélektan és ezek járulékos ágai testet és lelket gyógyító szolgálattal mind ezt szemléltetik. Mégis elégedetlenek vagyunk. Sokan elmentek közülünk váratlanul, mások hatásos támogatás nélkül, voltak félreismert tünetek, rosszul alkalmazott gyógyszerek, elmulasztott gyógyítás és imádság. Rövidke írásomban nem térek ki ezeknek a jelenségeknek a bemutatására, hanem a Biblia egyik történetével ábrázolom azt, hogy hogyan nem szabad a betegséggel foglalkozni. Az Apostolok Cselekedete a 19. részben megemlít egy igen érdekes történetet. Pál apostol Isten keze által csodálatos gyógyításokat visz véghez, oly annyira, hogy Skéva főpap ördögűző és lézengő fiai megirigyelték ezt, és utánozni igyekezték őt. Árulkodó a mondat, ahogyan az ördögűzést végezték: „Kényszerítünk titeket a Jézusra, kit Pál prédikál." (13. v) a gonosz lélek erre így felelt: „A Jézust ismerem, Pálról is tudok, de ti kicsodák vagytok?" (15.v) Íme a kontár és sarlatán gyógyítók példái. Nem tanultak a tanítványok példájából, akik ugyancsak kudarcot vallottak, amikor saját terápiát és receptet alkalmaztak.
Jézusra nem elég hivatkozni, Benne hinni kell. Az orvosnak, a lelkésznek és minden segítőnek csak hitből fakadó szolgálatán van áldás. A beteg csak ha hisz, akkor kapja meg a gyógyulás készségét. Hit nélkül nincs gyógyító és nincs gyógyuló.
Imádkozzatok egymásért, hogy meggyógyuljatok
A nem különösebben hívők számára bizonyára megkérdőjelezhető az a kijelentés, hogy csak a hívő orvos, segítő, sőt lelkész szolgálatán van áldás. Számtalan olyan példát lehetne felsorolni, amikor istentagadó sebész végzett jó műtétet, ateista nyújtott segítséget, vagy éppen meghasonlott lelkész imádsága nyomán történt gyógyulás. Ennek ellenére igaz a kezdő állítás, de a látszólagos ellentmondás magyarázatra vár.
Miért fontos az Istenbe vetett hit, illetve az Ő egyszülött Fiába helyezett bizalom? Kurt Tepperwein, aki nem az egyházi gondolkozást közvetíti, a Mit árul el a betegséged cimű könyvében ezt írja: „Akkor leszünk ismét „egészségesek", ha az emberi természet mindannyiunkban meglévő négy elemét, a szellemi, lelki, érzelmi és fizikai elemet harmónikus egységbe olvasztjuk, s ennek megfelelően cselekszünk, összhangban a teremtett világgal." (29. old.). A jelenlegi gyógyítások a fizikai, valamint az idegi állapot türhető jókarban tartását célozzák meg, és nagyjából ennyit is jelentenek. De éppen ebben kezdődik az a baj, amely még fokozódik is, ha az ígényszint nem növekszik. A Biblia kétezer éves távolból emeli ezt a mai napig is hanyagolt ígényszintet. Ma már nemcsak teológusok, hanem minden valamirevaló tudomány emlegeti, hogy életünk a testi-lelki szinten túl rendelkezik mennyei magasságban fellelhető jelen-léttel, (az örökélet már földön megkezdett szakasza?) azaz transzcendens kötöttséggel. A mennyei lét nemcsak a halál utáni állapot, hanem olyan mindennapi valóság, amely egyenragú dimenzió a testi és lelki dimenziók mellett. Figyeljünk a Szentírás tanítására, amely szerint a test a Szentlélek temploma. Ezt a kijelentést megelőzi a teremtés történetének egy emberre nézve igen hízelgő megállapítása, hogy Isten saját képére és hasonlatosságára hozta világra a teremtés koronáit. A Szentháromság Istenének legszebb hajléka az ember, aki az örökkévalóság jegyében él. Minden arra vall, hogy az örökkévalóság állandó létmeghatározója életünknek. Az örökkévalóság Istenének jelenléte állandó. Ez a gondolat felelet arra, hogy ha mégis vannak csodálatos gyógyulások Istentől távol valók által is, de ez csak azért történhet, mert Isten mégsincs távol tőlünk. Ez a tudat azonban kötelezi a hívőt arra, hogy minden körülmények között keresse ezt az Istent, és tartsa fenn kapcsolatát Vele. Ugyanis a hitetlent ki lehet „egészíteni", de a hitet nem lehet semmivel sem helyettesíteni. Ha sokan imádkoznak valakiért Istenhez, akkor Ő a hitetlent, a meghasonlót is felhasználhatja annak meggyógyítására. Viszont ha a testvéri közösség megfeledkezik imádkozni, akkor a hívő gyógyítók szolgálatán is jelentkezik az eredménytelenség, azaz az áldás hiánya.
A cím Jakab levelének egyik fontos megállpítását hordozza. Az örökkévalság jegyében élő gyülekezet imádkozó szolgálatának feladatát határozza meg. Kilép abból a keretből, ami eddig Jézus gyógyító szolgálatát, a tanítványok gyógyítói munkáját, az apostolok gyógyítási kisérleteit tartalmazza. Középpontba állítja a gyülekezetet. Ti imádkozzatok! Késő az, ha a szikét szorongató orvos, vagy a szószéken könyörgő lelkipásztor imádkozik. Nem felesleges, de késő, ha nem előzi azt meg a gyülekezet imádsága. Jakab a hogyan kérdésére is válaszol. Egymásért! Isten a magamért mondott imádságot annyira hallgatja meg, mint amennyire azt a másikért (testvérért és ellenségért) is mondani tudom. Keresztyén világunk, Európánk, országunk és egyéni életünk betegsége és gyógyíthatatlansága abban van, hogy bár imádkozgatunk, de sajnos még nem eléggé egymásért, és nem annyira a teljes és tökéletes egészségünkért.
Válság vagy váltság
Alig van valami körülöttünk, amire ne mondanánk, hogy krízisben van. Kritikus helyzetben van az ember, válságban a gazdaság. Gyakran halljuk azt is, hogy ítélet alatt sínylődik a keresztyénség, és a kegyelmi idő utolsó másodperceit emészti fel. Válságból válságba jutunk.
A fenti mondatokkal nem lehet vitatkozni, mert igazak és tapasztalhatóak. Azonban a hit oldaláról megközelítve ezt a támát nem a beletörődés közömbösségével kell tudomásul vennünk, hogy ez így van és nincs mit tennünk, hanem vizsgálnunk kell a megoldás irányát, és annak felismerését. A lélektan a krízissel kapcsolatban megállapítja, hogy benne egyszerre jelen van a veszély és az esély. A gond ott nehezül el, amikor az egyén a veszély áldozatává válik, és egyre tehetetlenebbül zuhan a mind sötőtebb mélységbe, reményt sem látva arra, hogy visszafordulhatna abból. Ilyenkor az egyén lelki, később fizikai ereje annyira meggyengül, hogy képtelen esélyt remélni, és a korábbi elfogadhatóbb állapothoz visszatérni. Ilyen helyzetben szétesik a rendezett személyiség, és az időérzékelése megsérül. A lélekgyógyászok a krízis okozta panaszokat annyira súlyosnak vélik, hogy már azt is nagy eredménynek tekintik, ha ilyen állapotból legalább megközelítőleg visszaszerezhető a korábbi egyensúly. Ha a krízis megoldásának eredményeit nézzük, az is látható, hogy sok esetben az egyensúly helyett valami más hoz álmegoldást. Például a szőnyeg alá sepert problémák, amelyek a legváratlanabb helyzetben megint előkerülhetnek, vagy a kábítószerek, amelyek néhány óra álöröme után még rettenetesebb szakadékot ásnak.
A visszaszerezhető korábbi egyensúly maximuma a hívő számára minimumnak is kevés. Be kell ismernünk, hogy a válságbasodródásnak alapvető oka az Istentől való korábbi elsodródás, és a Tőle nagy távolságban való „éldegélés". Az egyensúly visszaszerzése ebben a megmaradó távolságtartásban tartós veszélyhelyzet fenntartását jelenti. Ezért ezen a téren is rá kell döbbenünk, hogy a válság megszüntetésének útja nem lehet más, mint visszaérkezni Istenhez, közel maradni Krisztushoz. Figyeljük meg milyen észrevétlen áruljuk el magunkat, amikor távol vagyunk az Úrtól. Imádságunk ilyenkor azért könyörög, hogy „jöjj közel hozzám", hogy „ne hagyj el". A krízisben lévő lélek, a szétesőben lévő egyéniség még érzékeli a távolságot, de a maga távolodását az Isten eltávolodásába vetíti át. Isten bár mindig közel van, de a válsághelyzetben távolodni látszik a megroggyant lélek előtt. A hit krízisintervenciója abban áll, hogy érzékeli Jézus Krisztust, mint válságkezelő erőt, Aki egyénre szabott prbléma megoldó stratégiák sokaságát hozta a világba az ember megmentése céljából. Az újszövetségben a krízis ítéletet jelent, aminek következménye a büntetés, ami pedig mindig az „Isten templomának" megtisztításáért történik. „Mikor ítéltetünk az Úrtól taníttatunk, hogy a világgal együtt el ne kárhoztassunk."(1.Kor11,32) Benne van ebben az Ígében az, hogy a krízist, azaz az ítéletet, nem lehet elkerülni, de ennek legrosszabb lehetőségét, azaz a kárhozatot, Krisztus kegyeleméből igen. A sérült lélek annyit érzékel, hogy van ítélet, ezzel szemben a hívő lélek tudja, hogy van kegyelem, és nincs kárhozat, egyedül Krisztus által. A lélekgyógyító üzenet János evangéliumában van: „Bizony, bizony mondom néktek, hogy aki az én beszédemet hallja és hisz annak, aki engem elbocsátott, örök élete van, és nem megy a kárhozatra, hanem általment a halálból az életre."(Jn. 5, 24)
Minden krízisban van. Válságban szenved a világ. Ennek tagadása tetézné a bajt. Éppen ezért keresnünk kell azt, Aki megszabadít ebből a nyomorult helyzetből. Ha rátalálunk arra, Aki ismét eljön ítélni eleveneket és holtakat, megtaláljuk a válságból megszabadító váltságot. A krízisben élőknek is van Megváltójuk. Általa jutunk válságból váltságba.