Arra, hogy a magyar nemesség többsége, szövetkezve népe értelmiségével, negyedszázados kemény politikai küzdelem után kivívta a törvény előtti egyenlőséget, a közteherviselést s a jobbágyok nemzetiségi különbségre nem tekintő felszabadítását. Mit is cselekedtek az egyszerre mélyen hazafias, nemzeti elkötelezettségű s európai látókörű nemeseink? Kiharcolták, hogy ne legyenek (születési) előjogaik, de legyenek mindenki mással egyenlő kötelességeik. A régi magyar nemesi demokrácia alkotmányos sáncaiba beemelték népüket és nemzetiségi honfitársaikat.

Bámulatos önzetlenség volt ez, hiszen a régi világ még bőven „maradhatott volna". Voltak ugyan - főleg az európai események miatt - forradalmi félelmek és váradalmak, de a nép valójában nem lázongott, a Habsburg-államhatalom pedig kifejezetten mindent megtett a változások ellen. De a sok évszázados magyar nemzeti szabadságtörekvések s az európai példák lelkesítő hangulatában tevékenykedő magyar politikai elit át tudta lépni saját érdekeinek árnyékát, s egy új magyar polgári nemzetért s annak európai államiságáért végül a fegyveres harcot is vállalta.

Pedig úgy tűnt, hogy világcsoda történik nálunk: lezajlik egy „törvényes forradalom", erőszak és vérontás nélkül léphet át a magyarországi társadalom egy új világba. Nem így lett végül, mert az európai nagyhatalmi politikák által támogatott Habsburg-reakció s a vele szövetkező magyarellenes nemzetiségek - románok, szerbek, horvátok - kiprovokálták a magyar szabadságharcot. Egy olyan háborút, amelyben a magyarellenes nemzetiségi politikusoknak nem kellett a magyarok által kivívott egyenlő polgári szabadság és alkotmányosság, amely az ő népüket is egyenjogúvá, polgárrá tette. Szégyenletesen véres, barbár harcot indítottak a Délvidéken és Erdélyben - megmérgezve a közös haza népeinek jövőjét. Természetesen voltak mások is, akik a közös hazát és a szabadságot szolgálták (szlovákok, rutének, németek, az erdélyi szászokat kivéve). Sőt a románok között is voltak magyarbarátok.

1848-49-ben Magyar országon csodák és tragédiák tüzében megszületett a korszerű magyar polgári nemzet. Református eleink feltétlen áldozatkészséggel és lelkesedéssel álltak a haza ügye mellé. Ők sem nézték a kezdettől fogva kedvezőtlen nemzetközi erőviszonyokat, hanem tették kötelességüket. Egyházunkban igen kevesen voltak csak, akik a másik oldallal rokonszenveztek. A hazáért és nemzetért harcolva minden magyarral együtt nem az egyéni érdekekre néztek, hanem a közös jövőt építették. S a magára maradt kis nemzet és ország kivívta Európa erkölcsi elismerését. (Persze segíteni, mint olyan sokszor máskor is, nem segített senki.)

Óriási túlerő ellen is képes volt a magyarság csaknem másfél évig sikerrel harcolni, hódító szellemi-erkölcsi igaz sága százával, ezrével vonzotta az idegen tiszteket és katonákat a honvédség soraiba.

Isten megáldotta a magyarságot a bukás ellenére is, hiszen új, dinamikus nemzeti közösség született a reformkor és március 15. nyomán. A magyarság, mint Isten teremtő gondolata István király műve és a reformáció után harmadszor is sikeresen átalakult, képes lett önmaga megújítására. A szenvedélyes belső viták ellenére - vagy inkább éppen azok nyomán - ugyanis kialakult az a polgári magyar társadalom, amelynek sok problémája, baja, ellentmondásai ellenére a pozitív növekedés és gyarapodás lett a sorsa több mint fél évszázadra. Március 15. tágas szellemi megalapozottsága, példátlanul magas erkölcsisége kiváló alapot nyújtott mindehhez. S ezért lehet mindmáig valamennyiünk s utódaink példája.

(A szerző történész, művelődéstörténész, a Dunamelléki Egyházkerület főgondnoka)

Forrás:
Reformátusok Lapja
LIII. évf. 11. sz. - 2009-03-15