„Helytelen dolog ráerőszakolni az Istent valakire, akinek nincs rá szüksége. De még rosszabb távol tartani valakitől, aki úgy érzi, hogy nagyon nagy szüksége van rá."
Thornton Wilder
Az út
Nem éreztem jól magam a lelkemben. Néhol üresnek találtam, néhol pedig túlzsúfoltnak. Túl sok volt benne a szomorúság, kevés a lelkesedés. Sok fáradozás és kevés gyümölcs. Sok érzés és kevés bölcsesség. Sok változás, kevés biztonság.
Mindeközben az életem mégis sikeres volt. A hivatásom, a szolgálataim, a kapcsolataim szép képet rajzoltak meg egy kívülálló vagy akár a közvetlen környezetem számára.
Láttam ezt a furcsa, diszharmonikus képet, de akár sebek árán is ragaszkodtam a saját realitásomhoz.
Igyekeztem Jézussal leigazoltatni ezt a helyzetet. Hiszen Ő az elesetteket szereti és a gyengéket, a kicsiket, bénákat, betegeket, bűnösöket. Sorra jutottak eszembe bibliai történetek a házasságtörő asszonyról, a vérfolyásos asszonyról, a samáriai asszonyról, Mária Magdolnáról és a többiekről. Könnyekkel a szememben olvastam őket újra meg újra. Annyit láttam, hogy odafordul hozzájuk, szereti, elfogadja őket, beszél velük. Némileg megnyugodva cipeltem tovább kisebbségi érzésemet, alkalmatlanságtudatomat, abban a hiszemben, hogy Jézus mosolyogva lépked velem ezen a rögös lelki úton.
Csupán a legfontosabbat nem vettem figyelembe: Jézus ezeket az embereket meggyógyítja. A lelkünk mélyéig ható, gyógyító, az örök életre mutató találkozások mentén változás következik be, vagy legalább a változás szükségességére mutató felszólítás: „Menj el és többé ne vétkezz!"
Amikor ezt felismertem, letöröltem a könnyeimet, és újraolvastam ezeket a történeteket. A kedvencemet többször is. A homály engedni látszott. Most már minden mondata tisztán szólt hozzám. Hozzám, aki oly régóta vártam már a víz megmozdulását. Türelmetlenségemben időnként beledobtam egy-egy követ vagy felkavartam, de igazán megmozdulni csak most látszott végre. Hozzám, aki sosem lépett elsőként, még akkor sem, ha lehetősége adódott. Inkább utolsóként, majd ha már mindenki kivette a részét. Most először éreztem azt, hogy elsőként akarok mozdulni. Én voltam az az ember, aki tud járni, igen aktív életet él, mégis bénán fekszik a medence partján. Ismerősen csengett az „Akarsz-e meggyógyulni?" kérdés. Többször hallottam már, és válaszoltam is rá: nincs emberem. Majd imádságban Jézus elé vittem azokat az embereket, akiktől a segítséget várnám, akinek ez lenne a szerepük az életemben. Egy-egy kegyelmi pillanatban mindezt megértéssel irányukba. Tekintettel voltam arra, hogy sok a dolguk, épp másokat segítenek. Mentegetőztem, hogy talán nem szóltam elég hangosan, szeretnek ők, csak nem értenek a lelkemhez, mert én igazán nehéz eset vagyok. És ezzel lezártnak tekintettem újra és újra a dolgot, és igyekeztem örülni azoknak, akiket láthattam, amint elsőként lépnek a medencébe. Kicsit keserédes öröm volt ez, de erre is volt magyarázatom: a keresztények így örülnek.
„Kelj fel, vedd az ágyadat és járj!" – ezt a felszólítást most többször elolvastam egymás után, hogy a lelkembe vésődjön, hogy felülírja a sok rossz helyen, rosszul rögzült mondatot. Azután elidőztem még egy kicsit a jól megszokott, biztonságosnak tűnő fekhelyemen. Óvatosan körülnéztem. Ekkor már láttam a sok drága emberemet és hallottam az ő mondataikat is. Régóta álltak már ott Jézussal együtt az ágyam szélén, de ez idáig egyszerűbb volt a különböző szerepeimből álmagabiztosságot nyerni és a lelkem mélyén bénán feküdni. Egyszerűbb volt a feladatok és szolgálatok mögé bújni, mint hinni Neki és nekik. Most azonban hagytam, hogy Jézus mondatai és kérdései megérkezzenek hozzám és mankómmá váljanak. „Akarsz-e meggyógyulni?” – „Kelj fel, vedd az ágyadat és járj!”
Felkeltem. Járok. Szívből örülök. Reménységgel tekintek az utamra – azaz Jézusra. „Én vagyok az út az igazság és az élet.”
Rácz Kornélia
Képek: Füle Tamás