„Szabad ember az, akinek lehetősége van rá, hogy értékeket valósítson meg, akinek lehetősége van arra, hogy jó és értelmes dologra használja az életét."
Erdő Péter
Biblia régen és ma
Vajon ki és hogyan szabta meg, milyen könyvek alkossák a Szentírást, és miért más a katolikusok Bibliája, mint a reformátusoké? A kánonról és a Bibliába be nem került könyvekről alkotott reformátori felfogásról beszélt A Második Helvét Hitvallás mai üzenetei című konferencián Zsengellér József, a budapesti református teológia dékánja.
A jelenleg kezünkbe vehető szentírás-gyűjtemény, vagyis a kánon kialakulása és lezárulása évszázadokig tartott, de abban, hogy ma milyen Bibliát olvasunk, a reformáció meghatározó teológusainak választása döntő jelentőségű. „Az addig egységes nyugati keresztyénségből szétváló római és protestáns irányok mindegyike igyekezett ugyanis önmagára nézve, de különösen a másikhoz való viszonyában definiálni Szentírását” – mondta Zsengellér József, a Károli-egyetem Hittudományi Karának dékánja a magyarországi reformátusság számára meghatározó hitvallásról, a Második Helvét Hitvallásról szóló közelmúltbeli konferencián, Budapesten.
A teológus ismertette: a kanonizációról szóló vita egészen a 3–4. században élt és tevékenykedett Jeromos egyházatyáig vezethető vissza, akinek bibliafordítása során az jelentett nagy kérdést, hogy vajon a zsidók által használt héber vagy a keresztyének használta görög ószövetségi szövegeket vegye-e alapul. A kánon kialakításának fő szempontja az isteni ihletettség kérdése, ezért volt kérdés, vajon melyik az autentikus forrás. „Mivel Jeromos szerint az újszövetségi szerzők leginkább a héber szerint idézik az Ószövetséget, az egyházatya a héber mellett tette le a voksát.” Később alapvetően azt vette alapul a később Vulgata néven ismert latin nyelvű fordításához. Kortársai és utódai sem értettek ezzel teljesen egyet, így még legalább ötszáz éven keresztül párhuzamosan használták a Septuagintát, az Ószövetség legrégebbi görög fordítását is.
„A Vulgata a 9. századra lett domináns bibliafordítás, a vita a reneszánszban lángolt fel újra, amikor a vissza a forráshoz elv elterjedésével ismét kérdésessé vált, hogy a héber vagy a görög ószövetségi, illetve a görög vagy a latin újszövetségi szövegeket vegyék-e alapul. Mire a lutheri reformáció kezdetét vette, rendelkezésre álltak a nyomtatott héber, görög és latin bibliakiadások, ám ezek a korábbi kéziratok hibáit is továbbörökítették” – magyarázta a professzor. Luther nem mellesleg a héber bibliakiadást választotta a német bibliafordítás alapjául. Ellenfelei természetesen a görögöt választották. Olyannyira, hogy a hivatalos egyház közleményében a jeromosi latin szöveget Jézussal azonosítja, aki körül a két gonosztevő a Zsinagóga és a Keleti Egyház, valamint bibliafordításaik.
„Luther és követői a Héber Biblia választása miatt a kánont, vagyis a Szentírás tartalmát is kénytelenek voltak felülvizsgálni, mivel a héber kánonon kívül eső, de a Septuagintában szereplő könyvek csak görögül maradtak fenn. Ez ihletettségük kérdését is felvetette” – mutatott rá Zsengellér József.
Azokat az iratokat, amelyek nem kerültek be a kánonba, apokrif iratoknak nevezzük. „Az apokrif szó keresztény alkalmazása legkorábbról a 2–3. században élt Órigenésznél maradt fenn, nála a zsidók nyilvános könyvein kívüli irodalmat jelöli. Ő tehát nem tulajdonít a szónak negatív konnotációt, és számos keleti egyházatya is hozzá hasonlóan Szentírásként kezeli ezeket az írásokat is.” Érdekes, hogy Jeromos maga is fordít a héber kánonon kívüli könyveket. És az is, hogy „a főként görög nyelvre épülő keleti egyházakban szabadon értelmezték a Szentírás tartalmát és állítottak össze igen színes kánonokat.” Ugyanerről tanúskodnak a kárthágói zsinatok afrikai használatú listái is – tette hozzá Zsengellér József. Augustinus például valahol megjegyzi, hogy „bár néhány írás megmaradt Énóktól, melyek isteni ihletésűek, mégis kimaradtak a kanonikus írások közül”.
„Teljes a zűrzavar a középkori egyházban” – folytatta a teológus. Ezért gondolhatta Luther, hogy a Héber Biblia választása tiszta vizet önthet a pohárba. „Bár ezt elsőként már egy évszázaddal korábban John Wycliffe angol fordítása megtette, hiszen az a héber kánon szerinti könyveket vette fel az Ószövetségbe. Igaz, még nem a héber alapszöveg, hanem a Jeromos-féle latin fordítás alapján. Ő ugyanakkor meg is tartott egy újszövetségi apokrif szöveget is, a Laodiceaiakhoz írt levelet.”
Különös, hogy a határvonalat jelentő Luther számára a kánon kérdése mégsem tűnik kardinális kérdésnek. „Ugyan Luther teológiai munkáiban fenntartásokat fogalmazott meg egyes szövegek tekintélyével szemben, fordításában mégis egybe sorolva adja közre a héber kánon könyvei után az apokrif iratokat is, a Szentírás részeként. Ezek szerinte olyan könyvek, melyeket kezdetben nem tettek be a Bibliába, de azért hasznosak és jó őket olvasni.” A dékán hozzátette: Luther a Zsoltárok könyvét különösen nagyra tartotta, különösen is ihletett kis Bibliának tekintve azt. Az Újszövetség könyvei között egyébként minőségi sorrendet állított fel, volt, amelyeket erőteljesen kritizált.
A reformáció terjedése a római egyházat határozott állásfoglalásra késztette a kánont illetően. „A tridenti zsinaton kimondja és elfogadja a tekintélyi könyvek listáját, köztük a hét apokrif könyvet, a Vulgata szövegével.” Zsengellér József elmondta: a római egyház ekkor nemcsak meghatározta saját Szentírása tartalmát, de az egyházi átok kimondása révén kirekesztette az egyet nem értőket is. Az átok egyértelműen a reformáció mozgalmai ellen irányult.
„Mire Kálvin fő művét, az Institutiót befejezte, a nagy szétválasztás már megtörténik. Róma deklarálja a latin kánont, Luther pedig elkülöníti az apokrif könyveket. Kálvin elhatárolódik a római döntéstől, bibliamagyarázóként pedig elhatárolódik a lutheri elkülönítéstől is, teljesen kizárva az apokrif könyveket. Igaz, ő szintén az Írás kizárólagosságát hirdeti.” Zsengellér József később idézte Kálvint: „Isten kijelentését oly módon alávetni az emberi döntésnek, hogy csak akkor lehessen érvényes, ha tetszik az embereknek, akkora istenkáromlás, hogy még említeni is méltatlanság.”
Kálvin – Lutherhez hasonlóan – a kánon alapjának a Tórán kívül a prófétai és az apostoli tekintélyt tekintette, hiszen mindez Isten személyes kijelentésére épült. „Mindezek ellenére az Institutióban öt helyen is idéz apokrif könyvekből” – tette hozzá a dékán. „A Szentírás tekintélyét Kálvin önmagában és a Szentlélek vezetésében látja. Az ihletettség felismerése szerinte az olvasóban kialakuló élmény” – fűzte hozzá.
Akárcsak a római egyházban, úgy a protestáns egyházakban is hosszú folyamat volt, mire a római kánonhoz képest meghatározták, mi tartozik a saját Szentírásukba. „Az első protestánsok által készített nemzeti bibliafordítások még megegyeznek a katolikus kánonnal, és csak a 17. századtól kezdve, igen lassan szorulnak ki a kiadásokból a nem használt és nem támogatott könyvek. A sola Scriptura elv hangsúlyozása miatt különösen is érdekes, hogy a korabeli nemzeti hitvallások nem mindegyike tartja szükségesnek a Szentírás lényegi meghatározását túl annak tartalmi definícióját. A kálvini, református irány legelterjedtebb és legszélesebb körben elfogadott hitvallása, a Heidelbergi Káté nem definiálja sem a Szentírást, sem annak tartalmát.”
Ezzel szemben a Második Helvét Hitvallás A szentírásról, az Isten igaz beszédéről című fejezet két pontja, az első és a hatodik szót ejt arról. „Kimondja, hogy a Szentírás eredendően Isten beszéde, természetét tekintve azonban emberek írása. Elsőként a prófétákat és az apostolokat nevezi szentnek, vagyis azokat, akik az iratokat megfogalmazták. Isten őket szólította meg, velük közölte üzenetét, ezzel megszentelte őket. Azáltal pedig, hogy a megszólítottak ezt a velük közölt isteni kijelentést írásban rögzítették, válnak az iratok is szentekké. A kanonikus és a szent fogalmakat szinonimákként használja Bullinger, a hitvallás szerzője. A folyamatos teológiai viták és támadások miatt a későbbiekben szükségessé vált egyes könyvek felsorolása is. Ezekre példát a nemzeti jellegű hitvallások között találunk, mint amilyen a Belga Hitvallás és a Westminsteri Hitvallás.”
„A Szentírás kanonikus formája a 16. századi magyar zsinatok határozatai alapján fontos kérdéskör volt a hazai reformátorok számára, annyira azonban sohasem, hogy egy konkrét cikkelyt szántak volna a kánon definíciójára és tartalma meghatározására” – hívta fel a figyelmet a teológus. „Károli Vizsolyi Bibliájában lefordította a deuterokanonikus könyveket (azok a könyvek, melyek sugalmazott voltát valahol vagy valamikor tagadták vagy nem tartották bizonyosnak – a szerk.) és a Vulgatában található helyükön hagyta meg őket. Szenczi Molnár Albert az 1608-ban kiadott Károli-revízióban, a Hanaui Bibliában külön veszi az apokrifeket, és bár egybe kötve, de önálló egységként, önálló címlappal jelenteti meg őket. Ezek: Tóbiás, Manassé imája, Judit, Báruk, Jeremiás levele, Dániel prófétához adott toldalékok, Ezsdrás harmadik és negyedik könyvei, Eszterhez adott toldalék, Simeon könyve, a Makkabeusok első és második könyve, Bölcsesség és a Jézus Syrák. A különállást azzal is deklarálja, hogy az előző egység végén, Malakiás könyve után odaírja: az Ótestamentum kanonikus könyveinek vége.”
A magyar bibliafordításokból elsőként a Váradi Bibliából (1661), majd Misztótfalusi Kis Miklós Aranyas Bibliájából (1685) maradnak ki az apokrifek. Igaz, először Kocsmárosi Csipkés György 1657-es Ószövetség-fordítása hagyja el ezeket, de ez csak 1789-ben jut el a magyar olvasókhoz. A 18. századi bibliakiadásokban már általában nem jelennek meg az apokrifek, kivéve az 1776-os lipcsei és az 1804-es pozsonyi-pesti kiadásokat.
Zsengellér József úgy összegzett: „A reformátori kánonfelfogás szerint alapvetően az isteni ihletettség az, mely a kanonikus vagy apokrif besorolást eldönti. Az olvasót ennek felismerésében az óegyház regulája vagy a hitvallások megfogalmazása segíti.”
Képek: Füle Tamás