„Helytelen dolog ráerőszakolni az Istent valakire, akinek nincs rá szüksége. De még rosszabb távol tartani valakitől, aki úgy érzi, hogy nagyon nagy szüksége van rá."
Thornton Wilder
Hacsak...
Mi lesz majd a járvány után?
De még ennél is jobban érdekel az a kérdés: hogyan lesz a járvány után?
A mostani napokban nyilván nemcsak én futok előre sokszor gondolatban: mi lesz majd a járvány után? De még ennél is jobban érdekel az a kérdés: hogyan lesz a járvány után? Sokan mondják, hogy ezután már nem lehet úgy élnünk, ahogyan eddig. Például kevesebbet fogunk utazgatni a világban. Vagyis a társas érintkezésekben erősödni fog az óvatos távolságtartás, sőt, akár a gyanakvás is. Aztán gyorsan hozzáfűzik, hogy ha majd lesz oltóanyag, helyreáll a megszokott rend... Mások szerint: jobban odafigyelünk majd egymásra. A család és a szűkebb közösség lesz a domináns, politikai szinten pedig a nemzeti közösség. De hát ez eddig is így volt. Ha szertefoszlik a nemzetek-fölöttiség illúziója, az még nem változás. És akad majd helyette másik utópia. Megint mások szerint ezután több felelősséget követelhetünk meg a politikusoktól, és első számú ügy lesz az egészségünk. Egyetértek. Ámbár ezzel eddig is egyetértettem, minden választási kampány során. Mondhatni: tele a padlás ígéretekkel. Megint mások szerint természettudatosabban kell majd élnünk, mert úgymond, a járvány az ember által kizsigerelt természet figyelmeztetése vagy bosszúja. Jaj, bizony, kérdezhetném, hát eddig nem tudtuk vajon, hogy az élet az életből él, és hogy nélkülünk is jól megvan a világ?
Elnézést, hogy ezeket a felvetéseket csak így kiforgatom. De ezek a nagy és megfontolandó kérdések egyben jelzések is; jelzések arról, hogy miképpen élünk éppen most, a járvány idején. És bizony a felvetések nem azt mutatják, hogy most, a krízis kellős közepén valami jobbat remélnénk a korábbiakhoz képest. Valóban, más dolog jobbra várni, és megint más pusztán kivárni; kivárni, hogy elmúljon a rossz és visszatérjen az, amit természetes járandóságunknak tartottunk. Hogy milyen legyen a világ a járvány után? – nos, ezt annak előtte is hallottuk eleget. S lám, korábban is megvolt a lehetősége bárkinek lemondani a világjárásról. De nem tudom, ki akar majd megválni ettől szabadságjogától járvány múltán. A politikusok azelőtt is szerették, ha nagyobb felelősséget terheltek rájuk, eztán is szeretni fogják. A programokat azonban adóbevételekből kell megvalósítani; például az egészségügy elsőbbségét a turizmusból befolyó adókból lehetne biztosítani. És ha már ígéretbe adták, előbb-utóbb lesz nevelési világprogram is a természettudatos életmód elsajátítására. Csakhogy ehhez kellene egy hozzáillő gazdasági környezet is, úgy, hogy közben biztosítva legyen az emberiség egyetemes jó közérzete: a korláttalanság, az önmegvalósítás és a végtelen bőség mennyországa itt, e földön. Akárhogy nézem is, nem lehet következmények nélkül kimetszeni az egyik vagy másik életigényünket a többi közül, és csak ahhoz ragaszkodni. De mintha most, járvány idején, elfeledtük volna ezt (vagy előtte sem tudtuk). S ahogy a régi mese mondja: előbb az apa ült a csacsira, aztán a fiú, aztán mindketten, aztán egyikük sem – aztán a végén ők kapták vállukra a jószágot. Ilyen az, amikor úgy kombináljuk a lehetőségeket, hogy közben csak kivárjuk a rossz végét. Ezért pesszimizmus nélkül mondom, ha jól sejtem, nagyjából ugyanúgy fogunk élni a járvány után is, ahogyan előtte éltünk. Sőt, ha jól látom, most, az aggodalom idején is ugyanolyan hibásan gondolkodunk a lényeges dolgokról, ahogyan korábban. Hacsak...
Hacsak. Eddig szándékosan nem tettem fel egy mindenféle szempontból nyugtalanító kérdést: megtérünk-e Istenhez? Én ezt mélységesen kívánom, de nem illesztettem be a korábbi felvetések sorába. Legkevésbé toldom a sor végére csattanónak. Azért nem, mert a Szentírás realizmusa mást mutat. Az apokalipszis könyve azt mondja, hogy csapások idején az emberek káromolták Istent, és nem tértek meg, hogy neki dicsőséget adjanak (Jelenések 16,8). A rossz elmúlására várakozó, vagyis a kiváró ember éppen azért nem tér meg, mert csak kivár – de nem vár valami jobbra. Kivár, hogy folytathassa a régit – talán óvatosabban, vagy éppen hiányát pótló, habzsoló nagy dühvel. A megtérés azonban nem az esélyek latolgatását jelenti, a megtérés nem kombinatorika, hiszen az első mozzanata az a felismerés, hogy nincs esély. Hanem kegyelem van. A valódi remény ezen alapul. A megtérés odafordulás a jóhoz. A rossz ugyanis nem a jó felfüggesztése (nem afféle szükségállapot), hanem a jó teljes hiánya, vagyis következmény. Márpedig az éjszaka nem attól múlik el, hogy megígérem magamnak: másmilyen leszek majd, ha felkel a Nap. Nekem már akkorra másmilyenné kell lennem, mire felkel a Nap. Nekem már a rossz kellős közepén másmilyenné kell lennem. A rossz kellős közepén kötelezem el magamat a jó iránt. A rossz elmúltát elég kivárni. A jóra várni kell. Ez a megtérés és az Isten dicsőítése.
Bogárdi Szabó István
Elhangzott a Kossuth Rádió Vasárnapi Újság műsorának Lélektől lélekig rovatában, 2020. április 26-án.