„Helytelen dolog ráerőszakolni az Istent valakire, akinek nincs rá szüksége. De még rosszabb távol tartani valakitől, aki úgy érzi, hogy nagyon nagy szüksége van rá."
Thornton Wilder
Jézus könnyei
Amikor közelebb ért, és meglátta a várost, megsiratta, és így szólt: „Bár felismerted volna ezen a napon te is a békességre vezető utat! De most már el van rejtve a szemeid elől. (Lukács evangéliuma 19. rész, 41-42. vers)
„Sírsz, Jézus? – Ez a halandó lény sajátossága.
Életre támasztod a barátodat? – Ez az isteni erő megnyilvánulása!”
(Ortodox triódion, „Lázár szombatja”, részlet)
Az Újszövetségben három helyen találkozhatunk olyan szakasszal, amelyek a könnyekre fakadó, síró Jézusra mutatnak rá.
Barátjának, Lázárnak a halála és a feltámasztása előtti események során előbb arról olvasunk, hogy a Megváltó „megrendült a lelkében”, majd pedig így folytatódik a történet: „könnyekre fakadt.”
A másik történet a virágvasárnaphoz kötődik, ahol a bevonulás ujjongó öröme, a templomnak a féltő szeretetből való megtisztítása mellett ott vannak a könnyek, amelyeket Jézus ejt a Szent Város jövője felett.
Végül a Zsidókhoz írt levél egyik verse fogalmaz így Jézusról: „Ő testi élete idején könyörgésekkel és esedezésekkel, hangos kiáltással és könnyek között járult az elé, akinek hatalma van arra, hogy kiszabadítsa őt a halálból.”
Vajon van-e szerepe ezeknek a benső érzéseknek, a könnyeknek megváltásunk történetében?
Mit üzen a számunkra az, hogy az evangélium a könnyekre fakadó Jézusról tudósít?
Egyáltalán van bármi jelentősége annak, hogy úgy láthatjuk Isten Fiát, mint aki sír?
Azért is kérdések ezek a számunkra, mert ellentmondásos viszonyban vagyunk az érzelmekkel, az érzelmeinkkel, ezen belül a könnyekkel, a könnyeinkkel, mások könnyeivel.
Egyszerre van bennünk félelem az érzelmektől, de ott él bennünk egy mély vágy a valódi érzelmek megélésére. Akár olyan módon, hogy közeg, tér születik arra, hogy mi kifejezhessük, megélhessük azokat mások felé, akár olyan módon, hogy a másik valódi érzéseinek a befogadójává váljunk.
Események, történesek sora él bennünk, amikor az érzelmek, a könnyek a hazugsággal kapcsolódtak össze. Nem is csupán összeért ez a kettő, hanem a könnyeink, vagy a másik könnye maga volt a hazugság. Becsaptunk másokat és becsaptak bennünket mások a könnyeik által. Hamar eszközzé válhat a könny, a sírás, amely során érzelmileg kívánunk nem csupán hatni, de zsarolni is. A könnyek okozta zavart használjuk fel a másik ellen, saját, őszinteséget nélkülöző céljaink elérésének érdekében. A könnyek által kívánjuk nyomás alá helyezni a másik életét, lelkiismeret-furdalást okozni ott is, ahol éppen mi vagyunk „hunyók”, mi vagyunk hazugok és képmutatók. Olykor pedig – ugyancsak igaztalanul – azzal vádoljuk egymást, hogy a másik könnyei a manipuláció eszközei. Nem vesszük észre a tiszta könnyeket sem.
Mert azt is hamar megtanuljuk és megtanítjuk a következő generációk számára, hogy életünket oly módon is védelem alá kell helyezni, hogy a valódi érzelmeinket nem mutatjuk ki, nem beszélünk róluk, és nem fejezzük ki. Mindezt azért, mert visszaélhetnek vele. Legyünk őszinték, igen, ezek a visszaélések gyakorta megtörténnek, megsebeznek bennünket. Így magunk számára arra a következtetésre jutunk, hogy jobb semmiféle érzelmet sem felvállalni, megélni, mert ez nem más, mint gyengeség. Ezt pedig mint valamiféle életbölcsességként adjuk tovább a ránk bízott gyermekeknek és fiataloknak. Közben pedig magunk is elszenvedőivé lettünk a „pókerarcú” világnak, ahol mindenki elrejti valóságos érzelmeit, lenyeli, visszafojtja könnyeit.
Végül említsük meg azt a gyakorta hangoztatott mondatot, hogy „fiúk, a férfiak nem sírnak.” Mintha biológiailag eleve a férfi teste úgy épülne fel, hogy a könnyek lehetőségétől mentes lenne. A könnyek ebben az értelemben valamiféle gyengeség, valamiféle „nőies” dolog kivetülései, ami ily módon természetellenes megnyilvánulás egy férfi részéről. Ezért időnként ellentmondásba kerül a „keresztyénnek” gondolt világképünk, amelyben egyszerre van jelen az istentiszteleti énekekben, dicséretekben a könnyekre fakadó bűnbánó képe, illetve annak tanítása, hogy a könnyek illetlenségek és a gyengeség jelei egy férfi szemében.
Az Isten Fia könnyekre fakad.
Mit üzen mindez a számunkra?
Talán minden túlzás nélkül elmondhatjuk, hogy ez is hozzátartozik a megváltásunk történetéhez. Nem véletlen, hogy mindhárom újszövetségi szakasz szorosan kapcsolódik a Jézus kereszthalálát megelőző eseményekhez.
Lázár feltámasztásnak történetében a Megváltó megrendül az ember kiszolgáltatottságán. Megrendül azon, hogy az ember a halálba hanyatlik, megrendül az ember hatalomnélküliségén a halál felett. Megrendül a veszteséget átélő Mária és Márta könnyei felett, megrendül azoknak a veszteségén, akik tiszta szívből gyászolják Lázárt és együttéreznek a két nővérrel.
Virágvasárnapon pedig a visszautasítás, az elutasítás nem haragot, nem bosszúvágyat, vagy éppen a rezignált „kit érdekel” érzését fakasztják fel Jézus bensőjében, hanem a visszautasítás komoly következményei felett rendül meg, amelyek bekövetkeznek azoknak az embereknek az életében, akik eltolják maguktól a megváltói szeretet lehetőségét.
Azt is üzeni ez a számunkra, hogy ott, ahol Jézus bevonul az életünkbe, ahol bevonulhat emberi kapcsolatainkba, ott tér, idő, lehetőség születik a valódi érzéseink megismerésére, kifejezésre. A könnyeknek helye lesz, most már nem azért, hogy valamit kieszközöljön, elérjen, vagy éppen félrevezessen, hanem azért, hogy a másikkal összekössön, megértessen. Teljes megváltott személlyé tegyen bennünket, férfiakat és nőket.
Ezek a történetek Krisztusban szabad és félelem nélküli emberekké tesznek, van helye a megszentelt, megtisztult érzelmeknek. A könnyek lelki ajándékának. Azt gondolom, hogy kedves ajándéka Istennek az, hogy éppen abban a római levélben szerepel erre utalás („Örüljetek az örülőkkel, sírjatok a sírókkal”), amelyet úgy tartunk számon, mint a megváltásunk üzenetében újra és újra megújító újszövetségi iratot.
A könnyek krisztusi ajándéka missziói lelkületet fakaszt Isten népében, az Egyházban. Arra hív bennünket, hogy helyezzük át a hangsúlyt. Vagyis, hogy az örökös „túlélési” reflexeink, a birodalomépítési attitűdök helyett a másik élete, a halálnak való kiszolgáltatottsága, az elveszettsége, Isten nélküli magánya, megsebzettségből fakadó félelmei álljanak a figyelmünk, szolgálatunk fókuszában. Jézus talán ezért is sírt a Szent Város felett.
A szerző református lelkipásztor.
Képek: Dominus Flevit - "Az Úr sír" templom Jeruzsálemben, az Olajfák hegyén (Füle Tamás)