„Helytelen dolog ráerőszakolni az Istent valakire, akinek nincs rá szüksége. De még rosszabb távol tartani valakitől, aki úgy érzi, hogy nagyon nagy szüksége van rá."
Thornton Wilder
Jézus Krisztus utolsó fényképe
A fénykép egy pillanatot rögzít. Megőrzi az idő adott részét, elkapja a pillanatot, a visszahozhatatlant, a megmásíthatatlant. Van, amikor a felvételből dokumentum lesz, bizonyíték, máskor tudósít egy esemény megtörténtéről, megint máskor családi emlék az albumban, megjelölt kép egy mappában.
Lk 24, 50-53
Jézusról az utolsó kép, ami megmaradt a tanítványokban, az a jelenet, amikor felment a mennybe. A Szentírás mintegy helyszíni tudósításként azt írja: „miközben áldotta őket, eltávolodott tőlük, és felvitetett a mennybe". A tanítványok tehát így látták utoljára, ez a kép rögzült bennük. A felhőbe tűnő alakját szemlélték, a lábát, ahogy eltávozik tőlük, és a kezét látták, ahogy áldja őket.
A kép mindig két dolgot rögzít biztosan. A helyet és az időt. A modern fényképezőgépek ezt a két adatot folyamatosan megőrzik és jelzik. Az időpont és helyszín adja meg az esemény fő koordinátáit. A tér és idő összefüggése megváltozik Jézus mennybemenetelével. Másik dimenzióba kerül Jézus a történelem egy meghatározott helyén, meghatározott időben. Pontosan azonosítható tehát a rögzített kép.
A tanítványok laptopján ma bizonyára ez lenne a háttérkép. Jézus folyamatosan távolodik előlük, felhő takarja el, és közben áldja őket! Ezt az erőteljes képet rögzítette a szemük kamerája, erre fókuszált az ég felé emelt, folyamatosan szűkülő és hunyorgó szemük. Jézus mennybe távozásával megváltozik a tér-idő kontinuum. A mennyei dimenzió immár valósággá válik, hiszen Jézus oda távozik, ahonnan jött. Mennyi lénye megtalálja az eredeti otthonát, még ha számunkra elképzelhetetlenül csak valahol „fölöttünk" van is, a végeláthatatlan és titokzatos univerzumban, az égben. A Szentírás csak ennyit jelez: „felemeltetett, és felhő takarta el" (ApCsel 1,9)
És bennünk milyen kép rögzül Jézusról? Hogyan képzeljük el őt? Miként él bennünk? Hogyan lesz személyessé az a lényeg, amit ő jelent? Az tartalom, amit ő hozott el közénk? És mire indít bennünket az ő személye? Csodálkozásra hív? Leborulásra? Megrendít az ő munkájának páratlansága? Az ő személyének isteni volta, nagysága? A cselekedetei? Az ő mennyei lényének földi egyszerűsége? A kozmikus isteni személy földi, kis dolgainkig lehajló személyessége? „Ekkor leborulva imádták őt". Leborulva imádjuk őt?
Az áldozócsütörtök az üdvtörténet lényeges lépcsőfoka, hiszen megelőzi és előkészíti a pünkösdöt. Azt az eseményt, amikor kifejeződik: Jézus – ígérete szerint – valóságosan és átélhetően velünk van. Abban a küzdelmes, sokszor nehezen követhető, megterhelt egyházban is, ahova tartozunk. Emellett káténk összefoglalása szerint helyet is készít számunkra, közbenjár értünk az Atyánál, egyfajta zálogot jelent számunkra a mennyben, és így tudja elküldeni majd a Szentlelket közénk. Közbülső ünnepet ülünk, mert előkészít valamit. Valami többet, ami hiányzik a hétköznapunkból, dolgainkból, néha hitünkből is: a lélek. És ő Lelkét küldi el, hogy érezzük és átéljük jelenlétét. Hogy rögzítsük az ünnepet, magunkban, képszerűen, ahogy a tanítványok látták eltávozni. Azért ment el, hogy mindig velünk lehessen!