„Helytelen dolog ráerőszakolni az Istent valakire, akinek nincs rá szüksége. De még rosszabb távol tartani valakitől, aki úgy érzi, hogy nagyon nagy szüksége van rá."
Thornton Wilder
„Lehetett volna rosszabb?”
Ma 75 éve ért véget a történelem eddigi legnagyobb világégése Európában. A második világháborúban az a legjobb, hogy nem lett folytatása. Csűrös András Jakab történész, református lelkipásztor jegyzete.
Egyszer leégett a kocsink. Felgyulladt magától, álló helyzetben, ami alig lehetséges. Miközben oltották, csak néztem az égő kocsit és láttam, ahogy spórolt pénzkötegek, emlékek és tervek lesznek pernyévé. A legtöbb ismerősünk így reagált rá: Lehetett volna rosszabb is! Az a jó, hogy nem égtünk bent! – és hasonlók. Ezek a vigasztaló szavak valahogy sosem nyugtattak meg.
1945. május 8-án fejeződtek be a harcok Európában. Ahogy a színpadról levonultak a szereplők, leereszkedett a vasfüggöny. A második világháború lezárásának 75. évfordulóján semmi megnyugtatót nem lehet írni. Talán csak ezt: lehetett volna rosszabb is. A II. világháború nekünk, magyaroknak ilyen: lehetett volna rosszabb is.
A tűz felcsapott, s onnantól kezdve csak a veszteség mértéke volt a kérdés. Sikerült igencsak rosszul kijönnünk a helyzetből. Nem kell a fantáziánkra bízni a dolgot, mert látjuk a többi lehetőséget. Lehetett volna Budapestből Prága, ahová csak véletlenül dobtak bombát. Vagy a porig rombolt Drezda. Sajnos utóbbihoz közelebb sikerült végeznünk, mintsem az elsőhöz.
Tudtunk-e erkölcsösen kijönni belőle? A kérdés önmagában is problémás, mert a háborúban nem lehet erkölcsösnek maradni. Prohászka Ottokár szerint a háború célja a békekötés. Azért indítunk háborút, hogy jobb feltételekkel kössünk békét. A második világháborúban ez megváltozott. A totalitás szerint azért indítunk háborút, hogy teljesen elpusztítsuk az ellenséget.
Kereshetünk-e tisztességet egy ilyen háborúban? Sajnos kutatnunk kell, hogy megleljük. A fasori lelkészi hivatalban nyomtatott hamis útlevelek, a leállított vonatok, vagy a Sándor-palota véres fala jelenthet nekünk megbocsátást?Lehetünk-e tisztességből öngyilkosok, hazaszeretetből gyilkosok, hitből hamisítók? Teleki Pál példája a legsúlyosabb nyomokat hagyta, hiszen sokan választották a járhatatlan utat, miszerint elég csak kiszállni a balsors tenger fájdalma ellen, s nem véget vetni neki. Kiszállni az elkerülhetetlen ellen, kiszállni a morálisan mocsári döntések előtt – vagy vállalni azokat.
1919-ben indult el az a folyamat, amikor jól körülhatárolható csoportokat fosztottak meg emberi méltóságuktól. Legnagyobb pillanata a háború volt, a csúcs, az ezerszázalékkal működő gépezet, buzgó germánok és Sztahanovok ideje, és a „parancsra tettem” közönye. A lista kezdődött a gazdagokkal, papokkal, utána jött az „örök zsidó”, aztán a kulákok, burzsujok, értelmiség, áruló szocdemek, újra a zsidók és újra a papok, az ellenség körülhatárolhatatlan csoportja.
A sor hosszú volt. Egy is sok rajta, de nekünk túl hosszúvá lett. Ez a lista ma is visszaköszön, a terített asztal mellett, a politikai indulatokban, a hétköznapi könnyekben. Mindenki vesztett valami a világháború következményeként. A háború legnagyobb eredménye, hogy vége lett. Semmi más jó nincs benne. A második világháború eredménye, hogy annyira véresre sikerült, hogy azóta senki sem akar újat kirobbantani. Eredménye lett, hogy olyan fegyvert készített az ember, amely képes elpusztítani mindent. Ez a fegyver viszont olyan nagyra sikerült (magyar érdem!), hogy nem eshet egymásnak két nagyhatalom. Csak titokban, sutyiban. Csak egy másik, szerencsétlen nemzetnek, a spanyol polgárháborútól kezdve a szírekig olvassuk a hírekben az ilyen diabolikus nyomort.
A második világháború, másik autós példával, cserbenhagyásos gázolás volt. Kezdve a csehekkel, lengyelekkel, majd egész Közép-Európával, amikor Jaltában vagy az azt körülövező tárgyalásokon arra a bizonyos cetlire írták fel, ki hová fog tartozni. Egy fecni papír. Ezen múlt a sorsunk. A nagyszüleink, a szüleink élete, a padláslesöprés, a halálra kínzott Pógyor István, az emigrációba kényszerült Sulyok Dezső, amiért nem vették fel az egyetemre a lelkészgyereket, a csengőfrász, és az elektromos feszület, Péter Gábor és Péter János, a téeszbe és panelbe kényszerített parasztság, IMF-hitel, Kádár János marosvásárhelyi beszéde, krampácsolóból lett vezérigazgató, vezérigazgatóból lett krampácsoló: mind egy cetlin múlt.
Egy brandy-gőzös fickó és egy bajszos paranoid beszélgetésén múltak ezek. Az egyik nyersanyagnak nézett gyarmatokat védett, a másik két western-film közben próbált kisnépeket a túlvilágra pöckölni. Bárcsak úgy lenne, hogy évszázadok titkos kamráiban szövetkeztek volna a magyarok ellen, s ezt a folyamot nem lehetett volna megállítani. De nem. Cinikus ítélet született. Gyanúsan egyszerű történet, és ez a legundorítóbb benne. Kicsi ez a cetli, de hatalmas rajta a lista. Ezt a cetlit pedig ünnepelni is kellett 40 évig, bár amit ünnepeltettek, nem április 4-én történt és nem Battonyánál; és nem is volt felszabadulás. Hazugságra épített társadalomból akarunk 30 éve egy erkölcsös világot építeni; nehezen megy.
A mennyben viszont nem egy cetlire vagyunk felírva, hanem egy könyvbe. Amit a Bárány vére pecsételt meg. Ez adta meg az elmúlt 75 évben a holnap lendületét, hogy van értelme újjáépíteni, van értelme folytatni. Van miért fölkelni. Felkelni, akár a diktatúra ellenében is. A második világháború 75. évfordulóján nem tehetünk mást, mint megköszönhetjük a történelem Urának, hogy otthoni kényelmünkben és teraszunkon kell „karanténban” lennünk, nem pedig a légópincében kell rettegni, vagy kútba bújtatni a fiatal lányokat. Hála.
A második világháború, azonkívül, hogy a legvéresebb volt a történelemben, a legizgalmasabb is – ennyit megengedhetünk magunknak. Ezért is folyik azóta is izgalmas eszmecsere, a „ha”-kérdések végeláthatatlan sorának átbeszélése. Egy „ha”-kérdést viszont nem tudunk feltenni: mi lett volna, ha mi kimaradunk belőle? Mivel Árpádék nem Dél-Amerikában foglaltak hont, a kérdéssel nem tudunk mit kezdeni. Azt sem nagyon tudjuk feltenni, hogy mi lett volna, ha elmarad. A kérdés azért is történelmietlen, mert a párizsi békerendszerbe kódolva volt a következő vérengzés.
Egyet tudunk magunk elé képzelni. Hogy mi lett volna, ha megismétlődik. És itt rejlik a legjobb az egészben. Az, amiért mi magyarok is hálásak lehetünk. A második világháborúban az a legjobb, hogy nem lett folytatása. Hogy vége lett. A világ nem lett utána jobb; de lehetett volna rosszabb is. Nem rajtunk múlt, hogy nem lett rosszabb. Sokan dolgoztak azon, hogy rosszabb legyen, vagy csak kicsit a saját igazuk felé dőljön a világ. Mások az ellenkezőjéért tevékenykedtek. Egyiken sem múlt, csak Isten tehet róla,hogy a világ nem lett sokkal rosszabb. Aki az elmúlt 75 évben sokszor látványosan közbeavatkozott. Az elmúlt 75 évben azzal avatkozott közbe a kegyelem Istene, hogy nem engedett még egy ilyen háborút. Istenen múlt. Övé egyedül a dicsőség.